SZABÓ LŐRINC VERSÉRŐL
2011 március
Egy pohár víz
Hogy a napfény ráesett,
szinte szívdobogva nézem
ezüstszikrás börtönében
az ezüsthideg vizet.
Víz, még sohse láttalak;
és lelkem sok szennye-bűne
boldogan megszégyenűlve
érzi, milyen tiszta vagy.
Jég vagy! tűz vagy! gyönyörű!
Tündértestü meztelenség,
voltam én is, és leszek még,
mint te, olyan egyszerű?
Jöjjetek, igaz imák:
jó vizek, öntözzetek meg,
és kit oly rosszul szeretlek
válts meg, égi tisztaság!
A gyönyörű és tündértestü pohárnyi vizet klasszikus formájú, 4 szakaszos, 4-4 soros, korántsem csengő-bongó, de mégiscsak ölelkező rímekkel komponált dalban magasztalja Szabó Lőrinc. Egyszerűségért fohászkodik – nagyon is eltökélt egyszerűséggel. 1932-ben épp lezárni készül a sok-sok vad indulatot sűrítő, az egyes ember önmagába zártságát újra meg újra felpanaszló Te meg a világ című verseskötetét, és a kötet végére néhány áhítatos darabot illeszt, mintegy a Különbéke című kötet felé mutatva. Jószerével csak természeti, pontosabban ember nélküli élményekről ír – Hajnali rigók, Szamártövis, Az ég az ablakon, Erdei patak stb. –, de különös módon, mint az Egy pohár vízben is, a valami szép, amire rácsodálkozik, a városi lakás környezetében jelenik meg: a szemközti, sokemeletes ház magas ablakán látja az eget, a hajnali rigók füttye behallatszik a kertből, s a tisztaságot jelképező víz is pohárban áll előtte. Élesen elkülönítené a „természeti” szépet az emberi kapcsolatok mindig romlottnak látott világától, s közben talán maga a költő sem veszi észre, hogy természetesen nem húzható ilyen határ. Ahogy ujjongva felfedezi az ezüsthideg vizet, mintha először nyílna szeme a jelenségre-jelenésre, és szinte a 19. század eleji romantika hevületével ünnepel, máris cáfolja a megkülönböztetés és elrekesztés jogosultságát.
goethei könyörgés
De hiteles-e Szabó Lőrinc lelkesültsége és ima-hívása? A goethei könyörgés az égi tisztasághoz éppúgy – mesterien! – „megcsinált”, mint az önzéséről-komiszságáról valló Semmiért Egészen. Célok és hasznok között létezhet az ember, állítja egyik verscímével is – ugyancsak ebben a kötetben, s „hogy bármibe fogunk, / jön a revolver, Duna, méreg”. Illyés Gyula azt írta, hogy a Te meg a világ versei mögött a „veszett illúziók” kínja érződik. Meg – teszem hozzá – a jellegzetes Szabó Lőrinc-i ráció, az érzelmeknél sokkal erősebb, az egész életmű alakítását meghatározó „értelmi szenvedély”, ami bizonyára társult a költő „alkati önösségével” – ahogy Babits írta fellázadt tanítványáról.
Az első szakasz meglepetést keltve érzékelteti a meglepetést – egyszerre tárgyilagos-pontos és személyes-élményszerű a leírás –, aztán elrugaszkodik az ezüstszikrás börtönbe zárt víz valódi látványától: egyre fogalmibb, általánosabb – a víz ürügyén végül is lelki (mentális?) programverset formál.