SÓVÁRGÁS

Először úgy képzeltem, csak a regény végéről írok: Styron A nagy menetelés című művének záróképéről, mert ebben sűrűsödni érzem mindazt, amit az irodalomtól valaha vártam, amit ma is remélek, és éppoly gyönyörűnek látok, mint évekkel, évtizedekkel ezelőtt. Legélesebben tehát ugyanaz a kép vésődött az én emlékezetembe is, mint amelyiket a regénybeli rezonőr, Culver őrzött: „a szakadék fölött a villanásnyi kimondatlan rokonszenv és megértés kettejük között”, mármint a meztelen, meggyötört Mannix és a néger szobalány között. A csupa mozgás-rebbenés képsorról akartam írni, a tétova kinyúlásokról és hunyorgásokról persze, amelyek lám, mégis állóképpé (állóképsorrá) lesznek, pontosabban megállnak, metaforává alakulnak, hogy aztán ki-ki bármikor elővehesse és a saját képzelete szerint újramozdítsa. Tudtam, hogy ha a regény befejezéséről írok, a csupasz szenvedésről, kiszolgáltatottságról és a szenvedésben megtalált empátiáról, olyan szereplőről, „aki kibírta a poklot, a végsőkig kitartott, és most túl fáradt, hogy mást mondhasson, mint a puszta igazságot” – tudtam, hogy ha csak a regény végét akarom idézni, mintegy illusztrációként, akkor is mesélnem kell az előzményekről, voltaképpen az egész történetről, hogy nem juthatok hipp-hopp valahová anélkül, hogy valahonnan ne indulnék, de ahogy Styron története a magam történetével összekeveredve elkapott aztán, sodort egyre beljebb, és a mélység fölött lógatott – lógat most is –, mint ahogy a háború idején Mannixet bokájánál fogva, fejjel lefelé lógatták részeg bajtársai a San Franciscó-i szálloda tizedik emeleti ablakából – lógok hát én is, bámulok az időszakadékba, a magam elmúlt idejébe, amelyet igazán túlzás volna ama mélységesen mély kúttal összevetni, hasonlítani egyáltalán, bár ahogy „markolom a ritka levegőt”, talán kapálózom is, felötlik bennem, hogy csakugyan egészen más-e az emberiség feneketlen kútja, a több ezer éves időkút, mint az én huszonkilenc évnyi mélységem – ahogy tehát függök, bámulok és kérdezgetem magam, hisz ez a kapálózás kívülről nem is látható, az egész nem rémületes, a fejjel lefelé lógás ezúttal inkább mulatságos, csaknem derűs – mindenesetre még az is felfogható, milyen váratlanul kerültem ebbe a helyzetbe. Váratlanul? A sóvárgás hajt, keresem a legelemibb, legtisztább szálakat, az enyémeket, a nekem valókat, és csodálkozom, ha a legszemélyesebbekre akadok? Nem, a váratlanság más természetű. Felötlött bennem Mannix, amint a falba kapaszkodva botorkált a zuhanyozó felé, ahogy „gyötrelmesen haladt végig a folyosón. Szőrös volt és hatalmas… behunyt szemével és merev, legörbülő szájával, maga volt az elviselhetetlen, gigantikus szenvedés”, és láttam a szemüveges néger szobalányt, feltörlőruhával a kezében, mikor észreveszi Mannixet, meg persze a mindent látó Culvert is láttam, és észszerű, mondhatni praktikus mozdulattal nyúltam először a magyarul ’68-ban kiadott könyvhöz. Igen, azt láttam magamban, ami írva van, bólintottam, másodjára aztán a ’68 nyarán szerkesztett, de megjelenő, működő folyóirattá sohasem lett Eszmélet harmadik számát vettem kézbe, és annyi sok év után először olvastam újra a saját Fordított lázadás című esszémet Styron regényéről. Fellapoztam, mintha családi fotóalbumot forgatnék, gyanútlanul, szinte konvencionálisan, a szájam sarkát mintha reflexszerűen biggyeszteném is (reflexszerűen, de előlegezve a várható véleményt?) – s akkor, mégiscsak váratlanul, ott tátongott alattam a kút. Józanul s némiképp öntelten még azt is elmondhattam, hogy hát hiszen ami miatt fölkerekedtem, szellemi nyugtalanság volt, kár röstelkedni: istenszomjúság – sóvárgás? –, és tudvalevő, „minthogy kétely marta lélekkel nem jó csöndesen megülni”, az ember egy napon föIkerekedik, nekivág, lép, sőt újabban elegendő, ha képzeli a lépéseit, látszólag csak sárgult lapokat hajt, ábrándozva egykor volt dolgokon, és észre sem veszi, mennyire maga csinálja a saját történetét.

Az Európa Kiadó amerikai kisregényekből válogató kötete ’68 tavasz végén, nyár elején még friss-meleg volt – de miért éppen Styron remeke kellett nekem akkor? A saját, talán beteljesedő felnőtté válásom eufóriája és szorongása, ami jócskán keveredett a világváltozás okozta eufóriával és szorongással, abba a kútba ülepedve sokáig inkább csak az eufóriát, a lendületet, a szenvedélyt mutatta, csillogtatta, s ahogy most, fejjel lefelé lógva bámulom, sokkal többet látok a mai arcomból, a mai pozíciómból, mostani kétely-martságomból, mint a vélt, mert úgy látszik, emlékezet kisimította, lám, mégiscsak megszépítette lendületből és eufóriából.

próbálkozni kell

„Bármikor megtörténhet az emberrel, hogy két részeg társa kilógatja fejjel lefelé egy tizedik emeleti ablakon” – így kezdődik a Fordított lázadás, s most, huszonkilenc év után nemcsak a hangleütés, a „bármikor”-ban és a feltételes módban testesülő elemi kiszolgáltatottság, a mindent előző szorongás, helyénnemvalóság döbbent meg, hanem az egész írást átható félelem az önkontroll elvesztésétől, a torzulásba csúszástól, egyáltalán: a csúszástól, s hogy mindez a maihoz, ehhez a sóvárgáshoz is annyira hasonló nyíltsággal, csaknem szemérmetlen kitakarással jelenik meg. Emlékezetem korrekt, csak tényekből rajzolt, kemény vonalú fényképén ’68 nyár elején egy huszonnégy éves, harmadik gyerekével pár hete terhes nő látható, negyvenhárom kiló, a kor divatjának megfelelően csípőig érő, kibontott haja és miniszoknyája van, munkahelye azonban (a kor divatjától eltérően) reménytelenül semmi, s még sokáig nem is lesz, alkalmi munkák, kis recenziók, riportok, ez-az ugyancsak ritkán akad, néhány hónapja beadott a Magvető Kiadóba egy regénykéziratot, de még hosszú idő eltelik (akkor nagyon hosszúnak tetszik), míg a nemleges választ kicsikarja; élete párjával, szerkesztőtársával írt tanulmánykötetének sorsa a Gondolat Kiadónál még eldöntetlen, még lehet, hogy ott „igen” lesz a válasz, végtére a pártközpont osztályvezetője is csak a kézirat „prekoncepció”-ját marasztalta el, de próbálni lehet, próbálkozni kell, hisz bármikor megtörténhet az emberrel, hogy valahol „igen”-t mondanak – az a fiatal nő úgy véli, megtörténhet. És a saját írásai megjelenésénél, köznapi boldogulásánál sokkal erősebben akarja, megszállottan sóvárogja a programatikusan megfogalmazhatatlan világváltoztatást (errefelé éppen emberarcú szocializmusnak nevezik a társadalmi szabadságot), sóvárogja a részvételt, a szellemi áramlások és kalandok hagyományos meg új játékait, például a folyóirat-csinálást. Akkor, nyár elején még erősködik, hogy Prágába nem lehet bevonulni, nem és nem, az nem tehető meg, nem, az nem történhet meg. Ilyesmi látható tehát a képen, s mellette a maga választotta téma, az írás, amit maga szerkesztett a vágyott, világot változtató folyóiratba. Hogy bármikor megtörténhet a fejjel lefelé lógatás, hogy minden megfordulhat, s hogy az ember „a fonákjára fordult térben, az összesűrűsödött időben – maga sem veszi észre – megváltozik. Megváltoznak a mozdulatai, a félelmei, a vágyai, a lázadása, a szorongása, az ösztönei: alkalmazkodik helyzetéhez.”

Styron ’56-ban, harmincegy esztendősen írta a magyarul ’68-ban megjelent regényt. A nagy menetelés története viszont 1951 nyarán játszódik, a koreai háború idején, amikor a tartalékosokat, a háború óta felnőtt, családos emberekké lett, egzisztenciát teremtett, sőt, megállapodott férfiakat is behívták, megzavarva a látszólagos békét, felforgatva az amúgy is összetákolt rendet. Ennyi idő után még egy, mondhatnám külön abszurd mozzanata lett így a műnek, pontosabban a művel való kapcsolatomnak, s ez a történelmi dátumok és világérzések ugyancsak groteszk csúszása.

leplezetlenül gyűlöli

A regény első képe, első mondata a szétrobbantott idillt sűríti: természetesen egy véletlen baleset műve a nyolc halott, „a carolinai nyár felhőtlen lobogásában” egy ki tudja, miért csütörtököt mondott mozsárágyú két lövedéke megöl nyolc katonát s megsebesít még vagy tizenötöt. A majdnem harmincéves, öreg Culver, akit a behívás óta furcsa érzés gyötört: mintha ’45-ben elaludt volna valamelyik barakkban, „és hat-hét év múlva arra ébredt, hogy a közbeeső szabadság… nem volt egyéb, mint pompás, kissé hosszúra nyúlt álom” – a New York-i jogász tehát, aki mintegy az író tolmácsaként látja, elemzi és kommentálja majd az eseményeket, még Mannix és a szobalány összevillanását is, színre lépésekor egyáltalán nem rezonőri szerepének megfelelően: hány. Ő az egyetlen (éppen mert a legtudatosabb, mert nemcsak látja, rá is lát a történésekre), aki az első pillanatban másként, fordítva mutatkozik – hiszen a hivatásos Templeton ezredest azonnal szenvtelennek, rutinosnak látjuk, és Mannix, ez a Culverrel egyidős, keserű, harapós humorú, „sötét hajú, jól megtermett brooklyni zsidó”, sóhajtva azt mondja: Jézusom, s nyomban utána megismétli, de gyilkos gúnnyal és nagyon is hallhatóan: Jéé-zusom… Mert megérti, hogy Templeton a tragédia ellenére is végrehajtatja tervét: hogy eddze a többnyire tartalékosokból verbuválódott tengerészezredet, a gyakorlatozás után éjszaka harminchat mérföldet meneteltet. Induláskor Mannix észreveszi, hogy szög van a cipőjében, már nem tudja kicserélni, nem lehet lekalapálni, esetlenül gézdarabokkal próbálkozik, de ezzel a mindenre ráadás-szöggel persze hogy nem bánik el. A rövid pihenőknél egyre sebesebb, szinte már pépes a lába, egyre dagadtabb a bokája, és a ráadás-fájdalom még ingerlékenyebbé teszi, búskomorságból vad haragra vált, újra szótlan és szórakozott, aztán hirtelen megint őrjöngő. Már leplezetlenül gyűlöli Templetont, meg sem próbálja fékezni indulatait, lázongását – de fordítva lázad: Templetonnál sokkal vadabbul, mert megszállottan hajszolja embereit, nem engedi kidőlni őket, felszállni a megúszást biztosító teherautóra; Mannix eszelős haraggal bizonyítani akar, s már nem érzi, hogy lázadása végső soron a legteljesebb behódolássá lesz, hogy az ezredest csöppet sem érdeklik az ő indulatai, szándékai, csakis a teljesítmény, a parancs teljesítése. Culver óráról órára riadtabban látja Mannix átalakulását, ahogy a jóindulatú, okos, szkeptikus emberből zsarnok lesz, „pattogó, gúnyos hangon beszélt, akár egy keleti kényúr vagy gályafelügyelő”, és az észérvek leperegnek róla. „Miért nem hagyod, hogy kidőljenek? – kérdezi tőle Culver. – Minek nyúznod őket?… nem számít, hogy ők kibírják-e… Mi a francnak?” De világos, hogy Mannix képzeletét betölti a pillanatig sem kivitelezhető vágy, hogy majd a gyűlölt Templeton, „a kis hülye”, „a mitugrász”, aki „nevet akar szerezni magának”, „a Vén Kőszívű” kidől szépen, nem bírja a maga kiagyalta iramot, ő pedig begyalogol a századával, diadalmasan megcsinálja az értelmetlen és kegyetlen feladatot, megmutatja, igenis megmutatja. „Hát csak dögöljön ki ő! – mondja Mannix Culvernek. – Én beviszem a századomat, akár a hátamon is”. Az esztelen, torz elszánás mögött aztán még valami felsejlik, még Culverben is: az atavizmus, „ami rabul ejtette őket”, mintha egy hangot hallanának, amelyik azt parancsolja, „meg fogod tenni”, és bár Culver tudja, mekkora ostobaság, „hogy még saját filozófiát is gyártottak maguknak”, igen, még Culverben is növekedik valami büszkeségféle, ahogy közelebb jutnak a tettnek aligha nevezhető, de hát mégiscsak tett bevégzéséhez. Szegény, „szegény, nagy, kedves, megsebzett, morgó medve”, gondolja Culver, „értsd meg, nem győzhetsz”. Hát persze, hogy nem. Az utolsó pihenőnél, hat mérfölddel a cél előtt végleg elszabadul a pokol: Mannix egyik embere normálisan, egészséges ösztönnel, csakis túlélési szándékkal fellázad: „nem bírok már menni”, mondja, és Mannix üvöltésére, hogy „de bírsz”, türelmesen és makacsul magyarázza: „én nem tehetek a maga szögéről”. Culvernek kell közbeavatkozni, lefogni szinte Mannixet; „jól van”, károgja az agyongyötört százados, „jól van… hagyom… Rohadjanak meg, egytől egyig!” „Ha a vereség látszólag kedvét is szegte – figyel Culver –, valami nem hagyta el, az, ami eddig is tartotta benne a lelket: a dühe.” A dühe viszont már nem szorítható semmiféle konvencionális formába, már „nem egyszerű kétkedő volt többé, hanem eretnek”, s amikor az ezredes megparancsolja, hogy teherautón folytassa az utat, ellenszegül. „Ilyen lábbal nem”, ismétli kívánságát Templeton, s amit erre Mannix válaszol, azért valóban csak laktanyafogság, hadbíróság, durva függelemsértés miatti elítéltetés, azért Koreába küldés járhat, mert Mannix félig önkívületben replikázik: „maga rendelte el ezt a rohadt menetet, és én végigcsinálom, ha egyetlen emberem se marad”, meg hogy „szarok magára”. Bátor lázadó, igazi nonkonformista és ugyanakkor megszédült zsarnok meg behódoló. Végül néhány emberével, néhány hozzá hasonló keményfejűvel, akik dacból, büszkeségből (atavizmus volna?) végigcsinálják a menetelést, beérnek a támaszpontra. Culver is velük van, persze, s hosszú ideig még túl fáradt ahhoz, hogy elaludjon. Mielőtt a folyosóra megy, hogy majd lássa Mannix és a néger takarítólány találkozását, kibámul az ablakon – Styron még egyszer elé teszi, megmutatja neki a fejjel lefelé lógást, most már csak a képet, az író hagyja, hogy itt személytelenül és fájdalommentesen nézze az immár összefoglaló, szimbolikus ábrát: „A medence fölött egy fejest ugró alak rajzolódott ki az ég hátterében, mintegy keresztre feszítve, feszesen zuhant alá” – de nem hagyja, hogy a teoretikus, és így fájdalommentes mozzanatban bármi is feloldódjon.

Nézem a huszonkilenc évvel ezelőtt nyers színű bőrbe kötött kéziratos Eszmélet-számot, a megsárgult géppapírok jobb fölső sarkába én írtam az oldalszámokat, nézem a 178. lap első bekezdését, hogy „Mannixnek nincs lehetősége a hősiességre, és már nem is hisz benne. A hadsereg kínálta hivatalos, szentesített ál-hősiességtől irtózik, a hamis pátoszra, az infantilis lelkesedésre csak gyűlölettel, szomorú iróniával felel. A maga útját keresi, mindenkitől különböző önmagát, vergődve, minden ellen lázadva, s közben egyre inkább hasonlítanak indulatai, cselekedetei a többiekéhez, az átlagoshoz. ’Culver végül rájött, hogy a lázongó felszín alatt Mannix – mint mindegyikük – valójában beletörődött már helyzetébe. Konformista nemzedék szülötte volt, így hát neki is rá kellett, döbbennie… hogy tiltakozása nem jelképes, hanem egyéni, és ezért teljesen reménytelen, sőt talán még nevetséges is, és hogy csapdába esett, akárcsak a többiek egytől egyig, s olyan helyzetben van, amin a személyes lázadás esetleg csak ronthat’.” Nézem a bekezdés első sorát, az aláhúzott szavakat: „nincs lehetősége a hősiességre” – ez fájt leginkább? És ma is csak ez fáj? Meglehet, de a hősiességnek persze megint csak nem a köznapi értelmében, és nem is úgy, ahogyan Culver gondolja, hogy kétséges, vannak-e még hősök manapság, s hogy bár Mannixet „hitetlensége eleve kirekesztette a klasszikus értelemben vett hős kategóriájából, de ha a szenvedés is a hősiesség követelménye, nem volt-e Mannix is éppen annyira hős, mint bárki más?” – nem, a hősiesség lehetetlensége azért volt ’68-ban, és úgy tűnik, azért maradt máig kínzó, mert a hősiesség mindenekelőtt az ember önazonosságát, választásokat és felelős döntéseket, konzekvens életet jelentett nekem. Innenről nézvést mintha akkor mégis egyértelműbbek lettek volna a helyzetek, markánsabban kirajzolódóak a vonalak – vagy ez is kisimítás? Mindenesetre úgy emlékszem, szegényesebb volt a közönséges árulásokat, öneladásokat (olcsón vagy drágábban történt? – a maihoz képest bizonyára potom áron, de hát az infláció itt is érvényesül) – szóval úgy tűnik, szegényesebb volt az öneladásokat magyarázó, ideologizáló szövegkészlet, és mintha nagyobb zavartság, félszegség, sőt szégyen kísérte volna ezeket a nagy változásokat, pályamódosításokat. Úgy tudom, Styron sem kerülte el a legközönségesebb csapdát. A ’67-ben írt, és nálunk ’69-ben Göncz Árpád fordításában megjelent Nat Turner vallomásaival ugyan egyaránt elnyerte a fajvédő fehérek és a fekete szervezetek szélsőségesen agresszív támadásait (számított-e, hogy világszerte azért a magamfajták szeretetét is?), akkor bátran, mert atavisztikus igazság-szenvedéllyel állta ezeket – valameddig. Persze mindenki csak valameddig állja – igen, ki ebbe, ki abba; neki is ott volt a világhír, a kábítószer, Hollywood meg a többi, ideológiák is bizonyára, ilyen művek után nyilván rengeteg ideológia – s kérdezhető (kérdezem is magamtól eleget), hogy jövök én a megítéléshez: csakhogy ez nem megítélés, több és súlyosabb annál. A ’79-ben írt, magyarul ’85-ben megjelent Sophie választását olvasva (annyira nem tudtam fegyelmezni magam, hogy a filmváltozatot megnézzem) olyasféle kétségbeesést éreztem, mint amikor a Tűz van, babám, az Egy szöszi szerelme meg a többi cseh Forman-film után még szinte titkos, filmgyári vetítésen láttam a Hairt, és láttam a kivilágosodó kicsi teremben a többiek lelkes arcát, hogy lám, ilyen a nagy tehetség, a magát minden helyzetben, minden világban és világállapotban feltaláló alkotó: az arcokon ragyogott a hódoló öröm, hogy neki sikerült, hogy van lehetőség a kiszakadásra, az elszakadásra, hogy ez útmutatás, szinte jel, minta a felzárkózásra (bár talán a készletben éppen ez a kifejezés még nem szerepelt).

erkölcsi értelemben: minek

Nap nap után kétségbeesni azonban patologikus. Mélység fölött fejjel lefelé lógni, védőháló nélkül persze, és sóvárogni azzal a régi sóvárgással, mintha csak a jócskán viseltes és divatjamúlt hangszeren nyekeregnél, színes lámpavillogás meg flitterek nélkül, minden mutatós kellék nélkül – minek? Nem praktikus, hanem erkölcsi értelemben: minek. Ha már nemcsak az fáj, hogy nincs lehetőség a hősiességre, hanem ráadásul a szüntelen riadalom is szorongat, hogy ez a furcsa pozitúra, ez a gyötrelmes mutatvány valóban mutatvány csak, rád fagyott póz, hogy a felgyűlt évek görcse és nehézkessége az egész, hogy csakugyan olyan nevetséges vagy, amilyennek mások szemében látod magadat: alkalmazkodásra képtelen, ósdi eszmék szerelmese, eszméké, amelyek tökéletesen használhatatlanok és csak a szabadságot korlátozzák, csak a világban amúgy is bőségesen meglévő rosszérzést szaporítják – ezt akarod? ezt nevezed önazonosságnak?

A madonnás Evita-film budapesti bemutatója után az Iparművészeti Múzeumban rendeztek fogadást. A meghívottakat, vagy nyolcszáz embert a világszínvonalú szervezés forgatókönyvének megfelelően, taxi hozta és vitte, s az óriási eseményhez méltóan az új mozipalotától a múzeumig vörös szőnyeg borította az utat, ment a vendégsereg, áramlott át az alkalomra megfizetett kormányőrség sorfala között, végig szőnyegen, közéleti személyiségek meg a film és a színház világához tartozók, vonultak, mint egy abszurd darabban, de mégiscsak normális színpadon, így van ez, most így, s mintha ez senkinek sem ártana, némelyikük, már a múzeumban, elragadtatottan nyilatkozott a televíziós kamerák előtt, csillogó szemmel, hogy remek, egy igazán remek film – de nem mesélem tovább; amit jobbára nekem is csak meséltek, annyira esetleges, miért éppen ezt?, ezért háborogni?, hallom a hökkent vagy oktató, talán nyájasságba burkolt agresszív közbeszólást, hogy na és? hadd komédiázzanak, ha tetszik, lelkesedjenek a diktatúra kultuszáért, meg hogy végtére is csak egy filmről van szó, jó szórakozásról, és nem kell az egérből elefántot csinálni – történelemhamisítás!, ezek a nagy szavak! hogy jön ez ide? Argentína különben is messze van, a szabadságba meg, a mi nagy sokára megszerzett szabadságunkba belefér, bele kell férnie, hogy ha az emberek többsége igényli az efféle szuperprodukciót, megkaphassák, hisz a szabadság nem sajátítható ki, az élet egyetlen területén sem sajátítható ki, és így tovább, hosszan, mindig hosszan, és körülményesen – bár sokszor emlegetve az egyszerűséget, és a csattanó: ne félj a szabadságtól, élj bátran a saját szabadságoddal és viseld el a másokét. Ha nem akarod, ne nézd meg a madonnás Evitát, ne nézd meg a híreket, a kulturális magazinokat, ne nézz meg semmit, vagy nézz mást, látod, a szabadságba minden belefér, ma éppúgy megtalálhatod a neked valót, s ha ennyire kétessé vált az erkölcs fogalma, mennyire gyanús minden ember-kreálta-kényszerítette erkölcsi hierarchia. Hallgatom és olvasom az effélét, a praktikus tanácsokat, hogy ezért ne, szakadatlanul nem lehet, hogy vedd könnyedebben, és legalább ne túlozz, és mintha részegek gajdolnák, míg lógatnak fejjel lefelé, rettenetes mélység fölött, tíz és tíz emeletek magasában, lent pedig San Francisco kemény aszfaltja sincs, semmi sincs – meddig zuhanhatnék? Vagy a zuhanás esztétikus, bár teátrális látványa, akárcsak a hősiesség, ma már nem remélhető?

fanyar grimasszal

Hagyd a légtornát, a horrorisztikus lógatást (ebből is az lesz, más nem lehet: horror), az Üllői úti aluljáróba viszont odaképzelheted a magad alternatív partiját, a süppedős szőnyegen ereszkedhetsz le ebbe a sekély pokolba, a nyomukban jársz, parfümfelhők nyomában, neked pokol; látod, ismered: egy budapesti aluljáró, ez is belefér a szabadságba, erre az estére talán megtisztították a tolongó söpredéktől, a bűzös kábszeresektől, kurváktól, csempészektől, kéregető cigányoktól, reszkető kezű, reszkető fejű aggastyánoktól, szőtteseket és svájci bugyit árusító asszonyoktól, mocskos rongyokba bugyolált gyerekektől – el innen! –, és most éppen üres, egészen üres, a fal mellé árnyakat képzelhetsz, alig mozduló, fakó árnyakat, súlyos csöndet, míg fönt, odébb, a kivilágított múzeumi termekben kavarog az elit, mint egy kosztümös filmben: alámerülsz, de akkor is kérdezel: ez a pokol csupán jól jön? csak önnön sivársági érzésed formába állítása?, pillanatra sem engedsz az önsajnálat oldásának; eszednél vagy, még az illemre is ügyelsz, ezért hívod, mi tagadás, csakis ezért elsőnek a vak írót, Jorge Luis Borgest, aki a Madonnává lett Evitától, Argentína édesanyjától annyit szenvedett, megérdemli; fanyar grimasszal válaszolsz magadnak, hát igen, megint ítélkezel; a világtalan tükröket, labirintusokat tapogatna; vak vezet világtalant, motyog valaki, erre hajlamos vagy az árnyak között Bruegelt is felfedezni, egyik érinti a másik vállát; most, hogy ezt lejegyzed, nagyhét van, de sohasem lesz vége, úgy érzed, sohasem lesz vége, és gyötör, hogy talán érezhetnéd másképp is. Azt veszed észre, amit akarsz, arra figyelsz, amire akarsz – minek keresed akkor épp a kínt? Csehov miért nem bírt a maga mánia sahalinózájával? Miért kellett neki még korbácsolást is látnia?, „Irgalmazzon, nagyságos uram… Én szerencsétlen ember vagyok”, miért kellett az örökké tartó lidércnyomás, a mindig hallható sóhajtás, „Jaj istenem, jaj istenem!”, miért utazott tüdővérzés és annyi szenvedés után megtapasztalni, milyen az ember megalázásának legvégső, legalsó foka, amelynél alább már nem lehet menni – minek? De itt senki sem faggatja a másikat, vagyunk ebben a súlyos csöndben, kamerák és mikrofonok nélkül, s ha szó esik, tudható, csak „annak az embernek a hangja, aki kibírta a poklot, a végsőkig kitartott, és most túl fáradt, hogy mást mondhasson, mint a puszta igazságot”.

kép | vecteezy.com