SORS

„A kifejezés mint aktus küzdelem a magány, a különlét ellen, szembeszállás a némasággal, mely sorssá akar lenni. A kifejezésért való vívódásban, a kifejezés aktusában, magában a kifejezés fogalmában benne van az önmagán kívülre sóvárgó, a magát másokban megmutatni vágyó ember lázadóan megfeszített ereje, benne van a sejtelem vagy épp az öntudat, hogy a költő másokra van utalva. Nem azért, hogy egyéniségét elmosva alámerüljön s valami unio mysticában megszűnjön másokban, hanem épp ellenkezőleg azért, mert csak kívülállókkal, a másokkal való communióban találhatja meg a saját egyéni plaszticitását, veheti valóban birtokba sajátját.” (Sinkó Ervin: Csokonai)

valami mintázat

Tetszik nekem a gesztus, ahogy majdnem mellékesként említi Sinkó a sorsot. Érzetei, tapasztalatai szerint a végzetes-megnyomorító némaság „sorssá akar lenni”, az ember pedig szakadatlanul viaskodik ezzel az „akarással”, többek között a kifejezéssel mint harci eszközzel felszerelten szembeszáll és nap nap után próbálja legyőzni, vagy legalább megfékezni. A szemérmes-lírai vallomásban hallom – belehallom? – a meggyőződést, hogy a sors és a némaság, akárcsak a kifejezés, a más vagy mások felé fordulás, a szembeszállás, az integritás és az integritás folyamatos őrzése, és közben még a kívülre sóvárgás is – mindez emberi találmány. Talán az ember önmeghatározásának és önreflexiójának eleme. Hisz odakint, objektíve, a személyiséget előlegezve vélhetően nincs semmi efféle – de belül, az értelemadás képességével és kényszerével bizony szeretne az ember valami mintázatot, rendszert, úgymond értelmet találni a létezésben. Így aztán a sors – vagy romantikus pátosszal a Sors – felismerése lehet jelentős szellemi alkotás, s persze ugyanúgy mentség, önfelmentés, a felelősség előli kitérés vagy épp védekezés.

Szerencsém van, mert a legutóbb körbejárt Várkonyi Nándor-idézetben^[1] is szerepelt a sors fogalma – s szinte kínálkozik, hogy összehasonlítsam Sinkó aktív és aktivitást követelő „sors”-ával. Várkonyi szerint az embernek sorsa lett – az, hogy kilépett a természetből –, vagyis passzívan elviselt valamit, s noha ez a „valami” az ember számára éppúgy negatív, mint Sinkónál a nyomuló, nem is sorssá, egyenesen végzetté szilárdulni siető némaság, nagyon is nyilvánvaló a két attitűd különbözősége. Várkonyi teleologikus, sőt, statikusságra hajló szemléletével ellentétben itt folyamatos szellemi küzdelmet érzékelünk, s mintha az ambivalencia még mozgalmasabbá tenné a belső folyamatokat. Mert a normális gondolkodó furcsa örömmel törvényszerűnek tételez bekövetkező eseményeket, jelenségeket, de mindjárt – ugyanakkor? – riasztja is, hogy ezek csakugyan törvényszerűek. Azt hiszem, a sorssá rendeződés érzetében a lappangó befejezettség félelmetes, s noha belátható, hogy az ember magamagának kreálta, elemi életösztönnel szembe is fordul szellemi teremtményével, mert nem akarja a véglegességet. Aki nem fordul a sorssá dermedés ellen, talán öntudatlanul is arra játszik, hogy múlttá, megtörténtté tegye életét. A sors kezére adja magát – mintha már szoborként lépne valami örök, de az eleven, feszült és kiszámíthatatlan létezésnél mindenképpen hosszabb távval kecsegtető talapzatra.

Sinkó Csokonai könyve, ami telis-tele van történeti és filológiai pontatlansággal, de ifjúkorom óta a legkedvesebb irodalomtörténeti művek közé tartozik, ezt az újra meg újra abszurddá váló küzdelmet állítja középpontba. Kevés alkalmasabb hőst választhatott volna. A közönség szerepéről szóló alapozó fejezet – ebből való idézetünk – lírai elragadtatással, mégis tömören idézi meg Csokonait a saját korában-közegében. A filozófia így egy életen át tartó viaskodás leírásában és értelmezésében konkretizálódik. A vallomásos részlet egyben Sinkó önkifejezése is, saját szembeszállása az őt fenyegető némasággal. A zárósorokban újra megjelenik a „sors” a maga zsúfolt ellentmondásosságával, s mert írói szöveg, katartikus is; Sinkó és Csokonai küzdelme mellett az olvasó – én mindig – a maga összegubancolódott sors-akarására-hárítására ismer, mondhatni azzal is szembesül: „Csokonai a mereven hierarchikus kaszt-rendszerre, társadalmi rangfokozatokra épült hűbéri Magyarországon nem úr és nem paraszt, még csak nem is polgár… hanem minden kaszton kívül került, megbélyegzett, kicsapott diák, hulladék-ember, aki sehova se tartozva szabadon lebeg a rendek és osztályok kötött és egymástól szigorúan elhatárolt világában. Kereste, keresnie kellett, s mindennél jobban áhította a szabadulást… az üres szabadságból… Az igazság az, hogy ennek a ránehezedő bohém szabadságnak pusztaságában, ebben a nincstelenségben, mely az éjjeli munkához nélkülözhetetlen mécses vagy gyertya beszerzését is mindig újra kínzóan felbukkanó problémává teszi, s melyben a puszta életben maradás egy-egy megalázó, szűkmarkúan mért könyöradománytól függ – ennek a szabadságnak pusztaságában Csokonai elkárhozott lélekként vergődött. Görcsös erőlködéssel, mindent megpróbálva utolsó napjáig küzdött ’szabadsága’, a csavargó sorsának végzete ellen és azért, hogy valami módon valamiféle feladatot és a feladattal helyet kapjon az akkori magyar társadalomban, valami láthatóan, megfoghatóan produktív szerepet a mindenki más számára normális életben.”

ismerős sorsmodell

Persze „a kifejezés mint aktus” is sors-kreálás. A költői mű egyik alapfunkciója pedig amúgy is a sorsfelismerés és -felismertetés, de közben a szembeszállás is mindazzal, ami sorssá akar lenni. Talán az ellentmondás fenntartásáig, kibírásáig alkotóképes az ember, és az egyensúly felborulását jelzi, ha valaki magára vesz egy-egy ismerős sorsmodellt – lemondó gesztussal, életmagyarázatként, megfeledkezve arról, hogy a sors mégiscsak egyéni, egyedüli, a legszemélyesebb alkotásunk. Nem örökölhető, nem másolható, ahogyan az ellene feszülés sem.

1. Szintén a KELL EGY JÓ SZÓ című sorozatban. az idézet: „Ősemlékezése (mítoszai) szerint az ember eredetileg benne élt a harmóniában, teljes közösségben a természettel, tárgya volt a rendnek, mint a növény és az állat. De sorsa az lett, hogy ki tudott lépni belőle, a természet alanyává küzdötte fel magát, s rendjét saját, önös céljainak vetette alá. Diszharmóniát teremtett, de hogy zavart vethessen a roppant szerkezetbe: a Kozmoszba, előbb fel kellett ismernie hozzá való viszonyát, átélnie a szerkezet lényegét, rendjének törvényeit. Tettének következményeképp elkülönült… a magány súlya, a hatalom terhe önvádra, a bűn tudatára ébresztette, s ezt az élményt örökítette meg a bűnbeesés mítoszaival. Élete ettől fogva visszavágyódás… S minthogy visszalépnie, belemerülnie többé nem lehetett, újrateremteni, lemásolni igyekezett… rítusaival a Kozmosz törvényeit utánozta… misztériumaiban a paradicsom bezárult kapuit nyitogatta.” (Várkonyi Nándor: Sziriat oszlopai) ↑

kép | adobe.com