Levendel Júlia

REPÜLŐÚTON DON QUIJOTÉVAL

2001 január

REPÜLŐÚTON DON QUIJOTÉVAL

„Gondoltuk – indítja Thomas Mann 1934-es naplóformába rendezett Hajóúton Don Quijotéval című esszéjét, amely már hetekkel a mi 2000. évi családi utazásunk előtt ellenállhatatlanul csábított, hogy miként tanultam, szeretettel és iróniával megírjam repülős pandanját anélkül persze, hogy az egyhetes korfui nyaralásra úti olvasmányként elcipelném Cervantes regényét –, először is igyunk egy ürmöst a bárban”. Mi azt gondoltuk, ha a kora reggeli felszállás előtt másfél órával kint kell lennünk Ferihegy kettőn, ha tehát még jócskán sötétben ácsorgunk az utcán és várjuk csomagjaink mellett a megrendelt Airport Minibus érkezését, s aztán is, ha már a tranzitban, a nekünk rendelt kettes vagy ötös kapunál lessük, csakugyan beszállhatunk-e a tervezett időben, és a repülőtéri alkalmazottak arcáról próbálunk olvasni: mit tudnak?, igaz-e a több órás, olykor félnapos késésekről szóló híresztelés, vagy merő rágalom mind, a versenytársak ármánykodása csupán, ami bár nem könnyíti az utazási iroda és légitársaság munkáját, azért zavartalanul és biztonságosan megy minden; mondom, mi azt gondoltuk, nem árt felszerelkezni nagyobb mennyiségű túrós meg mákos péksüteménnyel, almával, körtével, s főként dobozos, szívószálas gyümölcslével.
izgatott vagyok
Mann elfogódottan bevallja, hogy először hajózik az Atlanti-óceánon, először találkozik és ismerkedik a világtengerrel, és érezhető az elégedettsége, hogy ehhez „a világutazáshoz”, ehhez „a pallérozott kaland”-hoz ilyen jól választott útitársat: a Don Quijote „világraszóló könyv”, olvasása „egyenértékű a körülményekkel”. És elégedett – méltán – azzal is, hogy a hajózás ideje, „a lassúság tárgyias méltósága” pompásan illik a nagydarab térhez, amit átszelnek, a kettőhöz együtt pedig megfelelőbb művet aligha lehetne választani, mint a Don Quijote. Nekem úgy tűnik, a reptérre érkező autókból és buszokból kipenderülő, gurulós kocsira vadászó, majd a beszálló kártyával komótosan a tranzitba vonuló utasok többsége ügyesebben, felnőttesebben leplezi elfogódottságát, mint én, de azért mind csak leplezi, és ahogy az utazás általános ünnepélyessége itt keveredik a repülés izgalmával, attól az egész csarnok boldogan remegni látszik, a műanyaghuzatú székek, üvegfalak, világítótestek, mint a repülés pitvarának kellékei, maguk is repülnek. Bizonyára a gyorsaság diadalának is van méltósága, s vannak művek, amelyek alkalmasabbak egy repülőúthoz – nekem jó lesz ideképzelni a könyv-minták szerint útnak induló Don Quijotét, az egymást szaporán követő szertelen és csúfondáros kalandokat, s ha jól számolom, legalább négyszeres tükrözést-áttételt játszani. Ennél több csavarintás a posztmodern ironizálása ürügyén is ízléstelen.

Szóval izgatott vagyok, alig várom, hogy mehessünk a repülőtéri buszhoz, aztán föl a fémlépcsőn, Luca unokám kezét fogom, örülök, hogy mellettem ül, ő az ablaknál, most, most!, már repülünk!, néz majd le, s én ujjongva mutatom: milyen kicsi minden, a házak, a földek, a Duna, nézd csak!, mondom, szinte teremtő büszkeséggel. Nem azért izgulok, mert először repülök. Nem, nem először, bár nem is túl sokat élvezhettem eddig a felszállást (s mi a sok, hát még a túl sok, ha élvezetről van szó?!), de úgy képzelem, bizonyos izgalmakat nem szüntet meg a mégoly rengeteg ismétlődés sem. Nyilván mindenekelőtt üzleti lelemény alakította a repülőtéri vásárlási-költekezési szokásokat, és a pilóta hangjában, mikor üdvözöl bennünket, utasokat, és tájékoztat a repülési időről, a repülési magasságról, a kinti-fönti levegő hőmérsékletéről, ugyancsak üzleti megfontoltság bujkál, éppúgy, mint a légi kísérők mozdulataiban, de én makacsul érzékelem az elemi drukkot is, kívánom nekik és magunknak, hogy meglegyen, izguljanak, ahogyan a legrutinosabb színész is minden deszkára lépése előtt, és a sebész, valahányszor maszkot köt és elveszi a kesztyűs kezének kínált szikét, a tanár, bármilyen fensőbbségesen masírozzon is az osztálya felé – s ahogyan sok évtizede forgatom-próbálgatom szájamban a szavakat, amelyeket leírok majd; nem félelem ez, nem is valami rejtegetett kisebbrendűségi érzésből fakadó szorongás, hogy talán nem sikerül, most majd nem sikerül, bár meglehet, ilyesféle is keveredik a mégiscsak ünnepi izgalomba.

Lehetetlen hát, hogy aki ezredszer éli is meg a felszállást, a hirtelen elrugaszkodást a földtől, ne vigyorogjon – ámuldozva és büszkén, repdeső izgalommal. Ráadásul a repülőút végén tengerhez jutunk, s én elementárisan vonzódom a levegőéghez és a tengervízhez, vonzódásom, úgy látszik, jóval vadabb (vagy fegyelmezetlenebb?), mint Manné, aki „a sós elemhez fűződő baráti érzései”-ről ír; gyanítom persze, hogy én a költészethez is – Mannhoz képest biztosan – ősemberien vonzódom, aminek aztán furcsán bonyolult, ősemberinek már aligha nevezhető következményei lesznek, olyasmi például, hogy ha teljes egyetértéssel-érzéssel olvasom Thomas Mann elismerő megjegyzéseit, amelyeket a luxushajó fedélzeti nyugvószékében, vagy zeneszó mellett, a kék szalonban gondol el a Don Quijote „nagyszabásúan humorisztikus stílusá”-ról, olyan elismerést, amely arra csábítja, hogy „a humort egyenesen az epika lényeges elemének” tartsa, én rábólintok és közben röhögök is a finom bölcselkedésen, akárcsak Cervantes – hisz a Don Quijote végestelen végig teletűzdelt gyönyörű, mélyen igaz és kinevetett bölcselkedésekkel.

Mann ámuldozik Cervantes „zabolátlan kegyetlenségén”, hogy nem kíméli hőseit „szánalmasan megalázó helyzetek”-be lökni, és éppen a túró-kalandot hozza példának, amikor Sancho „friss túrót vett a pásztoroktól… de urának nagy sürgetése annyira megzavarta, hogy hamarjában azt se tudta, mit kezdjen a túróval, hová tegye, miben vigye… abban állapodott meg hát, hogy beleönti gazdája sisakjába”, tette ezt pedig akkor, amikor Don Quijote az új kalandra készülve a sisakját kérte fegyverhordozójától. „Sanchónak nem lévén ideje, hogy kiborítsa a lágy túrót”, odaadta a sisakot, amit a lovag sietősen a fejére tett; a túró „összenyomódott, levet eresztett, úgy, hogy a savó végigcsurgott Don Quijote képén, bajuszán”, s szegény azt gondolta, agyveleje indult olvadásnak. Történt pedig ez közvetlenül azután, hogy költészetről elmélkedő szavaival bámulatba ejtette a Zöldköpenyes lovagot. Bámulatba, miként aztán a lovagnak vélt Don Diego fiát is, a költő Lorenzót, olyannyira, hogy a fiatalember, meghallgatva Don Quijote fejtegetését a kóbor lovagság tudományáról, valamint a költők díjazásának szokásairól (hogy törekedjen „a második díj elnyerésére, mert az elsőt rendesen a pártfogoltak vagy a magas állásúak nyerik meg; a másodikat viszont az igazság szellemében ítélik oda, s így a harmadik lesz a másodikká, az első pedig … harmadikká”), meghallgatva tehát „felemás bolond”-nak kell tartsa hősünket. Felemásnak, furcsának, mulattatónak, szánalmasnak, egyedülállóan bátornak és nagyon-nagyon nyugtalanítónak – amilyennek Cervantes magamagát, és Shakespeare a bolondjait. Nem kerül papírra itt egyetlen bölcsesség sem anélkül, hogy gúnyosan – kíméletlen öngúnnyal – mint bölcselkedést is meg ne mutatná a gőgös rejtőzködéssel, álnév-játékkal is ironizáló szerző. Amikor például a magaválasztotta Búsképű nevet a szintén önadománnyal nyert Oroszlánlovagra változtatja Don Quijote, okos magyarázattal kíséri abszurd kalandját: „a bátorság – fejtegeti – erény a két vétkes szélsőség: a gyávaság és a vakmerőség között. Azonban kisebb hiba, ha a bátor a vakmerőség felé hajlik, mintha a gyávasághoz süllyedne alá; mert valószínűbb, hogy a pazarlóból lesz bőkezű, nem pedig a fösvényből, éppúgy valószínűbb, hogy a vakmerőből igazi bátor legyen, mint hogy a gyáva az igazi bátorságig emelkedjék”.

Külön gyönyörűség, még egy csavar, mikor Sancho Panza bölcselkedik – erre legtöbb alkalmat rövid életű kormányzósága idején kap –, hisz tudvalevő, „a fontos hivatalok vagy élesítik, vagy eltompítják az ember eszét”. Sanchóval azonban ennél is nagyszerűbb, kivételesebb történik, olyasmi, ami manapság semmilyen, akár tréfából kormányzóságba emelt férfiúval nem eshet meg: megőrzi szeretetreméltóságát, s amikor uralkodása utolsó hajnalán szó nélkül szedelőzködik, az olvasó is áhítattal, mondhatni pátosszal elcsendesedik magában, és hogy Sancho könnyes szemmel öleli a szamarát, maga is hajlamos igazi könnyeket ejteni. „Nyissanak utat, édes jó uraim – mondja a nagy csöndben derék barátunk –, s bocsássanak vissza régi szabadságomhoz; engedjék meg, hadd térjek vissza korábbi életemhez, s hadd támadjak fel mostani halálomból. Nem kormányzóságra születtem én…” Búcsúja azonban visszamenően még bölcsebbé és nemesebbé teszi minden intézkedését, azokat az ítélkezéseit is, amelyekben a reneszánsz vadsága és elméssége a legféktelenebbül jelenik meg. Lucára sandítok, most ötéves, okosabb, fogékonyabb nem lehet ötéves, de ha beúszunk majd a tengerbe – biztos, ami biztos, rajta meg az unokatestvérein, az ugyancsak öt esztendős Ráchelen és a hatéves Rebekán is úszóöv –, még nem Don Quijotéról és fegyverhordozójáról mesélek, inkább – hisz ezt kérik, mint szertartást, várják – a trójai háborúról, a görög istenekről, Odüsszeusz kalandjairól, majd Korfuról is persze, a phaiákok földjéről; Don Quijote hadd lapuljon még, legalább amíg Luca kétszer ötéves lesz, és a pubertáshoz közelebb érzékeli-érzi, milyen az, mikor az ember nem találja helyét a világban.

hon2

A Don Quijote gyerekeknek készült változatát előbb olvastam, mint a teljes regényt, azt hiszem, különben soha, semmilyen egyszerűsítő-népszerűsítő adaptáció nem előzte nálam a művet – s milyen hihetetlen szerencse, hogy ez éppen a Radnóti-féle átdolgozás volt. A könyv, amelyet tizenegy évesen annyira szerettem, most is megvan: 1955-ben az Ifjúsági Könyvkiadó adta ki Kormos István szerkesztésében és nagyszerű előszavával, Kass János rajzaival, vászonkötésben; a hátsó borítón „Úttörőknek” ajánlással, a Petőfi Könyvesboltban dolgozó nagymamám pedig még nyomdaszagúan megvette és hozta nekem. Nem állom meg, hogy Radnóti Miklós (vagyis a Fehér Hold lovagja, illetve Don Quijote jó barátja és legyőzője, Carrasco Sámson) záró-szonettjét, amelyet betéve tudtam, és kisajátítva, egészen a magaménak érezve úgy dúdolgattam akkoriban, mint a legkedvesebb József Attila-verseimet, ide ne másoljam:

Itt nyugszik Don Quijote de la Mancha,
vitéz, kóbor lovag volt ő, míg élt.
Mellette nyugszik jó dárdája, pajzsa,
kegyelmet soha, senkitől se kért.

Az elmúlás se győzött e vitézen,
mert híre messzi századokra száll…
Igaz, hóbortos volt ő életében,
de végül bölccsé tette a halál.

Hóbortos volt, akár mindannyian,
kik többre s jobbra vágyunk itt e földön,
s halálunkig nem hagyjuk annyiban.

Legyen testének könnyű lent e börtön,
e sír! A szép erdők, mezők helyett.
Gondoljunk rá e néma hant felett!

Leginkább a harmadik strófa tetszett, és nemcsak Cervantes eredeti szándékánál, hanem az elmúlt századok minden könyv-bolondjánál egyértelműbben, meghatottabban azonosultam a hóbortos lovaggal. Ma úgy rémlik, a sírvers-mondogatás valamiféle fogadalom is volt. Tudtam Radnótiról (Kormosról nem, s nyilván ezért nem is emlékeztem, milyen „felnőttien” kalauzolt), de most kíváncsi lettem, miért, mikor csinálta az átdolgozást – a „miért”-re egyébként, sejtettem, választ ad, ha kiderítem: „mikor”. Semmilyen magyar irodalmi lexikonban, irodalomtörténetben nem említik (a Világirodalmi Lexikon Cervantes címszavánál aztán megtaláltam, hogy 1943-ban, tehát munkaszolgálatok között könyörületes pénzszerzési forrás volt, miként, szelídebben, Kormos szerkesztői-bevezetői ténykedése is), sebaj, ez még csak hiányosságnak sem nevezhető, még az sem, hogy a ‘77-es Nagy Magyar Írók kismonográfia-sorozatban megjelent Radnóti-pályakép sem szól az alkalmi munkáról – de hiszen arról sem szól, hogy Radnóti zsidó volt, hogy ezért hurcolták munkaszolgálatra, táborba, ezért ölték meg, és arról sem, hogy ebben a hőn szeretett hazában zsidótörvényeket hoztak, egyáltalán: a kurzus ideológiáját oly buzgón, már felesleges, szinte avítt buzgalommal szolgáló irodalomtörténész kínosan kerüli a „zsidó” szót, olyannyira, hogy meghamisítja Radnótit. A Naplóba másolt, Komlós Aladárnak szóló ‘42-es levélből, amelyben egyébként Radnóti éppen zsidóvoltáról ír, így idéz: „Az én nemzetem nem kiabál le a könyvespolcról, hogy mars, hazám tájai kinyílnak előttem, a bokor nem tép rajtam külön nagyobbat, mint máson, a fa nem ágaskodik lábujjhegyre, hogy ne érjem el a gyümölcsét. Ha ilyesmit tapasztalnék – megölném magam, mert másként, mint élek, élni nem tudok, s mást hinni és másképp gondolkodni sem. Így érzem ezt ma is, 1942-ben is, háromhónapi munkaszolgálat és tizennégynapi büntetőtábor után is.” Radnóti viszont, miután a levélben magyar költő-rokonairól írt, „a hitétváltó Balassá”-ról, „az evangélikus Berzsenyi”-ről és Petőfiről, „a kálvinista Kölcsey”-ről, „a katolikus Vörösmarty”-ról, Babitsról, „avagy a zsidó Szép Ernő”-ről, Füst Milánról, így folytatja: „…magyar költő vagyok, rokonaimat felsoroltam s nem érdekel (csak gyakorlatilag, ‘életileg’), hogy mi a véleménye erről a mindenkori miniszterelnöknek, Maróthy-Meizlernek, Féjának vagy Sós Endrének. Ezek kitagadhatnak, befogadhatnak, az én ‘nemzetem’ nem kiabál le a könyvespolcról, hogy mars büdös zsidó, hazám tájai kinyílnak előttem…”

Úristen, tízezer méter magasan repülünk, mindjárt a Ion-tengerhez érünk, Luca mellett ülök, és lelkemben még a nemes lovagot is hurcolom – hát miért nem elég ennyi!? Minek ide holmi jó szándékúnak kikiáltott irodalomtörténész, aki irodalomtörténész határon innen és túl, a magyar írók reprezentánsa? Minek!

hon3

Induláskor a pilótánk azt is elmondta, hogy Görögországban egy órával előbbre jár az idő, ne feledjük hát óránkat előretekerni. Thomas Mannékat a hajón viszont fekete tábla naponta figyelmeztette, az órákat hány perccel kell visszaigazítani. A modern epikát megteremtő Cervantes pedig, aki mindent tud az „időkezelésről” és a posztmodern valamennyi szerethető és használható elemével is rendelkezik, a regény második részének ötvennegyedik fejezetében azt írja: „Hagyjuk mi is múlni az időt (amint már oly sok mást mulasztottunk)”. Egyébként ennek a fejezetnek így hangzik az összefoglaló alcíme: „Ehhez a történethez, nem pedig máshoz tartozó eseményekről”. Káprázatosak ezek a címek, mint teszem azt: „Majd meglátjuk, miről szól”, vagy „Hogy ez a fejezet mit foglal magába – mondja Benengeli –, megtudhatja az olvasó, ha figyelmesen elolvassa”, és: „Arról szól, amit majd meglát, aki elolvassa, vagy meghall, akinek felolvassák”. Miért, hogy ezek a gesztusok, akárcsak Don Quijote és Sancho Panza „sétálása” a regény-tükör előtt, a ki-bejárkálásaik és tűnődéseik, hogy mennyire pontosak is a róluk szóló feljegyzések, pillanatra sem lesznek nyeglék? Nyilván mert Cervantes kiváló arányérzékkel, remek fűszerezéssel készítette főztjét, mert eredeti, vérbő, vagyis sohasem túlhajtott. A fejezetcímek többsége így hagyományos, valóban tájékoztató – például: „Elmondja, ki volt Pedro mester meg a majma, továbbá Don Quijote rossz kimenetelű kalandját a szamárordítással, mely nem ütött ki olyan jól, amint ő gondolta vagy szerette volna”, vagy: „hogyan vitték el Sancho Panzát kormányzónak, s milyen rendkívüli kaland történt Don Quijotéval a várkastélyban” –, az pedig, amit arányérzéknek nevezek, bizonyára a legszorosabban összefügg az író szabadság-helyzetével.
lelkesen bólogatok
Mann is hosszan elmélkedik erről hajója fedélzetén, s én csak következtetéseit megerősítve, úgy érzem, még végletesebb, abszurdabb tapasztalatok birtokában tisztelettel bólinthatok neki. „Számot kell adnom magamnak – írja –, hogy a ‘Don Quijote’ költőjének keresztényi és alattvalói kötöttsége mily mértékben emeli szabadságának szellemi értékét, kritikájának emberi súlyát… a szabadságnak erős, és nem csupán külső, hanem belső és valódi szabadsághiány és meghatározottság hátterére van szüksége, hogy szellemi értékké váljon… Nehezen képzelhetjük el azt a függőséget és alázatot, amelyben régebbi korok művészei éltek, mielőtt a polgári korszakban bekövetkezett a művészi én emancipációja”. Ma, folytatja Mann ‘34-ben, a nagyságnak már nem „a tárgyias szerénység a termőtalaja”, mintha a szabadságért már nem kellene megküzdeni, mintha a szabadság és emancipáltság nem mindig a munka végén lenne, s mintha nem „a szerénységből, kötöttségből, függőségből” sarjadna. „Mert ismételjük – emeli fel tanárosan a mutatóujját is azon a luxushajón –: a szabadság csak akkor értékes, csak akkor ad rangot, ha kötöttségből kicsikart fölszabadulás”. Mi mást tehetnék?, lelkesen bólogatok, de ügyelek, hogy fejmozgásom ne hasson azért paralitikus rángatózásnak. A Don Quijote mint mű, s a két főhős mint mitikussá lett alak minden korban más-más, nagyon is különböző viszonyulást provokált – egy kétezer nyarán Budapestről Korfura tartó, igazán nem luxus repülőn a régimódian fennkölt elmélkedések közben is óhatatlanul vigyázok a hatásra, még ha nem is annyira, mint az év során írt regényem szereplői, akiket újra meg újra meggyötör a másolat-lét. Vajon ki-ki képes-e még valódi életet teremteni magának?, és felfedezheti-e a hétköznapi ködben-lucsokban, zötykölődésben a sajátot, sőt a mitikusat – vagy éppen a „felfedezés” ráfogás csak? A „felemás”, oly sokféleképpen értelmezhető Don Quijote, aki (Sinkó Ervin megejtő szavaival) „a komédiás és a mártír szerepe között támolyog”, azért is őrizheti mitikus gazdagságát, mert nyugtalanító – és nem fordítva!, nem a többértelműsége nyugtalanító. A ma élő embernek számolnia kell a ténnyel, hogy nem nyugtalanít. S mégis – gondolom –, úgy kell kiküzdenie a szabadságát, mintha tudomásul sem venné, fel sem figyelne a külvilág újmódi trükkjére, az áltatásra, miszerint a fejlett, demokratikus világban nincs is már kivel-mivel hadakozni, nincsen mi ellen és konkrétan miért küzdeni, hisz nincs elnyomó és nincs kényúr. A világ rendje változott, s aki ezt nem látja be, nem idomul, menthetetlenül nevetségessé lesz. Don Quijoténk egykor a fogadósok, a helybéli pap és borbély, hercegek és udvarhölgyek számára nevetséges volt persze – mulattató, akit kegyelni lehetett és megverni, suttyomban megcsipkedni és óvni saját magától, de ő, teljes harci fegyverzetben sem érezte nevetségesnek sem a tetteit, sem a megjelenését. Pedig igaza van Sinkó Ervinnek, mikor a lovag oly nagyon mai (nekünk mai) esztétikai viszonyulásáról ír, arról, hogy Don Quijote, amikor „senki sincs körülötte, publikum előtt beszél, publikum előtt mozog, sóhajt, vezekel. A publikum ő maga, a legmagányosabb ember, az a legmagányosabb, aki igazában még magányos se tud lenni, mert mindig nézője is önmagának”. Igaza van Sinkónak, hogy hidalgónk figyeli, nézi magát, hogy mintegy kívülről, tanultan viselkedik – de neki mindez mégsem nevetséges. Egy mai hóbortos lovag, ha mégoly teljes odaadással vívja is szabadságharcát, nevetségesnek tűnik fel önmaga előtt – hogy küzdelme eleve elpöckölt, hogy semmilyen módon nem lehet nyugtalanító, ez menthetetlenül szánalmassá teszi.

hon4

Mindenre figyelnem kell. Hogy túlságosan ne lobogjak itt, ne lelkendezzek gyerekesen, mikor a repülőgép behúzza a kerekeit, s egyáltalán: külsőmnek megfelelően úgy kérjek a felszolgáló légikisasszonytól Lucának őszibarack-, magamnak paradicsomlét, ahogyan egy nyaralásra induló nagymamához illik. S noha úgy vélem, a légikisasszonyokat vagy a piaci árusokat nem tévesztem össze kalózzal, tündérrel, békává változtatott királylánnyal, sőt, a szélhámos ideológusokat, romlott pályatársaimat vagy némely pöfeteg hivatalnokot sem a mitikus Gonosszal – a szorongó sejtelmet nem lehet elűzni, hogy talán mégis. Talán ezt-azt olykor mégis összevétek. Meg az ingerültségtől is nehéz szabadulni, hogy „ezek” aztán ebből élnek, hogy a sok kisszerű, magát demitizáló torzulat azért is garázdálkodhat féktelenül, mert fellépni ellenük már nevetséges hőbörgésnek tetszik. Az?, nem az?
társadalmi-lelki fekete luk
Thomas Mann fedélzeti újságot is olvas az Atlanti-óceánon hajózva – mint írja. „meglehetősen ostoba papiros”-t, a színes szenzációkkal ott és akkor is szórakoztatni képzelték a nagyérdeműt. Például hogy az egyik állatkertben egy beteg tigrissel whiskyt itattak, s felépülvén az állat azóta is követeli alkoholadagját. Az emberiség szellemi és erkölcsi haladása, tűnődik Mann, talán nem tartott lépést a technikai haladással, s „innen ered a hitetlenség, hogy jövője szerencsésebben alakulhat a múltjánál”. Szó ami szó, mi is kapunk fedélzeti újságot – újdonságként ezúttal Blikket, ezen aztán nehéz a nagy íróhoz méltó fölénnyel mosolyogni, hogy „meglehetősen ostoba papiros”, noha érzékelem: ugyanaz az ostobaság – csak jóval elvadultabb változatban – készteti a szerkesztőket. Az alkoholizáló tigris-féle kis érdekességek (a mi újságunkban például egy osztrák település hangoskodó kakasáról, akit a polgármester kukorékolási tilalommal sújtott) hátrébb szorulnak, a világ, az ember (a magyar ember) nagy hírei kívánnak mindenekelőtt figyelmet: így három és fél centis, pirossal aláhúzott, vastag fekete betűk hirdetik, hogy „Hazaért az utolsó magyar hadifogoly” – fölötte értelmetlen, de megindító szöveg: „53 év rabság Oroszországban”, alatta piros mezőben fehérrel szedve a még megindítóbb, bár ha lehet, az előbbinél is értelmetlenebb szlogen: „Egyszer sem szólalt meg oroszul a vengerszkij szoldát”. És látható szegény féllábú, zavaros tekintetű Tamás András (még így nevezik) képe is, mankóval, újnak látszó tréningruhában, olyan újnak, hogy az inkább joggingnak mondható, amint éppen tér haza, akárha ama földmíves térne haza, de nem – három hónappal korábban még elszorult a szívünk Lányi András T. A.-nak címzett szerkesztői üzenetét olvasva-hallva, az írást „amnéziás kiegyezéseink örökös jelen” idejéről, hogy „illendő volna egyszer, az év egy bizonyos napján minden magyar újságban és folyóiratban üresen hagyni egy oldalt, megemlékezésül önről”; hát nem maradtak üresen; és Lányi javaslata sem a Don Quijote-i hóbortok közé süllyedt, még csak oda sem, nem hiszem, inkább valami társadalmi-lelki fekete lukba; és az újságok azóta külön oldalakat nyomatnak az egyre rémültebb és zavarosabb öregember – s kivált újmódi menedzser-piócái – ünneplésére. A repülőutunk óta eltelt három hónapban a televízió-csatornák és rádióállomások is napról napra hírelték, hogy az immár Toma Andrásnak nevezett, nemzeti hősnek mondott, előléptetett, kitüntetett, mostanra ereklyévé lett, s úgy a szent koronához és a szent jobbhoz felzárkóztatott szerencsétlen és tehetetlen, egykor kamaszként háborúba hurcolt, elfeledett és mindent elfelejtő, férfikor nélkül megöregedett emberrel éppen miféle fekete mágiát űznek. Legtöbbször a kotyelnyicsi elmegyógyintézettől a világhírig röptető igazgató-főorvos nyilatkozik, ragyogva kap minden alkalmon, amikor a nyilvánosság elé kerülhet, miközben egyetlen tollvonással megszüntetik az intézményén belül működő Országos Alkohológiai Intézetet, sok százezer magyar alkoholbeteg alapvető támaszát, intézményi védőhálóját. Ez eldugott, rövid hír, véletlenül tudom meg – mit tehetnék?, hiába hogy az apám hosszú évekig küszködött ennek az intézetnek a létrejöttéért, s mintha csak nekem tudta volna örökbe hagyni, minek?, ezt minek?, hogy halljam a sok százezer alkoholos fújtatást, orromban érezzem az epeszagú hányadékot, lássam a felpuffadt hasakat, sárga íriszeket, erőtlen kezeket, ahogy mégis pohár, bögre, üveg felé, bármi legyen, nyúlnak – mit tehetnék? Sisakban-vértben támadjak? Már az is nevetséges, hogy nem veszem át apám posztumusz kitüntetését – nem tudom megakadályozni, legfeljebb nem szorgalmazom, hogy őt is ereklyévé változtassák.

Amit megtehetünk, az mindig rémítően kevés, bár olykor vigasztalom magamat, hogy különbséget tenni a nevetséges meg az aljas között, végül az is valami. Teresa Panza például levelet diktál kormányzóvá lett urának, és lelkiismeretesen beszámol a manchai eseményekről, „hogy Berruecáné asszony férjhez adta a lányát egy kontár piktorhoz, aki idevetődött, hátha talál valami festenivalót. Az elöljáróság megbízta, hogy a községháza homlokzatára fesse a királyi címert. Két aranyat kért, meg is adták, de elpiszmogott rajta egy hétig, és még akkor se ment vele semmire; azzal mentegetőzött, hogy nem szokott ő ilyen csip-csup dolgokkal foglalkozni… Pedro de Lobo fia beállt egy szerzetbe, s már meg is nyírták… meghallotta ezt Minguilla, a Mingo Silvato unokahúga, s pört akasztott a nyakába, mert azt mondja: megígérte neki, hogy elveszi… Az idén az olajfa nem termett… Három század katona vonult itt keresztül… Sanchica csipkekötéssel foglalkozik, s megkeres naponként nyolc maravédit…” Vajon egy mai Teresa merne-e nevetségesen valódi élethírekről beszámolni?, lehet, hogy levele Toma András csodálatos pályafutásáról szólna?

hon5

A Blikkben aztán valamivel – de nem sokkal – kisebb betűk tudósítanak, hogy „Bokáig ér a használt koton Mogyoródon”, hogy a Forma-1 alkalmából vigalmi negyedet barkácsoltak a főként márkával fizető szurkolóknak, s itt, ezen az első féllegális szextanyán több száz örömlány kínálja bájait, aminek, ugye, mindenki csak örülhet, mert „Három napon keresztül kaszálnak a taxisok és a radaros rendőrök” is.
Dante-paródia
Don Quijote, aki Szerb Antal jellemzése szerint „könyvember, ezért annyira szívügye minden későbbi írónak és szenvedélyes olvasónak”, aki „regényt él és egyúttal tudja is magáról, hogy regényhős” – nos, az én Don Quijotém botorul kiszabadítaná a megláncolt rabokat, várbeli kisasszonynak látja a durva inges szolgálólányt és zenét hall, amikor a disznóherélő belefúj tilinkójába, de ő, ha „bolond”, a maga kárára az, így neki még azt is elhisszük, hogy nem lehet fizetnie a fogadósnak, mert ha a várkastély nem várkastély, hanem közönséges fogadó, a kóbor lovagrend szabályai ellen akkor sem, sőt, akkor aztán végképp nem véthet; nem, a lovag, „kitéve a levegőég minden zordságának s a föld minden kellemetlenségének”, nem terpeszkedhet el pénzért holmi fogadóban. A kóbor lovagok, mint nevük is jelzi, kalandból kalandba csöppennek, feladatuk a bátor helytállás, s az igazság győzelemre segítése. Csakhogy éppen az igazsággal akad meglehetősen sok baja már Don Quijoténak is. Mindvégig szeretné például megtudni, hogy amit a Montesinos barlangjában megélt, valóságos kaland volt-e, vagy látomások sora – én elbűvölten úgy hiszem (s nem is értem, Babits vagy más miért nem neszelt fel erre), csodálatos Dante-paródia, és úgy örülök ennek, mint a másik „kapcsolódásnak”, hogy amikor Fielding Leydenbe készül klasszika-filológiát hallgatni az egyetemen, hajóra száll, és úti olvasmányul a Don Quijotét viszi magával.

Az igazság! Hát éppen én ne tudnám, milyen nehéz az elbeszélő dolga!? Itt van ez az út is. Felszálltunk időben, a fedélzeten megkaptuk a sonkás zsömlénket, őszibarack- meg paradicsomlevünket, a sajtót – már Görögország fölött repülünk, de nem tudhatjuk, hogy csoportunk az utolsó lesz, amelyiket kiszállít és haza is hoz az utazási iroda (a későbbiek befizetett pénze elvész, pontosabban úgy velünk egy időben, csak más úton, talán Németországba utazva menti magának az iroda egyik alapító tulajdonosa, s akiket elrepítettek Korfura vagy Spanyolországba vagy Olaszországba, de vissza már nem, azok se hőbörögjenek: nem maradnak ötvenhárom évig, a szerencsésebbek pedig még a televízióban is elpanaszolhatják becsapottságukat), még nem látjuk a kiégett irodáról készített felvételeket, nem sejthetjük, vajon az ármánykodó versenytársak, a hoppon maradt és felbőszült befizetők, a nyomokat eltüntetni igyekvő tulajdonosok, vagy – s ez a leghihetetlenebb – véletlen műszaki hiba okozta a tüzet. Az elbeszélő – s persze az elbeszélésbe gyömöszölt szereplő is – szükségesnek látná újra meg újra rendbe tenni, kiegészíteni, módosítani, az epikai hitelességet képviselve tisztán tartani a művet – joggal csörtet hát be Don Quijote a fogadó szomszédos szobájába, ahol Don Jerónimó és Don Juan vitatkozik az ő könyvbe írt jelleméről, joggal hiszi, hogy a legförtelmesebb varázslók azok, akik őt egy rossz Don Quijotéval üldözik, és joggal búsképű, mikor rémlátásában megjelenik, hogy „bárha ez a történet kézről kézre jár is, nem marad meg senkinél sem, mert mindenki rúg egyet rajta”. Őszintén szólva, én még azt is gondolom, hogy Korfun, a tengerbe veszéstől épp csak megmenekülve, a phaiák király vendégeként Odüsszeusz nem csupán azért rejtette ruhája redőibe arcát, hogy a többiek ne lássák meghatott könnyeit, mikor Démodokosz a trójai háborúról énekelt, nem, úgy vélem, haragját is leplezni akarta, mert az énekes nem úgy, nem azt hírelte… Mindegy.

Sajnálom, hogy Thomas Mannak nem tetszik a regény befejezése, én remeknek, végiggondoltnak találom. A sokat próbált Don Quijotét, akit nemcsak kitalálója szeretett meg időközben, hanem azok is, akiket hóbortosságával meggyötört, s akik kedvükre kihasználhatták, úri gonoszsággal bohóc-majmuknak tekinthették, mert – mint Babits írja – „valami ős jósággal és nemességgel” rendelkezik ő, „amely a romlott világban már naivságnak hat, s titkon mégis fölény és kritika” – szóval Don Quijotét Manchában is többen megmentenék, próbálják is ketrecben hazavinni (lásd Tamás-Toma András!), a pap és borbély sopánkodását elunva azonban csak Sansón Carrasco szánja el magát, hogy a nemes lovagot mintegy saját ideájával győzze le: a Fehér Hold lovagjaként jelenik meg, hogy párbaj során csikarja ki hősünk visszavonulási fogadalmát. Don Quijote nem a viadalban szenved halálos sérülést, az orvosnak is „az volt a véleménye, hogy búbánat és keserűség az oka a lovag súlyos bajának” – józanul, idea-fosztottan nem élhet, minek élne tovább. S hogy alkotójának szüksége van a jegyző által kiszolgáltatott, hivatalos halotti bizonyítványra is? Persze, hogy szüksége van, nehogy bárkinek eszébe jusson jó üzletet szimatolva feltámasztani Don Quijotét, s a végtelenségig folytatni hőstetteinek gyatrán, egyre gyatrábban előadott történetét.

hon8

A repülő ovális ablakocskáiból már látni a tengert, mögöttünk Ráchel elragadtatottan kérdezi is: ez a Tengeri-ég?, s az édesapja tárgyilagosan válaszol: nem, ez nem az Égei-tenger, most a Ión-tengernél vagyunk – a meteorológiai előrejelzéssel ellentétben felhőtlen az ég, csak a várt, a remélt, a szokott pára, amelyben némi fantáziával Don Quijote is látható elgyötört Rocinantéján. Egyenes derékkal üli meg a lovát – páncélja másképp nem is engedné –, s egyszerre oroszlánt legyőző elszántsággal meg bús képpel néz előre, felénk, landoló repülőnkre és az újabb turista-szállítmányt fogadó görög légi személyzetre. Próbálok visszanézni rá, hálával, ahogyan hálával idézem Thomas Mannt is: „Hogy valakinek fantáziája van, nem azt jelenti, hogy valamit ki tud gondolni; azt jelenti, hogy komolyan veszi a dolgokat”. Vale.

kép | Honoré Daumier festményei a Don Quijote-ról

[fb_embed_post href=”https://www.facebook.com/liget.muhely/posts/870025663083177/” width=”550″/]