PHILEMON ÉS BAUCIS
1992 ősz
A mítoszok – tudjuk – úgy vannak megalkotva, hogy a képzeletnek kell megtöltenie őket élettel. Philemon és Baucis története még élettelen. Ovidius ugyan elmesél egy változatot, amelyben a feltálalt eledel és az elpusztított táj, a felszított parázs és a menekülő lúd, a csorba lábú asztal, a hamuban forgatva kifőzött tojás és a durva szövésű takaróval terített lóca emlékezetes és örökkévaló, de hőseiről semmit sem tud – amikor róluk ír, az „igazságos” és „hűséges vének” -ről, mintha gyorsan dermedő viaszt kenne; eleve megroggyantja inukat, meggörnyeszti hátukat, hogy leereszkedő, önnön meghatottságán elandalodó lehessen. Az unalmas életbe, a tiszteletet parancsoló, de oly kevéssé vonzó egyetértésbe öregedett Philemonról és Baucisról aztán csakugyan nem érdemes szólni; a mitológia legvérszegényebb figuráivá lettek, Kerényi szemérmesen a nevüket sem említi, elfordul – mit is mondhatna erről a görögségtől is megfosztott, dementált, aulikussá formált párról!
Nekem – különösen ősz felé, hisz kora ősszel történt a nevezetes látogatás – újra és újra éreznem kell velük együtt a szorongó életet beteljesítő legnagyobb, elképzelhetetlen rémületet. Lepergetni szertartásosan a történetet; maszkkal és kórussal, ahogy szokás. Megérdemlik.
bágyadt napsütésben
Késő délután volt, s mint sejtem, nem a „phryg halmok közepett” ültek a már bágyadt napsütésben, hanem a Pelops uralmához tartozó Argos környéki vidéken. Persze egyremegy. Istenek, titánok, héroszok vad történeteitől itt is, ott is el kellett húzódni, hogy élni lehessen, s mindenütt, mindenki tudta, hogy az elhúzódás sohasem sikerülhet.
Ültek hát, nem messze a házuktól, szőlő, olajfa, füge s leander körben, kicsi kert, de dúsan termő, paradicsom, répa s a sokféle gyümölcs – szeptemberben hihetőbb, hogy mindig érdemes várni, a létezésnek van termése. Szótlanul ültek, boldog-eleven csendben; az ilyesféle pihenőórák még mulatságosan szokatlanok. Az a több mint három évtized, ami a közös életük volt – milyen gyorsan röppenő! – szemlélődő elkülönülést is alig engedett. A felnőtt korhoz közelítve, még önállóságot játszva építettek itt otthont, s harminc év eltelt, amikor rádöbbentek, egyetlen éjszakát sem töltöttek kettesben egy fedél alatt. Gyerekek, öregek laktak velük, aztán a szomszédok, rokonok, olykor messzi vidékről hírt hozó vándorok, ismerősök ismerősei tértek be – elárvult sohasem volt a ház. És harminc év után, amikor a legfiatalabb gyerekük is elkezdte az ő egykori önálló-élet játékukat, egy este, lefekvéshez készülődve, a friss kaland, a még megújítható élet örömével, mondták ki, hogy így, kettesben még soha, és a mozdulatokat, minden régi ízt és illatot, a sok ezerszer tapasztalt gyönyört átjárta az újság. Sem vének, sem elhagyatottak nem voltak, bár jól tudták, hogy ez a kor, ötven felé nagy kínokat hozhat. Látták eleget. Ilyenkor fáradtan és csalódottan összeomolhat férfi, asszony; megrokkan, elviszi egy könnyű láz, mások undorral fordulnak el korábbi életüktől, s lobogva mintha elölről kezdenék, de riadtak, és reszket a kezük. Most, most utoljára, most szabadon, bátran, kárpótlást keresve az elvesztegetett évekért, az üressé lett ifjúságért. Tudták, hogy ebben a korban még hajlamos felrúgni, odadobni mindent az ember, mert előtte vannak a telivér évek, s ugyanakkor mustrálgatja már, mire jutott, vissza-visszapillant, gőggel vagy fájdalommal akár. Philemon és Baucis is érezte az elmúltak súlyát, megannyi gyötrelemét és ujjongásét. Halotti máglyát gyújtottak, bölcsőt ringattak, beteg mellett virrasztottak, örvendeztek lakodalomban – ahogy a többi halandó; zötykölődtek, de amiben különböztek, oly egyszerű volt, s mégis szinte kimondhatatlan: ők kétségtelenül, visszavonhatatlanul, megmásíthatatlanul, végképp összetartoztak. Ennyi idő elteltével ez lett a legfőbb bizonyosság: íme, a két fél egymásra találhat, újra és újra, s ami a legkülönösebb, már-már érthetetlen, hogy az egymáshoz közelítés izgalma a régi kamaszos-szertelen, holott a „vagyunk”, „együtt vagyunk” bizonyossága mindig erősebb, fogható, mint a kerek kosárba rakott alma vagy a nehéz, sötét levű szőlőfürt.
úr és szolga
A domb mögött eltűnt a nap, melege-fénye mégis mintha pirosítaná az arcukat, néhány perc csak, aztán közelebb az este. Mindjárt fölállnak, indulnak az alkonyi tennivalókhoz: fejni és almot frissíteni, hamut söpörni s éleszteni a reggeli parazsat, vizet melegíteni, locsolni, mindezt gondolattalanul, ahogy a kezük vezeti őket, de simogatva is állatot, cserepet, vasat, tálat; és örülnek a lángnak, akárha legelőször. Milyen régen nem mondták egymásnak, melyikük mit fogjon, mikor mit tegyen, valóban ők voltak úr és szolga, megszokták, hogy „a parancsot az adja, ki kapja”, s látszott, külön-külön is boldogulnának a tengernyi munka bármelyikével, de hogy együtt végzik, ettől minden részlet értelmesebb, minden gyorsabban, jobban megtehető. Még rebbenéssel sem jelzik, hogy itt az idő, ám érzik, mikor mozdul majd a másik, s ahogy felállnak a szőttessel bélelt fűzszékből, egy villanásra csak – meglehet, idegen számára láthatatlanul – egymásra mosolyognak. A szájukat könyörtelenül lefelé húzó ráncok rándulnak, szarkalábak játszanak a szemek alatt, s a tekintetük fényesebb. Apróságok. Képzeletben leggyakrabban és legtovább mégis ennél az alig-mosolynál időzöm. Ezt énekelje a kórus. Mert a sok súlyos és hamari év minden szeretete, bölcsessége ott van ebben a mosolyban. A tudás, hogy bár semmi sincs jól – a veszendőséggel szemben mennyit tehet az ember? –, azért kívánható, kereshető és felfogható az öröm. A szeptemberi naplemente után, amikor az ég kékje már sűrűsödik, a levegő megtelik a gyümölcsök illatával, de a darazsak, madarak, lepkék még fáradhatatlanok, ilyenkor lehet bólintani, biccenteni a másik ember felé, mosollyal jelezni: megvan. Erre az összenézésre persze csak az együtt töltött élet, az örökké pulzáló szerelem tesz képessé; a fellobbanó vonzalom vagy az egymáshoz törődés, a mohó újdonság-fürkészés és a fásultság nem elég a lét-cinkossághoz. Emberöltőnyi idő kell legalább, hogy a pillanattal ütközve, egyetlen töredékmásodpercbe áramoltatva mindent, a véges méltó ellenpontja lehessen a végtelennek. Az ember pedig, mikor leginkább lázadó, már-már istenkáromló, egyben a legáhítatosabb. Szerető mosolyával mégiscsak megerősíti: jól van.
Indultak éppen a kora esti tennivalókhoz, amikor megjelent a két idegen. Ezen a tájon nem látta őket még senki. Ágrólszakadtak, vonszolódóan fáradtak; egyikük idősebb, apja lehet tán az ifjabbnak, de gyors pillantással csak egyforma kimerültségük látszik, s furcsa, hogy mintha színészkedve kérkednének, sokasítanák bajukat: lihegnek, sóhajtoznak, nyögnek, minden eszközzel észrevétetnék magukat. Philemon elébük megy, hívja beljebb a két vándort, s köszöntésével is kérdezi: merről jöttek, mióta gyalogolnak, merre tartanak, megszállnak-e a vidéken. Egyenes választ ugyan nem adnak a jövevények, de mennek át a kerten, be a házba, hirtelen elfoglalnak lócát, asztalt, ágyat, polcot, tekintetükkel is birtokba veszik az egész otthont, a barátságos szóra, szíves mozdulatra – ez is furcsa – alig figyelnek. Philemon és Baucis szempillantás alatt megtűrtekké hátrálnak, szolgává a betolakodók kényelmére.
riadtan
Philemon látta társa szemében a harag tüzeit, s Baucis is észrevette férje grimaszát, de közben mindent úgy tettek, mint illik. Nem hódoló alkalmazkodásból, nem sunyi alázkodással, hanem a műveltség kényszere miatt. Szinte tehetetlenül. Vendégeiknek lábfürdőt melegített az asszony, bort hozott a férfi, egészségükre emelték a bükkfából faragott poharakat, s mondták a szavakat, amelyeket szüleiktől s azok szüleitől tanultak. Jólneveltségük sokkalta erősebb volt, fölényesen győzedelmeskedett a nemtetszésükből fakadó kelletlenségen. Baucis finom vonalú arcéle ugyan megkeményedett, kislányosan beharapta szája sarkát, de leguggolt a teknő mellé, s megmosta előbb az idősebb, aztán a fiatalabb vándor lábát. Nem hajladozott előttük, nem zengette édesen a hangját, mozdulatai feszesek, majdnem gépiesek; Philemon figyelmét mindez nem kerülte el, de a két idegen gőgösen odatartotta lábfejét – milyen különös, hogy az út porának nyoma sincs rajtuk –; kiitták a bort, s nem hálálkodtak az újratöltéskor, az eléjük halmozott ételek láttán. „Ahonnan elindultatok – tudakolta Philemon –, miféle népek laknak?” S a jövevények gúnyosan összenevettek. Öntelt és kirekesztő hahotájuktól megcsörrentek az edények, vonaglott a dúsan terített asztal, és távolabb, a többi helyiségben is riadtan megindultak a tárgyak: eldőlt egy félig gyalult deszka, megrepedt egy olajjal töltött korsó, puffant a vesszőkosár, benne válogatott magvak. „Hogy miféle népek közül jöttünk? – kérdezett vissza az apaféle vendég, s eltelten ekkor is az ifjabbra vigyorgott. – Olyan helyről, ahol szükséget nem ismernek, nektárral és ambróziával kedveskedik ki-ki magának, ahol nem érzik a föld húzását és a kurtára mért idő sürgetését.” Baucis meg a vendég beszédének ritmusát átvéve, önérzetesen folytatta, mintegy befejezte a mondatot: „Ahol ismeretlenek a mi dolgaink”.
Csakhamar hátrébb húzódott Philemon és Baucis, ledőltek egy kerevetre, örömük nem lehetett a vendégekben, azok magukban mulatoztak. Csettintve-cuppogva emlegettek fehér húsú szüzeket, gyönge lábú kecskét, bárányt; történeteikben habos vér folyt, ráalvadt a halott bőrre. Úgy beszéltek a kifordult belekről, vak szemekről, elmetszett torokról, mintha szavaikkal eleve pusztulást teremtenének: itták a bort, s visszaöklendték a förtelmes halál, a kegyetlenség, a felkorbácsolt bosszú megannyi esetét. Gyerekhaj füstölt a lángban, asszonyok tépték a mellüket, állatok szűköltek. A házaspár a félsötétben nézte, mint tölti be szobájukat a felsorolássá züllesztett, majdnem névtelen szenvedés. Még egy, még egy, ő is meg ő is. Meddig maradhatnak ezek a férfiak náluk?
Éjfél már elmúlt, s az alkonyatkor oly elnyűtten érkezettek arca fényessé simult, fáradtságot talán sohasem ismert a testük. Miféle test ez? Alkalmi héj csupán? Majszolták a diót, az aszalt datolyát meg a szilvát, nagyurak módjára dőzsöltek, de a testük, amit jóllakattak, kényelembe helyeztek, csak kölcsönzött tok, tetszetős kellék valami játékhoz. Philemon és Baucis pillanatra sem fordult el tőlük, kétségtelen volt már, hogy valahová tart, valamivé fejlődik ez a zagyva látomásnak tűnő vendégség, és azok ketten – bár nem meséltek, nem köszönték meg a vacsorát és a felpaskolt, hátukat dédelgető vánkosokat meg a mosdatást – mégiscsak nekik komédiáztak. Jó lett volna, ha semmivel sem jelzik ingerültségüket, undorukat, rémületüket – így szégyenkezhettek, hogy valamelyest kiszolgáltatottak. A megfélemlített közönség szerepét el nem háríthatják. Amikor egy tréfás történet csattanójánál az idősebb látogató bömbölve-csapkodva nevetett, s fulladozva hessentett társa felé, „ó, ne, hagyd abba, némulj el, ne már, ne többet” – a lányos képű ifjú széles mozdulatokkal eljátszotta, hogy bizony megnémult, meg is vakult, teljesen megnyomorodott, és jaj, mi lesz most vele. Kinek komédiáztak, ha nem nekik? A borral is az ő meghökkentésükre ügyeskedtek. Töltögettek a kancsóból, egyre többet, egyre gyakrabban, az idősebbik szájával lefelé fordítva az edényt mutatta: cseppnyi sem maradt benne, de Philemon udvarias mozdulatát, hogy viszi, megtölti újra, felemelt karjával megtörte, s a kancsó egyszer csak magamagától színültig lett. Az édes-mézes bor illatát érezte Philemon, s tudta, iszonyú dolgok következnek eztán. Mert nincs rettenetesebb a tréfálkozó istennél. Becsörtetnek, s elvárják az ámuldozós hódolatot, bort varázsolnak, fényességet árasztanak, de mindezt az emberi csodára érzéketlenül.
az istenek kénye
Philemon lassan hátrált vissza, asztaltól a kerevethez, s hogy elég közel érezte magához Baucist, a háta mögött megfogta a kezét. Egész tenyerével, ujjai bizsergésével, a hüvelykujj alatti lágy rész lüktetésével elmondta, hogy itt már semmit sem tehetnek, sorsukról az istenek kénye dönt, nem futhatnak ki az ég alól, nincs mód a furfangos megmenekülésre, hát bátorság, kincsem, bátorság. És Baucis visszamorzézott a meleg tenyérbe: bátorság, persze, hisz itt vagy, fogod a kezemet.
S meghallották – kint csillag és hold nélküli sötét, még teljes az éjszaka – a hajnalt hívó első madarakat.
Később a vendégek megcsöndesedtek, talányos hallgatásuk is fenyegető; nem a kora-másnaposság bágyadtsága, nem a savanyú szájíz, a le-leereszkedő szemhéjak, nem a tompa-fagyott mosoly ideje. A szobában a beszűrődő derengéssel nem szakadtak föl a megfélemlítés tömbjei. Baucis egy szót forgatott: miért. Miért itt, miért most, miért velük, holott tudta, hogy értelmes magyarázatra sincs remény. Nincs. Miért – zúgott a fülében, a szájában, és a válaszszó helyett csak a döndülés: nincs.
– Akkor induljunk! – mondta a fiatal, s leste, hogy a másik rábólint. Hajtották őket maguk előtt. Philemon átölelte Baucis vállát, az asszony karja a férfi derekán, kaptattak föl a dombra, mint kiránduláson. A mögöttük suhanók hagyták. A házak lent csöndesek még, szemtanúja ne legyen az esetnek. Eltűnt Philemon, és vele a jó Baucis. Elragadta őket valami isten, madárrá változva elröpültek, vaddisznóvá változva az erdőbe települtek, soha vissza nem jönnek. Szól majd a mese. A találgatás biztos tudássá ülepedik, átadható lesz.
szerelmeskedés
Fiatal pár voltak, s egy hajnalon kilopakodtak a házból. Baucis szökellve futott, s mögötte, el-elkapva a szoknyáját, karját, vállát, Philemon nyargalt. Vadkecskék és tündérek szerelmeskedése akkor. Hemperegtek a ritkás fűben, sárga kóróvirágok, tavalyi tobozdarabok közt. Övék volt a belátható világ, s így a túli is, de titkaik fészkében lakott ez a régi kaland. Még egymással sem beszéltek róla.
Mikor jól látható lett föntről a házuk, s a völgy többi települése – önkéntelenül is kimondták magukban a szomszédok nevét, végigpillantva az otthonokon, mintha kényszeresen olvasnák –, az idősebb megállította őket.
– Hallgassatok rám, Philemon és Baucis!
Ők nézték volna a szózatot intézőt, de a törődött vándornak ismert férfi nőni kezdett, magasabb volt már a legmagasabb pineánál, az ifjabb pedig eltűnt. Megalázó hátracsuklott nyakkal bámulni a felkínált varázslatot, álltak hát a völgy felé fordulva, s látták, amit hallottak.
– Gonosz vidék ez, nem tisztelik az istent, büntetést érdemel itt minden lakó. Még ma elpusztul valamennyi ember, s az állatok is velük. Ott, igen, ott sár fakad, mocsárrá lesz ez a tájék. De te, Philemon, s te, Baucis, minthogy illendőn vendégül láttatok, megmenekülhettek. Hajoljatok meg, s szóljatok, milyen sorsra vágytok eztán. Kérjetek bármit.
A völgy, akár éjjel a szobájukat megtöltő néma jajongás, mondává hűlt fájdalom, süllyedni látszott. Gerendák zuhantak, cuppogva nyelt mindeneket a sár. Szárnyasok röppentek egyet-egyet, de ügyetlenül belebuktak a vörös-híg agyagba. Sár. Sár. Philemon és Baucis végül egymásra nézett. Asszony a férfi szemében, férfi az asszonyéban még látta – az élettelenséget. Vagy nem élettelenség, csak a hegyek, a tenger, a fák némasága. Vágytalan, fenségesebb létezés. Úgy álltak egymás mellett, ahogy egy hárs és egy tölgy állhat. Ki tudja, lesüllyedve vagy fölemelkedve inkább. Nem válaszoltak az immár eget betöltő Zeusznak, kívül kerültek a más életekbe hatoló próbákon, játszadozáson. Fa-némaságuk mintha azt üzenné: mindez nem számít. De számít, nagyon is.