PETŐFI SÁNDOR VERSÉRŐL
2009 január
MINEK NEVEZZELEK?
Minek nevezzelek,
Ha a merengés alkonyában
Szép szemeidnek esti-csillagát
Bámulva nézik szemeim,
Mikéntha most látnák először…
E csillagot,
Amelynek mindenik sugára
A szerelemnek egy patakja,
Mely lelkem tengerébe foly –
Minek nevezzelek?
Minek nevezzelek,
Ha rám röpíted
Tekinteted,
Ezt a szelíd galambot,
Amelynek minden tolla
A békesség egy olajága,
S amelynek érintése oly jó!
Mert lágyabb a selyemnél
S a bölcső vánkosánál –
Minek nevezzelek?
Minek nevezzelek,
Ha megzendülnek hangjaid,
E hangok, melyeket ha hallanának
A száraz téli fák,
Zöld lombokat bocsátanának,
Azt gondolván,
Hogy itt már a tavasz,
Az ő régen várt megváltójok,
Mert énekel a csalogány –
Minek nevezzelek?
Minek nevezzelek,
Ha ajkaimhoz ér
Ajkadnak lángoló rubintköve,
S a csók tüzében összeolvad lelkünk,
Mint hajnaltól a nappal és az éj,
S eltűn előlem a világ,
Eltűn előlem az idő,
S minden rejtélyes üdvességeit
Árasztja rám az örökkévalóság –
Minek nevezzelek?
Minek nevezzelek?
Boldogságomnak édesanyja,
Egy égbe-rontott képzelet
Tündérleánya,
Legvakmerőbb reményimet
Megszégyenítő ragyogó valóság,
Lelkemnek egyedűli
De egy világnál többet érő kincse,
Édes szép ifju hitvesem,
Minek nevezzelek?
Minek titkoljam, nekem ez a vers nemcsak szép, nagy, lobogó, és így tovább – mindenekelőtt a sajátoménak érzem, olyannyira, hogy fékeznem kell kisajátítási készségemet. Csakhogy benne vannak a saját szorongásaim, türelmetlen és elégedetlen szenvedélyességem, meg a kétkedés is, mert a fuldokló mindent akarás mellett ott a hűsítő értelem. A vers ritmusát lélegzem.
Az ötszakaszos költemény minden szakasza ezzel a kérdéssel kezdődik: Minek nevezzelek?; az egyes szakaszok előtt mintha újra meg újra teleszívná tüdejét levegővel a költő, s a szakasz addig tart, ameddig a kilégzés. Egy kicsit talán tovább is: a kifulladásig. Minden szakasz végén levegőhiánnyal küszködik, s éppen ez a tehetetlen fuldoklás „mondja el” a kétségbeesést, hogy kevés, erőtlen a nyelv a kifejezésre, a megnevezésre. Mennyire másképpen, milyen reménytelenül szól a szakaszvégeken ismételt kérdés, de újabb légvétel, új lendület, új nekifutás – és megint a kifulladásig sorolja Petőfi a magasztaló, áhítatos hasonlatokat, képeket. Szóval ez a boldog, beteljesült szerelemről hírt adó vers nagyon szomorú; az igazi boldogságban, minden felfokozott, mámoros állapotban az ember csakugyan közel jut a megsemmisülés érzéséhez.
Kétségtelen, a vers képei, hasonlatai banálisak, a romantika közhelygyűjteményéből valók. Hogy a szemek csillagok s a tekintet szelíd galamb, a hangok a tavaszi kikeletet idézik és az ajkak rubintkövek – önmagában mindez nem kavarna fel. De ahogyan az elkoptatott, s már eredetileg sem igazán meglepő képekkel, éppen a legszokványosabb hasonlatokkal és metaforákkal bekerítené a megnevezhetetlent, ahogyan a foghatónak és kipróbáltnak vélt elemekbe kapaszkodva ostromolja a lenyűgöző és kihívó újat – az csakugyan torokszorító. S végül is a megnevezéshez akkor jut a legközelebb, amikor a legegyszerűbb szavakra talál: Édes szép ifju hitvesem – s ahogy a vers végén tizedszer is elhangzik a kérdés, mellette a büszke meggyőződés is szól, hogy a próbálkozások, az újabb és újabb nekirugaszkodások nem voltak hiábavalóak, mert közben mégis sikerült – ha nem is megnevezni, de érzékeltetni az elragadtatottságot.