ÓRAVÁZLAT                                                                        

Tengernyi kétséggel viaskodtam, míg tél végén szociografikus mesémet írtam (Az egész ügymenet. Liget 2003/4.), ráadásul furcsa, felemás sejtelem kerülgetett, hogy az egész kavarcsnak ez a fajta kottázása nemcsak egyszerűen ismerős. Az ösztönös haza-tapogatózásban, a stiláris oltalomkeresésben persze van valami menthetetlenül gyerekes is. Mi az, ami otthoni ízekre-szagokra-hangokra emlékeztet? Mintha a saját mondataim mögött hallottam volna a száz évnél régebben írtakat: Egészen más tudni, hogy valahol messze egyes emberek kínozzák embertársaikat, s mindenféle züllesztő befolyásnak, embertelen megalázásnak és szenvedésnek vetik alá őket, és megint más három hónapon át szüntelenül maga előtt látni ezt a züllesztést, megalázást és gyötrelmet… E három hónap folyamán nemegyszer kérdezte magától: „Vajon én vagyok-e őrült, hogy olyasmit látok, amit mások nem látnak, vagy pedig azok őrültek, akik véghezviszik azt, amit látok?” De az emberek (és milyen sokan voltak!) olyan léleknyugalommal vitték véghez azt, ami megdöbbentette és megrémítette, olyan nyugodtak és biztosak voltak abban, hogy amit csinálnak, hasznos és fontos dolog – hogy nehéz volt őket egytől egyig őrültnek tartani; önmagát pedig nem tarthatta őrültnek, hiszen tisztán, világosan gondolkodott. S mindez csak fokozta állandó megdöbbenését.

hurcolnia kell magával

Dmitrij Ivanovics Nyehljudovról írja ezt Tolsztoj a Feltámadás vége felé (az idézetbe pötyögtetett pontokkal nagy ravaszul a nevét próbáltam kis ideig rejtegetni), amikor a szibériai állomáshelyen egyszer este kap bebocsáttatást a rabokhoz, és távoztában látnia kell a zárkákban priccsen és priccsek alatt, között, a keskeny járatokban alvókat, meg akik a folyosóra szorultak, és egymás hegyén-hátán hevernek, a köntösükkel takarózva, és mikor a süppedős sárban Nyehljudov visszaballag a fogadóba, hurcolnia kell magával a fogolyszállás képeit – „az áporodott levegőben fulladozó, a bűzös csöbör levében hempergő szerencsétleneket, s különösen azt az ártatlan arcú kisfiút, aki a fegyenc lábán aludta édes álmát”. „Hogyan lehetséges ez?” – kérdezi újra meg újra Tolsztoj-Nyehljudov, hogyan lehetséges és hogyan tűrhető?, s noha pontosan érzi, hogy „ezekre a kérdésekre nincs válasz, nincsen semmi, csak a halál”, a fuldokoltató döbbenetet és az értelmetlenül meg talán hiábavalóan is nyomasztó bűntudatot – mintha elhanyagolt, bevégzetlen feladata volna – nem űzheti el semmiféle tisztánlátás: a lehetetlenség, a megoldhatatlanság felismerése végképp nem.

Hogyan lehetséges hát, és mit kezdjen az ember a saját kényszerével, hogy mindenek ellenére, az értelemmel ellenőrzött reménytelenségben is neki-nekiveselkedjen – tulajdonképpen minek? Világmegváltásnak? Mintha csakugyan feladata volna? Hogyan lehetséges kezelni, legalább csillapítani az „erkölcsi rosszullét”-et, amely szakadatlanul gyötri hősünket is, s ami csakugyan „olyasféle émelygős érzés, mint a tengeribetegség”? Talán tovább irodalmiasítsam, s így óhatatlanul is finomítsam azt, ami közigazgatási meg jogi beavatkozásért, rendezésért kiált?

Amikor ráeszméltem, hogy a Feltámadás hangjába, indulataiba – és hogyan lehetne másképp: a kétségbeesettségébe – kapaszkodom, ugyancsak gyerekesen mindjárt lobogtatni is akartam. Ahogyan Nyehljudov mindig gyors és szélsőséges, de logikával szabályozott rádöbbenéseiben, sőt megvilágosodásaiban történik – egyszeriben nekem is úgy tűnt, hogy a regényben jószerivel minden benne van, amiről most érdemes és szükséges beszélni –, s amiről olyan durván nem beszélnek. Rövidke idő volt, talán csak néhány perc, és mint az álomban, kristálytisztán tündököltek külön-külön és összefüggéseikben is az elemek – még nem kérdeztem kinek és hol kell vagy szükséges beszélni, és nem kételkedtem az egész értelmességében meg a részletek igazságában. Abban a csöppnyi időben tanárként láttam magamat – hirtelen heves vágyam támadt újra egy hosszú szemináriumi asztal végéhez ülni, s pontról pontra haladva, szigorúan a szöveg mentén rendezni a „mindent”, számba venni mai életünk-létünk alapkérdéseit, legelőbb persze, kimondatlanul is tudtam, a fogalom-értelmezésekkel együtt járó eszményekre (vagy az eszménytelenség állapotára) mutatok majd, hogy elmondhassam – mégiscsak hirdessem? –: volt, esetleg még van, nyomokban talán fellelhető (a kollektív emlékezet rejti?) a nem szolgáltató, nem üzlet-diktálta és -kreálta irodalom.

Mikor mondhatom, a szeminárium-sorozat elején vagy a végén, hogy a Feltámadás világában ostoba, pöfeteg gonoszsággá lesz a mégoly jóindulatúnak tételezett hárítás is? Nem lehet „naiv”-nak minősíteni Nyehljudov gyötrelmeit, törekvéseit anélkül, hogy a minősítő egyúttal ne csatlakozna a megnyomorítók, az embertársaikat kihasználók, lealázók, akár gyilkolók hadához.

valami ámulatféle

Mire azonban ilyen praktikusan kérdeztem magamban – hogy „mikor mondhatom?” –, az álomszerű egyértelműség eltűnt. Helyébe meg nemcsak a szokásos, bár megszokhatatlan tipródás nyomult, hanem valami ámulatféle is, hogy miképpen lehet időről időre ráeszmélni ugyanarra. Hiszen a Feltámadás aktualitására – irodalomszemléletének nyugtalanító aktualitására is, éppen arra, amit könnyed csuklómozdulattal szokás elhessenteni: „naiv” – jó párszor rácsodálkoztam már. Mindez, a majdnem vak haza-tapogatózástól a lobogtatási kényszerig hányszor lepergett – ráadásul semmi jele, hogy mostanra legalább rutinosabban élném meg. A „hogyan lehetséges és hogyan tűrhető”-féle kérdések ma is úgy ragadnak magukkal, hajszolnak kilátástalan hadakozásokba, mint legelőször Nem tanultam meg normálisan együtt élni az erkölcsi rosszulléttel Ez is naivitás?

De hiszen elképzelni sem tudok kevésbé „naiv” magatartást, mint reménytelenül küszködni közügyekért, méghozzá azért reménytelenül – húzom-tekerem „tolsztojosan” a mondatot –, mert ha ép elméjű és ösztönű az ember, látja, a legkisebb igazságtalansággal, a legcsekélyebb hatósugarú államberendezkedési torzulással ütközve is mindjárt az „egész”-nek megy neki, és óhatatlanul szembefordul a mindenkori „berendezkedőkkel”. Márpedig ha nem afféle „értelmes és józan”, könnyen méltányolható célra tör, mint a figyelemfelkeltés, elhíresülés (akár mint ellenzéki bajnok), mozgalomszervezés vagy a hagyományos mártír-szerep, s különösen ha ragaszkodik az árnyalt elemzéshez és értéshez, nagyon hamar rádöbben, hogy kétkedve, okosan és esztétikusan – dekadensen? – nem lehet, vagy talán nem érdemes harcolni. Hogy volna naiv, aki eleve iszonyodik minden kétely nélküli és otromba mozdulattól?

Tolsztoj-Nyehljudov kérlelhetetlenül tisztán látja, és a lehető legegyszerűbben láttatja, hogy a társadalmi gyakorlat vezénylői – egyben a társadalom nyertesei – rendszerint még csak nem is elvetemülten gonoszak A pozíciók eléréséhez, hát még megtartásához, legtöbbször elegendő alkalmazkodni; szinte passzívan tudomásul venni, hogy „ilyen a világ”, vannak nyertesek és vesztesek. Amikor Dmitrij Ivanovics először jut be a fogházba, elképed, „hogy ez a szörnyű helyzet, az emberi érzéseknek ez a megcsúfolása nem háborít fel senkit. Katonák, őrök, látogatók, foglyok – mind úgy viselkedtek, mintha elismernék, hogy mindennek így kell lennie”. Ettől, a „mind” viselkedésétől meg a maga tehetetlenségétől fogja el aztán az erkölcsi rosszullét. Idealizálásnak – ami a valódi naivitás háttere – nyoma sincs a regényben. Sem a köztörvényes, sem a politikai foglyok képét, sem a Nyehljudov birtokain élő parasztokét nem retusálja Tolsztoj – és bármilyen indulatosan jeleníti meg a bírákat, a fogházigazgatót, a különféle kegyelmes és méltóságos urakat, a Korcsagin család tagjait, Nyehljudov sógorát vagy a börtönben evangéliumot osztogató angol hittérítőt, nem készít karikatúrát. A főmotívumként vissza-visszatérő felismerés pedig, hogy a foglyok vagy a nyomorral viaskodó parasztok nem rosszabbak, semmilyen általánosan elfogadott etika szerint nem hitványabbak, mint a fogva tartók vagy a földesurak – ez meglehet, nyugtalanítóan merész, szemhéjat vibráltatóan radikális megállapítás, de semmiképpen se naiv.

bűnös hajlamokkal terhelt

1896-ban, amikor már sokadszorra belefog a Feltámadás írásába (gyötrődve-rettegve újra és újra úgy véli, rettenetesen elrontotta), minden – a nagyvilág és a család eseményei, hírek, könyvek és szóbeszéd – a „puskaporos” regény kérlelhetetlenül kemény logikáját erősíti benne. A naplóbejegyzések is hitelesítik a tanúk emlékezéseit, hogy rögeszmésen hajtogatja a „szokásostól” merőben különböző, de halálosan pontos elemzéseken alapuló diagnózisait. És az élet – kivált a szociális szféra – valamennyi jelensége olyan hasonlatok, analógiák rögzítésére csábítja, amelyek, éppen mert meghökkentő telitalálatok, tovább radikalizálják hangját. A végsőkig egyszerű, egyértelmű, s ugyanakkor árnyalt – mint amilyen az elkészült regény. „Ma ebédnél arról folyt a beszélgetés, hogy egy bűnös hajlamokkal terhelt fiút kicsaptak az iskolából – írja a Naplóba –, és jó volna javítóintézetbe adni. Szakasztott olyan ez, mint amit az egészségre ártalmas, rossz életet folytató ember tesz, aki megbetegedve orvoshoz fordul, hogy az meggyógyítsa, arra pedig nem is gondol, hogy betegsége jótékony figyelmeztetés: egész élete rossz, és változtatnia kell rajta. Ugyanez a helyzet társadalmunk bajaival is. E társadalom valahány beteg tagja nem arra int bennünket, hogy a társadalom egész élete helytelen és változtatásra szorul, hanem azt gondoljuk, minden ilyen beteg tag számára van vagy lennie kell olyan intézménynek, amely megszabadít bennünket tőle, vagy meg is javítja Semmi sem gátolja annyira az emberiség előrehaladását, mint ez a hamis elv. Minél betegebb a társadalom, annál több ilyen intézmény van a tüneti kezelésre, és annál kevesebb gondot fordítanak az egész élet megváltoztatására”. Persze lehet somolyogni az „emberiség előrehaladása” féle kifejezéseken (én bizony nagy jó érzéssel meg is teszem), és fölényesen megállapítani, hogy Tolsztojt itt is elárulja a beszédmódja: az ugyanis, hogy még nincs elválasztva a felvilágosodás-emlőktől – mennyivel kényelmetlenebb a szinte tolakodó következtetéssel úgy istenigazából szembesülni. Hogy minden államberendezés és a társadalom valamennyi intézménye, viszonylatrendszere hibás (a fel nem ismert vagy rejtegetett hiba aztán menthetetlenül vétekké lesz), ha nem a szabadság-egyenlőség-testvériség-együttes alapelvére épül. A legkonvencionálisabb felcsattanás pedig – hogy járjunk a földön, maradjunk a valóságban, s mondjuk meg, mikor és hol épült erre a megbonthatatlan hármasra társadalom – nem ellenérv, csak szellemtelen kitérés.

A 19. század végén az immár kétségtelenül megváltozott funkciójú művészetről talán a két legszélsőségesebb véleményt Nietzsche és – vele szemben – Tolsztoj fogalmazta meg. Előbbi provokatívan állítani merte, hogy minden „kulturált” társadalomban nélkülözhetetlen a kultúra-termelőket is eltartó hatalmas, szükségképpen kizsákmányolt réteg. Vagyis rabszolgahadak kellenek ahhoz, hogy egyáltalán legyen tudomány és művészet. Tolsztoj meg – a maga kétségeivel, ellentmondásos életével és lelkifurdalásával mintha még provokatívabb volna – tombolva elutasítja, üresnek és lélekmérgezőnek tartja a kizsákmányolásra épülő művészetet – külön-külön minden életművet és művet, amelyik akár hallgatólagosan is cinkosságot vállal a megosztottsággal és egyenlőtlenséggel. „Az a hamis szerep – írja jóval korábban egy levélben –, amelyet társadalmunkban a tudományok és művészetek játszanak, onnan ered, hogy az úgynevezett művelt emberek, élükön a tudósokkal és művészekkel, a papokhoz hasonlóan kiváltságos kasztot alkotnak Ennek a kasztnak pedig megvan mindaz a hibája, ami közös tulajdonsága minden kasztnak…, hogy meggyalázza és lealacsonyítja azt az elvet, amelynek nevében létrejött. Az igazi vallás helyett hamis vallás alakul ki, az igazi tudomány helyett áltudomány Ugyanez vonatkozik a művészetre. A kaszt hibája az, hogy ránehezedik a tömegekre, mi több, éppen attól fosztja meg őket, amit terjeszteni szándékozott közöttük. Fő hibája pedig a kaszt tagjai számára örvendetes ellentmondás, amely az általuk hirdetett elv és életmódjuk között fennáll.”

álművészetek és áltudományok

Ha szemináriumi órámon idáig jutnék, tudós tanárhoz nem illően (de remélhetően, nem beteges szemérmetlenséggel) felfedném a rémületemet: hányszor mondtam és írtam ezeket a sorokat is! Tucatnyi éve megjelent Időzés kötetemben például a fenti két idézet ugyanígy, nagyon hasonló gondolatmenetben követi egymást, és ott is „aktualizáltam”: „Napjainkra… – olvasom most – az álművészetek és áltudományok olyannyira uralják a kultúra területét, sőt a hétköznapi életet is, hogy a világ totális pusztulásának réméért, az emberiség szégyenletes megosztottságáért mindenekelőtt felelőssé tehetők” – és szó van „kultúrát zabáló üzleti szellem”-ről, „sztárkultusz”-ról, a „tudás kiárusításá”-ról meg „szabadság nélküli, szolgáltató szórakoztatás”-ról, amely „a különböző formájú zsarnokságokat tartósítja, falaz az éhezéshez, fegyverkezéshez, népbutításhoz”. Szép deklamálás. Mintha rózsafüzért morzsolgatnék. De hát mit vártam, miben bíztam akkor? És most?

A Feltámadás történet-magját Anatolij Fjodorovics Konyi szentpétervári ügyész kínálta Tolsztojnak még 87-ben – pontosabban esze ágában sem volt ötleteket „kínálni”: Jasznaja Poljana-i vendégeskedésekor pályája legérdekesebb eseteiből mesélt, többek között arról az arisztokratáról, aki esküdtként felismeri a lopással vádolt prostituáltban anyja egykori cselédlányát. A férfi rettenetes bűntudatot érzett, hiszen a tizenhat esztendős, árva Rozáliát annak idején ő csábította el; teherbe ejtette, s magára hagyta, holott tudnia kellett, hogy az állapotos lányt elkergették a háztól. A még mindig fiatal arisztokrata elhatározta, hogy jóváteszi bűnét, feleségül veszi a lányt – Konyit is kedvezmények engedélyezéséért kereste fel –, de Rozalja tífuszban meghalt a börtönben A történet hallatán Tolsztoj állítólag rosszul lett, aztán nagy hévvel győzködte Konyit, hogy írja meg az esetet. Túlságosan vadul próbált hárítani. Ifjan ő is elcsábította otthon a cselédlányt, később a legközönségesebben és legszokványosabban „használta” a Jasznaja Poljana-i parasztasszonyt, Akszinyát, és a „viszonyból” született fiú (mesélik, hogy mulatságosan hasonlított apjára) a Tolsztoj-birtokon kocsis volt. Konyi persze nem írt semmit, s egy esztendő múltán Tolsztoj puhatolózott: átengedné-e a témát. Az ügyész átengedte, de mintha a csöppet sem váratlan választól újra megrettenne, másfél évig bele sem kezdett És azután is éppen csak hozzáfogott – egyelőre Konyi-történetnek nevezi –, évekig még tervezte, eltolta, megint tervezte, pedig ’91-ben már valósággal fohászkodik: „mennyire boldog volnék, ha holnap azt jegyezhetném fel, hogy nagyszabású irodalmi műbe kezdtem”. Az évtized derekán többeknek felolvas a készülő regényből – már Feltámadás a címe –, de „nagyon elégedetlen” vele, újra és újra megkísérti, hogy abbahagyja vagy egészen átdolgozza, s amikor a leginkább belefeledkezik, ridegen akkor is ilyesfélét rögzít: „Elég jól ment. Legalábbis nem undorodtam tőle”. ’99 tavaszán a Nyiva című hetilap folytatásokban közölni kezdi a Feltámadást, és Tolsztoj – jobbára már az utómunkálatok közben – élete valamennyi tudatosított és szükségképp dramatizált ellentmondását, gyötrelmét felfedezheti – nem is a műben, hanem a mű készülésében és fogadtatásában. Naplójában alig akad bejegyzés, amelyben nem említi szélsőséges érzelmeit: hol a lelkesedéséről számol be, hol csapnivalónak nevezi a regényt, és azzal mentegeti a nyomtatás tényét, hogy honoráriumát a fegyverviselést megtagadó duhobor szektásoknak adja. Nyehljudov történetét végül csakugyan a saját megvilágosodásaiból, háborgásaiból, visszahőköléseiből formázta – de igaztalan a közhely-vád, ami többek között Romain Rolland szellemesnek szánt megjegyzése nyomán hömpölyög a Tolsztoj-irodalomban, hogy „a rendkívül reális főszereplő egy másik embertől vette kölcsön erkölcsi válságát, s ez a másik ember az öreg Tolsztoj”. (Félálombeli szeminárium-sorozatomban itt legalább egy dupla órán demonstrálnám a rútul elfelejtett szöveghű elemzést. Vajon fegyelmezni tudnám-e magam, hogy ne mondjak túl sok példát az ellenőrizetlen szajkózásra, az ostobaságból és léhaságból fakadó, „félreolvasásra” és csúsztatásra? S képes lennék-e megmaradni a Feltámadás szövegénél? – mert érzem, ezúttal nem kellenek a publicisztikus kitérők. Éppen elég, ha megmutatom, hogy még a nagyon alapos Troyat is hogyan ül fel monográfiájában a nagyhangon, lendületesen előadott szlogeneknek. Bizonygatná például Nyehljudov „mesterkélt”, kiagyalt, a figurába belegyömöszölt válságát, s „kritikusan” azt írja, hogy a férfi „hónapokig járja kálváriáját Katyusa Maszlova mellett, akiből elnyűtt, rossz arcú, taszító leheletű nő lett, de egyszer sem jut eszébe, hogy megbánja elhatározását. Még akkor sem érez egy szikrányi megbánást vagy csüggedést sem, amikor megtudja, hogy Katyusa kis híján visszaesett a paráznaságba”. Ez úgy hamis, ahogy van, mondanám még higgadtan, talán megpróbálkoznék a divatos fölényességgel is, noha tudom, nekem az nem megy, s amikor nekihevülten, fuldoklással küszködve ízekre szedem a másfél mondatot, a saját sikertelen kísérletem miatt is dühöngök majd. Mindenesetre harminc-negyven cédulát teszek a Feltámadásba, érzékeltetve, hogy kétszer-háromszor ennyi szöveghelyre bökhetnék: mert Nyehljudov végestelen végig a csüggedésével küszködik, mindent százszor megbán, felülvizsgál, újraértelmez, kínlódva löki, kurblizza magát, hogy ellenálljon a közönségesség csábításának: annak, amit a társadalom elsöprő többsége elismer és elvár; Maszlova viszont – legalábbis a regénytörténet ideje alatt – nem lesz elnyűtt, rossz arcú, hiszen még a gyönyörű, kicsit bandzsa szeme alatt felsejlő szarkalábak is vonzóak, és hogy „kis híján visszaesne” a prostitúcióba?! Ez nemcsak lélektani badarság, de mintha olyan ember megjegyzése volna, aki figyelmetlenül vagy réges-régen olvasta a könyvet. Mert Nyehljudov, mielőtt elutazik, hogy birtokát felossza a parasztjai között, még elintézi, hogy Katyusát foglalkoztassák a kórházban, ám mire hazaér, arról értesítik, hogy a lányt, bár kitűnően dolgozott, „kihívó magaviselete” miatt kiutasították. Kiutasították pediglen azért – érvelnék újra Tolsztoj-stílusban –, mert vadul elutasította a felcser erőszakoskodását. Milyen tömör, pontos és torokszorító a jelenet leírása, amikor Nyehljudov és Maszlova ezután újra találkozik, s mindkettőjüket nyűgözi a reménytelenség: eltakarítható-e valaha is a félreértések, ármánykodások, rosszhiszemű beidegződések gyilkos hálója? Katyusát jobban bántja a gondolat, hogy Nyehljudov „talán azt hiszi róla, hogy csakugyan valami rosszat követett el a kórházban, mint az az értésülés, hogy végképp és megmásíthatatlanul kényszermunkára van ítélve”.)

Tolsztoj-Nyehljudov felismeréseihez és indulataihoz visszakanyarodva beszélnem kellene a regény – manapság végképp szokatlan, s inkább ellenérzést keltő – hőfokáról, a tudományosan (szociografikusan) alapos elemzésekről, amelyeket a szenvedélyes előadás szinte elnyom. Mit szépítsük-kerülgessük!? Tolsztoj gyűlöli azt a világot, amelyből Nyehljudovot kiszakítja. Ha józanul ítélkezne kora politikai-gazdasági elitjéről, talán távolságtartóan ironikus is lehetne. Akár még karikatúrát is készíthetne. De éppen távolról és felülről nem tudja szemlélni ezeket a hatalmasságokat. Tolsztoj gyűlöli a börtönben istentiszteletet tartó pravoszláv papot, a pétervári minisztert és a sztárügyvédet. De hát hogy van ez? Mégsem igaz Camus megjegyzése, amelyet évtizedekig feltétel nélkül hittem, hogy „soha nem épült még zseniális mű gyűlöletre és megvetésre”? Okoskodva egyeztethetek persze, hogy a Feltámadás nem gyűlöletre épül – mégis: csak úgy süt belőle. Toporov például, a vallásügyi főhatalmasság, akit a jogtalanul meghurcolt szektások ügyében keres fel Nyehljudov, s aki leereszkedő mosollyal, állva fogadja, olyan ember modorában, „mint aki bájosan naivnak tartja mindazt, amit Nyehljudov mond” – szóval Toporov megformálásában mindenki felismerhette a nagyhatalmú, rettegett Pobedonoszcevet (a Feltámadás megjelenése után alig egy esztendővel Pobedonoszcev közvetlen akaratára a Szent Szinódus kiközösítette Tolsztojt az egyházból). Lehet-e lényeglátóbban megjeleníteni egy hatalmas birodalom vallásügyeinek irányítóját, mint Tolsztoj teszi a Feltámadásban?! „Mint az olyan emberek általában – írja –, akikből hiányzik minden vallásos érzés alapja: az emberek egyenlőségének és testvériségének tudata, Toporov is meg volt győződve róla, hogy a nép egészen másfajta élőlényekből áll, mint amilyen ő maga”. Mégis: a gyűlölet valahogy gyerekes indulat. Az bizony. Tudatlanságból, gyakran csürhébe verődve gyűlöl valaki más nemzetiségűeket, más fajtájúakat vagy más vallásúakat – egyébként meg akkor lesz, lehet gyűlöletté a túlhabzó indulat, ha a tehetetlenség elviselhetetlenül szorítja az embert. Mintha eszelősen toporzékolna. A Feltámadás zenéje, ahogy a mondatok meg-meglódulnak. „bepöccennek”, a több tucatszor ismétlődő motívumok, mint a kínos érzés például, hogy „olyan embertől kérjen valamit, akit nem becsül” – végül az egész beszédmód láttatni is képes a tehetetlenségből eredő, gyerekes tombolást. És – mondom csöndesebben – Tolsztojt a saját lelkiismeretével szembeni tehetetlenség is gyötörte. Nem csak a világberendezkedés igazságtalansága, a tapasztalt és felfogott tengernyi fájdalom. Az egyszer – akármikor – elkövetett bűn jóvátételének esélye ugyancsak megkérdőjelezett a Feltámadás címet viselő, mert valamiféle feltámadással biztató regényben.

szánakozva vagy undorodva

Még a félévi utolsó szemináriumi óra után is láttam magamat – hisz álomféle volt az egész, amelyre visszagondolva nemigen ellenőrizhető, meddig tartott, s hogy valóban folyamatosan és reálisan pergett-e, hogy csakugyan mondtam, hallottam és elgondoltam-e azokat a kerek, teljes mondatokat – úgy tűnt akkor, valahonnan baktatok egy metróállomás felé, le az aluljáróba, normálisan kitérek a hittérítők és reklámcédulákat tukmálok kinyújtott keze elől, megpróbálom nem bámulni a részegen meg belőve kuporgókat, jegyet lukasztok, simán rálépek a mozgólépcsőre, és simán lelépek róla, megkülönböztethetetlenül olyan átlagos vagyok, mint a többi le-föl suhanó – szeretném itt nem felfedni a toporzékolásomat. Talán ordítsam, „hogyan lehetséges ez és miképpen tűrhető?” – szánakozva vagy undorodva elhúzódnak. Én is azt tenném. Teszem. Mindegy, mit teszek. Be kell lássam, hogy jobban belegebalyodtam az egészbe, mint valaha, és ha lehet, még tehetetlenebb vagyok, mint korábban – biztosan tehetetlenebb, mint a huszonvalahány esztendővel ezelőtti Tolsztojhoz fordulásomkor, pedig a képességeim és eszközeim összehasonlíthatatlanul szűkösebbek voltak akkor. De Összejátszás című regényem első fejezetében szinte magától értetődően oda ültettem a száguldó autó tetejére. Az autóban képzelt hőseim utaztak, én meg közben lábat lógázva nyugodtan kérdezhettem és hallgathattam ott az öreg Tolsztojt. Meghitt jelenet volt . Csakhogy az azóta eltelt időben sem gyűjtöttem be magamnak semmilyen személyesen elkövetett bűnt, a tudattal viselt létezésen túl (úgy látszik, ez is elég?) ma sem tudok semmilyen lelkifurdalásra okot adó vétkemről – józanul tehát semmi sem indokolja, hogy a világban és a környezetemben most is uralkodó „igazságtalanság” miatt tipródjak, és folyamatosan szenvedjek a tehetetlenségtől, hogy még inkább elképedjek: miért viselkednek körülöttem úgy, „mintha elismernék, hogy mindennek így kell lennie”. Szóval eltelt egy csomó esztendő, s minél több illedelmesen illeszkedő, és sikeresnek mondott, vagy szánalmasan, szívszorítóan összeroppanó pályafutást figyeltem, annál ingerültebben – kegyetlenül éles megvilágításban – látom, hogy nemcsak reménytelen ez a fajta küszködés, hanem már értelmezhetetlen is. Ha az ember nem játszik prófétát, ha nincs küldetés- és kiváltság-tudata, még csak meg sem oszthatja erkölcsi rosszullétét – az is lealázó, megszégyenítően nevetséges, ahogy meghatározásokkal bajmolódik: mégis, minek nevezze a saját kényszerét?

Jobban feszengek ma a Feltámadást éppen befejező Tolsztoj társaságában is – mit mondjak neki? Vagdalkozzak keserűen, hogy őt sem olvassák (akkor, az ő saját környezetében se sokan olvasták. Még azok se, akik „tanításait” terjeszteni indultak, vagy akik itt-ott összeverődtek ünnepelni) – meséljem el, hogy Nyehljudovja nem sok együttérzésre számíthat – naiv! –,a nem kell neki az örökölt rang és vagyon, hát nem kell! Csináljon, amit akar – közérdeklődés nélkül! Mondjam meg, hogy nincs ma tanár, így aztán persze diák se, aki praktikus ok nélkül – dolgozat, tudományos fokozat eléréséhez szükséges publikáció stb. –gondolna rá? Vagy ha van, nem tudunk, nincs módunk tudni egymásról. Minek bántsam, minek fecsegjek? Ha a metró felé haladva valahogy megidézem, ma a számomra legmegnyugtatóbb képet választom, azt amikor ír. Olyan, mint egy ragadozó, „kitágul az orrcimpája, átható lesz a tekintete, megfeszül a hallása” – és nem kérdezi, hogy miért, hogyan, kinek.

kép | adobe.com