Levendel Júlia

MINT A KIHŰLT CSILLAGOK

2012 július

MINT A KIHŰLT CSILLAGOK

Hiába, a hülyeség-járvány már csak ilyen! A koleránál és pestisnél is ragályosabb – egyáltalán megmenekedhet bárki a fertőzéstől?

Ahogy V. megtorpant a társadalmi célú óriásplakát előtt, telt, egész mondatokban méltatlankodott – magában. Egyelőre talán képes hangtalanul kommentálni a világ jelenségeit. De tudomása lesz-e a hangos dohogásokról, vagy mint sok-sok vénember, ő is nevetségesen rikácsol és hadonászik majd az utcán? Már most is? Szociálpszichológiai munkássága jelentős hányadában a reflexió–önreflexió témájával foglalkozott. Külföldi orgánumok is hivatkoznak tanulmányaira, könyve két évtizede meghatározó az egyetemi oktatásban, noha ő sohasem tanított egyetemen, és még mindig szorong-szenved az elkerülhetetlen nyilvános szereplések miatt.

ritka elégedettség

Gyakran a saját hangjára ébred, de nem emlékszik, álmában miről vitatkozott olyan szenvedélyesen. Logikusan, és beszédhibái ellenére szuggesztíven érvelt, ezt érzi – de hogy miért vagy mi ellen kényszerült szónokolni? Az álombeli szereplőket mindenesetre meggyőzte, ám mielőtt élvezhetné a ritka elégedettséget, huss, az egész elillan, s ő bambán, hunyt szemmel kapkodhat a jelenet után.

Egyre többször álmodik ismeretlen emberekkel; ez hogyan lehetséges? Talán nincs tudomásunk róla, de emlékezetünk mélyébe ivódnak a csak pillanatra feltűnő figurák? Talán megőrizzük magunkban az utcán, buszon, a metró mozgólépcsőjén, a színházi előadások vagy egy-egy konferencia szünetében látott emberek mozgóképét? Esetleg az elmében raktározott állóképet meg is mozdítjuk? Különös. Vajon akkor hány ilyen ismeretlen álmában bukkanunk elő mi magunk? Lehet, hogy aki régen halott, mások álmában eleven, sőt, fiatal? – fényük elér még, mint a kihűlt, már nem létező csillagoké.

Újra és újra elolvasta a tűzfalon virító, közlekedésbiztonságot segítő, társadalmi célúnak mondott reklámkép szlogenjét. A hülyeség-járvány feltartóztathatatlan – ezt már megállapította. MINDENKI GYALOGOSNAK SZÜLETIK – Nem, ezt a jó szándék sem menti. Ha létezett egyáltalán jó szándék. Nem létezett, avítt fogalom. De volt a gyalogosan közlekedők védelmére elkülönített pénz, lett tehát reklám, óriásplakát, bizonyára grafikonos hatástanulmány is készült – de akkor is! Rengetegen megnézik nyomtatás előtt a reklámtervet, lehetetlen, hogy annyi ember között egy sem akad, aki látott valaha újszülöttet. Gyalogos!? Még hogy valaki gyalogosnak születik! – érezte, hogy mozog a szája, és jobb kezével bosszúsan legyint; gyalogosnak?, kinyomtatják sok ezer példányban, széthordják az országban, felragasztják, és közben nem röhögnek. Vagy sehol nem merik szóvá tenni? Ekkora a sunyító félelem?

jellegzetes öregkori tünet

Eltúlzottnak érezte a felháborodását. Most is beleragadt valamibe, szerencsétlenül kattog és csapkod, és érzi, a plakát ostobaságánál még az ő reménytelen vergődése, hogy elforduljon, elhessentse, törölje agyából ezt a semmire se valót, még a maga kínja is izgalmasabb. MINDENKI GYALOGOSNAK SZÜLETIK – mégis mondja, harmincadszor is kimondja magában, és azt is kimondja, hogy kényszeressége jellegzetes öregkori tünet; vagy éppen nem az!, inkább szellemi rugalmasságát bizonyítja, hogy észreveszi a hülyeséget és felháborodik.

A fiatalabb nemzedékek manapság közönyösek, mintha semmi kedvük nem volna az ifjúkorinak tartott hevességhez. Ő meglátja és dühöng – így tett egész életében, erre szocializálódott, a kritikai készség vagy készenlét számára éppúgy kötelező, mint évtizedekkel ezelőtt – mi változott benne? Semmi. De korábban nem nyugtalanította, miért is dühöng, nem méricskélte, mi méltó a felháborodására. Egyáltalán: mi felháborodás, és mi dohogás? Vagy nagyon is nyugtalanította, csak már nem emlékszik rá? A hetvenes évek közepén a maguk szórakozására listát készítettek kollégáival a hallgatólagosan bírálhatónak minősített társadalmi jelenségekről – összeírták a ruhatisztítás és közlekedés anomáliáit –, s pontosan tudták, hogyan használja, miképpen kanalizálja a hatalom a kritikát. Mintha vérszerződést kötöttek volna abban a kietlen intézeti szobában a fizetett műfelháborodók ellen.

Huss, azóta mind eltűntek.

De nem az öregség tünete! Manapság ugyanis senki nem képes megkülönböztetni a méltót a méltatlantól. Nincs többé műfelháborodás, mert minden az. Csupa habosítás. Az a legfelháborítóbb, hogy lecövekelt egy plakát előtt, és magában vívódik, okos-e vívódnia.

V. úgy érezte, világosabban látja az összefüggéseket, mint valaha, analitikai érzékét sem vesztette el. Az önmagukat nyugállományba zuttyantók különben sem reflektálnak így magukra. Hanem hogy? Senki nem tudja, ő hogyan reflektál a saját gondolataira és mozdulataira, így nem illő találgatni, mások mit kezdenek a magukéval. Nem illő! – Ezt soha életében nem mondta, s mintha ingatta volna a fejét – bárki láthatta, hogy ő magában azt mondja: nem! Szikár, szemüveges öregember, legyint és tagadóan megrázza a fejét, motyog, mint ezer meg ezer szikár, szemüveges, haszontalanná lett öregember.

botrány nélkül

Tavaly elküldték nyugdíjba – kár szépíteni: elküldték! –, tiltakozó aláírásgyűjtések és mindenféle botrány nélkül szép szabályosan el is búcsúztatták, hagyta – már régen nem volt kivel vérszerződést kötni –, de azt nem engedi, hogy az agyműködését mások igazgassák. Meglehet, nincs következménye az agyműködésének, de akkor is

Kikopott, lepusztult tudóstársai – már akit a paralízis vagy az agysorvadás eleddig megkímélt – időben gondoskodtak személyre szabott sértettségről. A hiábavalóság változatai szükségesek is a tétlenség igazolásához, e nélkül életveszélyes a nyugdíjas lét. Nincs mentsége, az értett vagy félreértett fortyogása édeskevés alibinek. Ha elszánná magát, ha erőnek erejével parancsot adna, és emlékezete legrejtettebb fiókjából[1] kiszabadítaná azt a semmivel sem törődő elszánást, ahogy egykor munkáiba fogott –

Befejezné a reflexiók hierarchiájáról szóló könyvét, csak úgy, nagyúri gesztussal otthagyná a számítógépében, csak úgy, mindent úgy, mint régen, rohanni szembe a világáramlatokkal és világállapotokkal – gyalogosként. Mindenki gyalogosnak születik… haha! És álmodjon vele, aki akar!

  1. Az írás egy Augustinus-idézethez készült. Az idézet: „Mikor emlékezetemhez fordulok s elrendelem, hogy ezt vagy azt parancsom szerint adja elő, egynémely dolgok tüstént előjönnek, másokat csak hosszas keresés után, mintegy rejtettebb fiókokból szed elő. Vannak, amik seregestül tódulnak, s amikor az ember más valamit akar vagy keres, minduntalan odaugranak, mintha kérdeznék: nem mi vagyunk? Ilyenkor elhessegetem őket emlékezetem arcáról lelkem egy kézlegyintésével, míg csak ki nem tisztul és elém nem jön rejtekéről az, amit keresek.”
    (Augustinus: Vallomások)
kép | shutterstock.com