MINDEN

„Egyszer egy hatéves kisfiúnak magyaráztam az életkorokat. Elmondtam neki, hogy az ember előbb csecsemő, aztán kisfiú, kamasz, férfi, meglett ember, öregember, aggastyán. Figyelmesen hallgatott végig, aztán gúnyos fölénnyel emelte fel az ujját: ’Hohó! egyet kihagytál.’ Csodálkoztam. ’Mit hagytam ki?’ ’Hát – villanyszerelő!’ ’Villanyszerelő?’ ’Hát persze. Közben az ember villanyszerelő is lesz.’
A válasz megdöbbentő! Az egész ember, a tökéletes ember szempontjából, akinek indulunk hatéves korunkban, villanyszerelőnek lenni nem foglalkozás, hanem életkor – vagy nem éreztétek soha, mint ez a gyermek, hogy mindennek kellett volna lenni, mindent meg kellett volna próbálni, mindent kellett volna tudni ahhoz, hogy úgy haljunk meg: íme éltem, és ismertem az életet.”
(Karinthy Frigyes: Még mindig így írtok ti)

Valóban ellenőrizhetetlenül régen, szóval a magánmitikus időben történhetett, hogy valamelyik Karinthy-írásban – vallomásféléjében? – felfedeztem a nekem már akkor jól ismert, mérhetetlen és körvonalazhatatlan sóvárgást a „mindenség”-re, s hogy nála is ott van az érzülettel vagy attitűddel szükségképp együtt járó folyamatos önelégedetlenség – hogy Karinthy szavait használjam: a „kínos felelősségérzés” meg a „szorongó, keserves valami”. Innen nézvést őrült szerencsém volt, hogy olyan korán és éppen nála leltem a rokon indulatra, mert így nemcsak a „valamit”, hanem mindjárt a „valami” kezelésének máig érvényes módját is megtanulhattam – ha egyáltalán tanulható az efféle, s ha van itt „érvényesség” – pontosabb talán azt mondani, hogy a leginkább ízlésem szerinti kezelésre láttam nála példát. Mert rögvest megéreztem, milyen sikamlós ez a minden-vágy, milyen könnyen és gyakran keveredik a küldetéstudatos erőszakkal, s miképpen váltható át megalomán uralkodói szenvedélyre. Nyilvánvaló volt, hogy a magam meg a környezetem számára nélkülözhetetlen a sóvárgás mellé a folyamatos önirónia, s annak is a vágyat nem kiégető, nem deheroizáló-lejárató változata – vagyis talán egyszerre lehet és kell patetikusan, elszántan, akár a fizikai törvényeket kétségessé téve loholni a mindenség felé, és közben kinevetni a loholást. Ez ám a világrejtvény lóugrás szerinti megoldása!
szembesül önnön minden-vágyával
Thomas Mann „a végtelen iránti érzék”-nek nevezi, más metafizikai érzékenységnek, megint más áhítat-készségnek a vágyat, a lendítőerőt, amely ép emberből aligha hiányzik – normális mennyiségben. De mennyi a normális? És lehet-e a végső soron irracionális jelenséget mérni? Mondható-e, hogy azért a „mindennek kellett volna lenni” igénye már patologikus? A vágytól űzött is legfeljebb fárasztónak tartja, és szenved attól, hogy a „minden”-hez képest minden teljesítmény vékonyka, s ha számot vet, márpedig állandóan számot vet, nem segít a logikus érvelés sem. A huszonhat esztendős Karinthy már saját kamasz-programja elárulójának láttatja magát a Találkozás egy fiatalemberrel című novellában, és aztán évről évre egyre keservesebben és egyre mélyebb humorral – szinte józanul – szembesül önnön minden-vágyával; „bajosan lesz belőlem tengerészkapitány. Csillagász se lesz belőlem, orvos se lesz belőlem, se matematikus, se bogarász, se új földek felfedezője, lám, a repülőgépet se én találtam fel, mint ahogy nyolcéves koromban akartam” – és ugyanebben a publicisztikus írásában rögzíti a minden-vággyal áldott-vert ember számára olyannyira szorongató variációt: „a világot, úgy látszik, úgy fogom itt hagyni, mint ahogy találtam”.
Az irodalomban, a kultúrtörténetben rengeteg feljegyzés akad a „minden” bevételének kísérleteire. A szellemi természetű, egyedi igény, ez a sóvárgás persze mindig jól megkülönböztethető az érvényesülési vágytól. Attól az ugyancsak készségnek nevezhető, egészen másképp szorongató valamitől, amit társadalmi-családi elvárások plántálnak az egyénekbe, amit közönségesen ambíciónak hívnak, s a közmegegyezés nagyra értékeli. A Karinthy-féle vágy – említettem már – határolatlan, véghetetlen, hiszen metafizikai jelenség; az ambíció viszont praktikus irányultságú, így pozícióban, pénzben, hatalomban kifejezhető eredményekhez juttat. A kettőt összemosni – sőt, bármiképp asszisztálni az összemosáshoz – az emberiesség torzulásával fenyegető bűn.
megfricskázza
A tizenkilenc esztendős Tolsztoj – a 19. századi szellemi ideák hatására is – tizenegy pontban sorolja fel naplójában a legsürgősebb feladatait – valóban csak rövid életszakaszra, mintegy két évre ad magának szigorúan teljesítendő programot, amiben a jogtudomány és az orvostudomány mint olyan, a matematika, a történelem, a mezőgazdaságtan szerepel, továbbá szerényen megfogadja, hogy „középfokú zenei és festészeti képzettségre” tesz szert, és zárásként kötelezettséget vállal, hogy dolgozatokat készít valamennyi tárgyból. Halálosan komoly a terv, nem érzi szükségesnek, hogy megfricskázza saját romantikus hevületét. Később sem, soha nem ír olyan szemérmes, önironikus sorokat, mint a pozitivizmuson is átláboló Karinthy, hogy „úgy látszik, az időről voltak hamis fogalmaim, vagy az idő mértékéről – körülbelül úgy öt-hatezer évre csináltam programot”. Érthető: ahány minden-vágy, annyiféle. Hol jelenhetne meg inkább az alkati, ízlésbeli sokféleség?
Hanem ez a „szorongó, keserves valami” furcsa gondoskodást is igényel. Hajszol és önelégedetlenséget okoz, de igazából mégsem akar szabadulni tőle az ember, kivált, ha látja, mivé lesznek azok, akik kivetették magukból, s utóbb „éretten” lemosolyogják mint ifjúi bohóságot. Jaj, csak azt a fölényességet ne!

Hogy gondolják? A mai diktatórikusan harsogó agyatlanítási nóta mellett vannak, lehetnek még, akik a korlátozó idővel sem törődve „mindent” akarnak – és közben még villanyszerelést is?

kép | adobe.com