
Milyen szép álma volt Bálint Györgynek: hogy a meggyalázott szavak felkelnek, s „mint egykor Róma elégedetlen népe”, kivonulnak a Szent Hegyre. Azóta sok-sok év telt el, s aki vágyakozva újraálmodja a szavak önfelszabadítását, talán még keservesebben ébred a valóra. Szavaink – mert gondolataink és értékeink is – maszatosak, olyannyira, hogy szorongva meg-megkérdezzük, vajon menthetetlenül azok-e. Közben észrevétlenül is maszatolunk, mintha hajlamosak volnánk az önriogatásra, hiszen a zavarosság önmagában is fenyegető. Itt van például ez a legyintéssel kísért, sokszor vigasznak szánt bölcsesség, hogy minden csoda három napig tart… Oda se neki, nem szabad komolyan venni, majd elmúlik – valami ilyesfélét ígér a mondás. De mi az, ami illanó, s nem éri meg, hogy akár aggódjunk miatta? Nyilván valami baj, valami erőszakosan érvényre jutó, talán valami szemfényvesztő, amiről már sejthető-tudható, hogy hamis, hazug. De akkor miért csoda?
csinálj magadnak csodát!
A tárgyilagos Értelmező Szótár szerint is a szó elsődlegesen olyan jelenséget, eseményt jelöl, amelyet természetfölötti lény idézett elő, de vonatkozhat rendkívüli, nagyszerű alkotásokra, tettekre, emberi teljesítményekre. A csodára rácsodálkozunk, a csoda meglepetés, öröm- és büszkeségforrás, a csoda megajándékoz a beavatottság érzésével. Gyerek ámul a csodára és a felnőtt is, aki sokat megélt, s válogat a pillanatokban: vannak zötykölődősek, kopott-nyűttek, de vannak kifényesedőek, sugárzóak. A csoda ünnepi, bár incselkedve meglapul a közönséges tömegében – fedezd fel, csinálj magadnak csodát! A csoda átlényegített banalitás: milliárdok születtek ugyanúgy, de a te szülésed-születésed csoda; milliárdok ölelték egymást, de a szerelmed csoda; a csöndben is ott lehet a csoda és ahogy nézel a magas égre. A lélek motorja. A hit sem más, mint remény és törekvés a csoda felé. Szophoklész méltósággal mondhatja, hogy „Számtalan csoda[1] van, de az / embernél jelesebb csoda nincs” – mókázva ehhez talán hozzágondolható, hogy ember nélkül semmiféle csoda nem létezik, mert a csoda érzelem és értékítélet.
A huszadik század végén, a modern civilizációban aligha akad olyan gondolkodó, akit nem öklendtet az eszmék kozmássága, kontár zagyvaléka. Úgy tűnik, nincs zászlóra méltó jelszó, nincs hitelesen hangzó miért – talán azt tudjuk, legalábbis minden porcikánkban érezzük, hogy mi ellen akarunk fordulni. Jobb pillanatainkban aztán tisztogatni szeretnénk – a csodában bízva? –, újjávarázsolni az elrontottat. Először is konkrétumokat követelünk: ki és milyen helyzetben hirdet például szabadságot, demokráciát. Mert torkig vagyunk a percemberkék maszlagaival. Ki és milyen helyzetben ígér egyenlőséget. Mert gyanakszunk, hogy ha sok szó esik szociális igazságosságról, emberies szempontokról, akkor valójában ocsmány kizsákmányolás folyik. Ki és milyen helyzetben figyelmeztet a lelkünk üdvére. Hisz megszoktuk, hogy kötelességre akkor kényszerítenek, mikor nincs jog; kezdeményezésre, önállóságra buzdítanak, akik megfosztanának a felnőtt élet elemi lehetőségeitől. Elég. Mindezt tudjuk. És azt is, hogy ennyire azért nem egyszerű. Ha a feketére következetesen fehéret lehetne és kellene mondani, ez már áttekinthető játékszabály volna. Ilyen jól nem állunk. Egy-egy véleményt így egész életpálya hitelesíthet csak, s az a türelmes odahajlás, amellyel a fogalmakat-eszméket rekonstruálja valaki. Az ember ugyanis azért (és addig) a legjelesebb csoda, mert (és míg) vannak eszméi. De aki eliszonyodva vagy öntudatlan védekezésként elfordul a múlttól és a jövő előtt rettegve behunyja a szemét, aki öncsonkítóan a kiterjedés nélküli jelenben forog, eleve reménytelen helyzetbe taszítja magát, és legyint, és mondja: minden csoda három napig tart… minden elmúlik, a válság is elmúlik, a nekilendülő szakaszok is elmúlnak, az igyekezet, a csüggedés, az egész elmúlik. Persze csak kevesen érik be az önelégült bölcsesség-tudattal; az alaktalan fájdalom, az iránytalanság inkább az álcsodák kergetésébe hajszol. Csoda helyett szenzáció jön, sőt, a szenzációk, természetük szerint, zuhognak, a szenzációk hamar kipukkannak, új szenzáció kell és még újabb. A szenzációk három napig sem tartanak. Megkülönböztetni mégsem olyan nehéz. Mert csoda lehet egy áprilisban virágzó cseresznyefa, de a nagyon villogó, nagyon hangos, nagyon trükkös reklám csakis szenzáció.
Mindenképpen szükségesnek látszik, hogy a sokat tudó vigaszt megkérdőjelezzük, hogy a szólás végére szerényen legalább kérdőjelet biggyesszünk: minden csoda három napig tart? Szívem szerint azonban egészen felforgatnám és dacosan mondanám: a csoda halála, hiánya, a csodanélkülözés három napig tarthat, aztán újra van, megszületik újra. Csodák csodája: karácsony táján ez hihetőbb.
-
a görög δεινόv szó nem ilyen pozitív értelmű – Ratkó József szörnyű csodafajzatnak fordította. ↑