MESEAUTÓ
2009 január

Az a hét és fél méter hosszú, fehér Lincoln Limuzin, ami esztendőnél is régebben parkol a Városmajor utcai Barabás Villa előtt, és úgy tűnik, csak hétvégi esküvőkhöz bérlik, vagy még akkor, azokhoz sem, mert bizony megesik, hogy szombaton kora délután, esküvői főidőben is kihasználatlanul tűrnie kell az ünneplő népség vásári zsibongását – sajnos, a legtöbben saját, virággal, fehér szalaggal díszített kocsival érkeznek, esetleg alkalomra rendelt taxival, és nyakláncokat, vastag karkötőket meg aranyfogakat csillogtatva bámulják és kacagják, mintha egzotikus fenevad volna biztonságos állatkerti rács mögött. Hétköznap az utca pora-mocska rárakódik, még a visszapillantó tükrön is olajos foltok éktelenkednek. Egyszer majd festékkel gyalázzák, kihívó és gyámoltalan, ahogy fehéren elterpeszkedik. Fennhéjázó és a balsors minden változatát szenvedő szörny, napvilágra tett minotaurosz, maszatos oldalsó tükrei nevetséges szárnyimitációk. Bár kevéske virtuális erővel felszállhatna, repülhetne az idők tavaszán – az arany országút csillogó gyémánt poráról nem is beszélve.
ne legyen menzahangulat
De egyelőre tél van. Január tizedike, Melánia napja; az IGF magyarországi leányvállalatának ötödik születésnapja, amit a vártnál-reméltnél is sikeresebb cég vezetői méltóan terveztek megünnepelni. Az IGF-fel kapcsolatban azonban egyszerű sikerességet emlegetni már-már sértő, miután a hazai prosperálási listán hónapokkal korábban a vezető tíz vállalat közé került. A vezérigazgató személyi titkárnője mérte fel az ünnepség helyszínének és az egész ceremónia lebonyolításának lehetőségeit, főnöke jóváhagyását megnyerve ő bérelte ki az Iparművészeti Múzeum auláját, s miután mind egyetértettek abban, hogy a vacsorára ne kapjanak túl sokan meghívást – ne legyen menzahangulat! –, nyolc kerek, egyenként nyolcszemélyes asztal terítését rendelték meg – így bőven maradt hely a dobogóra lépő sztárművészeknek. Még az alkalmi zenekar is elfért volna, de kellemesebbnek tűnt láthatatlanná tenni, tehát a galérián elhelyezni a vacsora egész ideje alatt játszó hangszeres zenészeket. A négy fehér limuzinnal csupán tizenöten érkeztek – ez volt egyébként az egyetlen kérdés, amit a vezérigazgató tőle telhető türelemmel maga magyarázott el a titkárnőnek s a többi vezetőnek: „hogy az autókba hányan férnek, meg hogy hány egymást követő autót tekinthetünk flottának, ez két külön dolog. Merőben különböző. Ez a lényeg, csak ismételni tudom: különböző. Tehát nem számolgatjuk, vajon hány embert gyömöszölhetünk egy kocsiba, ilyesmivel nem foglalkozunk! Aki szorongani akar, jöjjön busszal, metróval… ez nem érdekel… Tizenketten… ha nagyon muszáj, tizenöten érkezzenek egyszerre a limuzinokkal… többen semmiképp! Mellőzzük a tömegjeleneteket! És legalább négy egyforma autót kérek… Legalább négyet!”
Így történt, hogy a négy Lincoln Limuzin különböző égtájak felől egyszerre ért – nem a múzeum bejáratához, hanem a Ferenc körút–József körút–Üllői út találkozásához, s onnan a múzeumig vörös szőnyegen lépdeltek a díszvendégek, a rendőrségtől kölcsönzött kordonok között. A tapsra, éljenzésre, üdvrivalgásra felfogadott népséget is meg kellett tisztítani a koldusszennytől, de mindezt, még a fogyatékosok kiszűrését és a kiválasztottak fegyelmezését is egy őrző-védő betéti társaság szervezte. A magyar historikus építészeti elemeket távol-keleti, indiai és arab motívumokkal is vegyítő, csipkés-szecessziós aulában aztán, a Zsolnay-majolikával burkolt boltívek alatt trombita és amolyan minitűzijáték köszöntötte a cég vezetőit és legfontosabb üzleti partnereiket. A fiatal és energikus vezérigazgató csak bólintott; mintha észrevenne minden apróságot, tekintete módszeresen pásztázta a terepet, de kiismerhetetlen maradt egész estére. Alig szólt, senki sem tudhatta, voltaképp elégedett vagy elégedetlen. A vacsora vége felé, amikor behozták az ötemeletes tortát, s az ünnepi zenére mindannyian felálltak, a főnök az asztal szélébe kapaszkodott. Sápadt volt és szédült, de a hozzá legközelebb ünneplő asztaltársak is hihették, hogy no, lám, mégiscsak meghatott; senki sem látta még elérzékenyülni, de most mégis meghatott; mindenki feléje fordulva tapsolt. Elszabadult, vad rajongáshullámok csapkodtak körülötte, ő pedig egyre a saját suttogó hangját hallotta. Leállíthatatlanul ismételgette magának: „most mindjárt vége lesz… vége lesz… vége lesz… mindjárt vége lesz…” Talán túl sokat ivott; az alkohol máskor is elszomorította, kamaszként próbált versenyt inni, de mielőtt lerészegedett, hányt, és a vécében sírt. Úgy lehet: sokat ivott. Már a limuzin sofőrje is pezsgőt bontott, üdvözlésképp világító kristálypoharat kínált neki – így kell, hozzátartozik a szolgáltatáshoz, utasította volna el mindjárt az elején? –, s aztán is, mindenből csak keveset, de ivott töményet és bort, újra pezsgőt, és elkomorult, milyen hipp-hopp véget ér az este. Mennyit tervezte, hogy játszadozott a részletekkel – itt még gömbölyíthető, onnan átcsoportosítható néhány kellék –, nap nap után beszámolót kért az előkészületekről, de nem gondolta, hogy az egész ilyen gyorsan lepereg. Pedig minden megvolt, és pontosan a tervek, a látomások szerint történt. Végül is ennyi? Az első szeretkezés után érezte magát ilyen csalódottnak – ennyi? –, többet azzal a lánnyal nem is feküdt le, de hogy hétfőn folytatja majd a munkáját, hogy mindent ugyanúgy csinál, mint hetekkel, hónapokkal korábban, hogy ugyanazokat az embereket látja majd, és azok látják őt is, hogy az Iparművészeti Múzeum auláját talán már a jövő héten más cég bérli ki, a pincérek másoknak tálalnak, olyan rutinos mozdulatokkal, ahogyan a gyászhuszárok emelik a koporsót, viszik a koszorúkat, hogy a limuzinokba mások ülnek, a kristálypoharak másoknak világítanak, hogy minden ugyanúgy lesz, mint előbb, s neki tudnia kell, emlékezni, hogy az évforduló méltó ünneplése megtörtént, rendben lement – ez rosszabb, sokkal rosszabb, mint az a hajdani elégedetlenség – az egész ennyi? Ha legalább három órára bérlik a limuzint, a kölcsönző nem számol fel ki- és beállási díjat. Kétórás használat esetén egy Lincoln Limuzin óránként – sofőrrel és a figyelmességekkel együtt – már nettó harmincezer forintért megkapható, egy egész napra pedig csak száznegyvenezer. Top VIP vendégek városnézéséhez különösen ajánlott, és tapasztalat bizonyítja, hogy bizalmas üzleti tárgyalások színhelyeként is pompásan funkcionál. Valószínű, hogy különbözőképpen berendezett kocsik találhatók még egy-egy kölcsönző készletében is, mert némelyik reklámban a sofőr teljes elzártságát ígérik – az utas ugyan bármikor felveheti vele telefonon a kapcsolatot, irányíthatja, kérhet ezt-azt, de a hangszigetelt fal biztosítja, hogy a vezető semmit se lát-hall abból, ami a kocsitérben elhangzik, semmit a bent történtekből –, ugyanakkor megnyugtatják a lehetséges partnereket, hogy a kivételesen képzett, angolul jól beszélő vezetők óriási önuralomra is felkészültek – mégis, mi mindent láthatnak, a hangszigetelt fal túlsó oldalán milyen hangokat kell tűrniük? A péntek esti legénybúcsúztatóra nyolcan bérelték azt a kocsit, amiben a hajnali órákban már csak egy halottat fuvarozott a sofőr. A mulatóból még kijöttek mind a nyolcan, három vagy négy részeg lotyó is bebújt közéjük, aztán sorban bemondták, hogy kit hová vigyen – Cinkotától a Budakeszi útig keresztül-kasul átszelte a várost. Megfizették. Fél három körül egy óbudai címet kapott. Mielőtt a házhoz ért, szóltak. „Itt lesz, csak eddig”. Kiszállt, hogy nyissa a kocsiajtót és szertartásosan búcsúzzon, de az utas megelőzte, már csak a hátát látta, és felemelt karját, ahogy visszaintett neki, „kösz, mehet tovább a talyiga”: úgy számolta, még hárman ülnek bent, „tovább a Bécsi úton!”, és kis idő után újra ugyanúgy, „tovább a Bécsi úton”. Lassított. Az ilyeneknek mindegy, hogy száguldozik vagy áll. Tilos kérdezősködni – ha kívánságuk van, majd előadják. Tudakolják csak, miért állt meg, tessék! Mert megállt. Az ostornyeles lámpa szinte a kocsi egész hosszát megvilágítja. Az utastérből nem hallatszott se sikongás, se hortyogás. Senki nem dőlt a szigetelő falnak, senki nem ökrendezett, mintha nem is üzekedtek volna – a magnóra vett hang sem ismételte már, hogy „tovább a Bécsi úton”. Csönd lett. Hiába hajt tovább, ki a városból, ennél is elhagyatottabb helyre, egy limuzin sofőrje akkor sem szállhat ki, hogy a bokrok mögött hugyozzon. Várt, aztán ásványvizet ivott, termoszból kávét töltött magának: Reggel hétig tart a bérlési idő, ha addig nem kap újabb utasítást, megtudakolhatja az utas szándékát. A mulatozók gyakran elalszanak – leöntik, mindenfélével összekenik a kárpitot, és öntudatlanul belefekszenek a mocskukba, nem is tudja, kiszabnak-e a bérléskor valami kauciót; bizonyára ki. A két takarító fiú persze minden kölcsönzés után végigvizsgálja az utasteret, összehangolt mozdulatokkal eltávolítják a foltokat – nejlonzsákocskába dobálják, és a recepción leadják a talált holmit. Mondják, hogy sokfélét találnak: bankkártyát, mobiltelefont, kiürítetlen óvszeres dobozt, kulcsot és fényképet. A recepciós ráírja a bérlő nevét és a szerződés számát, ahogy a halottak lábára kötik a szükséges adatokat. A motort muszáj járatni, nehogy megfagyjanak – órákig azonban nem vesztegelhet. Mehetne folyamatosan Ide-oda. Megfizették, és neki nem is fárasztóbb, mint várni. De nem megy. Iszonyúan elege van ebből a fuvarozásból, már réges-rég el kellett volna menekülni a bérautó-cégtől – nem tudott lakájjá lenni; ezt mondta az anyjának, meg is tetszett a szó, igen, nem tudott és nem is akar lakáj lenni!, csak épp nem kínálkozott jobb állás. Szerencsésnek tartották, hogy ezt megszerezte, és felelőtlennek, ha odahagyja. Pedig elege volt. A lakáj-kollégákból is elege. Az első héten embergyűlölő lett, és most már magától is undorodik. Az ásványvíztől, a kávétól, a gyomrából feljövő savanykás íztől. Undorodik a motor duruzsolásától és a sok senkiházitól, akit kiszolgál. Undorodik a kötelező sildes sapkától, a szarvasbőrkesztyűtől, ami csupaszon hagyja az ujjait és a mintás nyakkendőktől. Attól, hogy a szolgálat után nem tud elaludni. Fekszik hanyatt, és figyeli magát, amint egyre éberebb lesz – hallja vagy hallani véli a szomszéd lakásbeli neszeket, falban futó csövek harákolását. Nem kíván se ételt, se nőt; italt még annyira sem – „ez nem élet… nem élet… nem élet”; hangosan beszél ilyenkor?, a plafonnak?, vagy mégis inkább magában zsolozsmázik? Az ostornyeles lámpa fénye mintha áthatolna a limuzin tetején, át a fémen és a kárpiton, a sapka szövetén, a fejbőrén. Az agyát éri. Újra indult, megfordult a Bécsi úton, vissza egészen a Szépvölgyi útig, a Duna-partig. Ott leállt. Öt perc múlva fél hét. A saját testében érzi az autó súlyát – ez nem fáradság, semmit semmivel nem téveszt össze, józan és éber, pontosan tudja, hogy ez a szokásosnál nehezebbnek tetsző autó súlya. S ugyanakkor a hatalmas tömeg – bár az ő karját, lábát, vállát iszonyatos erővel nyomja – megemelkedik, a kerekek már nem érintik az aszfaltot. Nem pörög semmiféle propeller, nem bőg motor, a hosszú, fehér kocsitest, mint egy szőnyeg, sőt, mint egy kendő, a levegőbe emelkedik, föl, föl; lebeg a Duna fölött, vissza Budára, repül, sodródik erre-arra, ő föntről látja a kora reggel buszra, HÉV-re várókat, nyűgös kisgyerekeket, puffadt arcú, bundába-csizmába bugyolált embereket, némelyikük felnéz, de őt a kocsival együtt felhőnek, talán hófelhőnek látják – senki sem álmélkodik. „Öntsünk tiszta vizet a pohárba. Ennyi várakozás elég volt. Ennyi mindenből elég.” – „Bocsánat, uram!… hall engem?… bocsánat… Hol kívánják befejezni az utat?”. Csönd. „Bocsánat…” Most visszacseng az órákkal korábban kapott, és ismételgetett utasítás, „tovább a Bécsi úton…” – Ki mondta? Hülye tréfa volt, kiszúrás, megalázták, hogy röhöghessenek rajta – „a pasi meg hajtott tovább… ezeknek engedelmeskedni kell… ezek a lakájok élvezik, hogy engedelmeskedhetnek a gazdagoknak… megfizetik őket, de élvezik is” –; kiszálltak mind, elslisszoltak, és röhögnek. Jó kis kanmuri. Egytől egyik rohadék. Mind az. A bájgúnár vőlegények és fátylas-virágcsokros menyasszonyok éppúgy, mint a szajhák, a drogos maffiózók, a fél évszázad után hazalátogató milliárdosok, meg a gazdag idegenből jövőkre vadászók, akik úgy csapnak le már a repülőtéren a kiszemeltekre, úgy tuszkolják áldozataikat az elkápráztató limuzinba, mint a ráérős vércsék. Semmi kapkodás! Nyugodtan, elegánsan. A tollak majd szépen szállnak, a rághatatlan húst, a csontot szalvétába köpik, véres szájuk megtörlésére másik damasztkendőt készített elő a cég. Ő visszamegy a telephelyre, nem néz a kocsitérbe. Nyilván üres. Szutykos, romos és üres. Ez a takarító fiúk dolga. Később kihallgatták, újra és újra elmondta, jegyzőkönyvbe diktálta az utasítást – „tovább a Bécsi úton” –, nem volt gyanús körülmény, semmi gyanúsabb, mint más ilyen alkalmakkor.
Egy alföldi faluban három autóból épített minden idők leghosszabb limuzinjánál is hosszabb limuzinszerű autót apa és fia. A két férfit bemutatta a televízió, a helyi polgármester támogatást ígért következő tervük megvalósításához, látható volt, ahogy a falu apraja-nagyja kacagva ül a meseautóba, mint a ringlispílre. A kamera kedvéért előadták, bizonyára újrajátszották, a kocsikáztatást. A tervező-kivitelező fiatalember vásári cirkuszosként kínálta hellyel földijeit – amíg minden jelentkezőre sor került; a gyerekek versenyeztek, ki hány menetre tud befurakodni.
Romániában egy féllábú ember gyufaszálakból készített limuzin-makettet. A kétméteres terepasztalt betöltő, a közel öt éven át készülő mű fotója bejárta a világot, akárcsak a távol-keleti limuzin-jégszobor, ami tíz napig nem olvadt el.
groteszkségévei nevettető
Vannak, akik meggyőződéssel állítják, hogy a fehér Lincoln Limuzin már csak jelmez – esküvőre, partira még illő és mulatságos igénybe venni, de a reklámszövegek buzdítása ellenére VIP vendégeket nem ezzel kell fuvarozni. Ha limuzin, akkor is legyen fekete, ám mindenképpen komolyabb egy Chrysler vagy egy Mercedes – például egy S-osztályú, repülőtéri fogadáshoz meg egy Vito minibusz. Nem csoda hát, hogy akad hét közben porosodó, a szükséges takarékossági intézkedések miatt eladásra ítélt, ezerszer is megátkozott, mert két-három autónyi helyet elfoglaló, kényes-fényes kocsi, ami mesésen csábító, groteszkségével nevettető, s még én sem képzelem, hogy a levegőt hasítva repül, inkább lelőtt vadnak tűnik, amelyiknek preparált fejéből – üvegszemmel – és az ugyancsak kikészített, fehérített bőréből parkettára terített, kerülgetett lakásdísz lett.
Ott parkol a Barabás Villa előtt, mindenféle flottától elkülönítetten, időből, társasságból kiszakítva, néha porosan, olajfoltosan, utasterébe az ablakon át nem lehet belátni; kár, de érthető, hogy a planetárium csillagait villogtató, lila fényeket imbolyogtató, kristályragyogással kápráztató, liliomillatú belsőt nem bámultathatja az önkormányzat ingyen. Általában, és megint csak érthetően, a vezető helye is üres – a sors fogja tán a volánt –; így a posztmodern kor mítosztól is megfosztott emblematikus darabja, nem valószínű, hogy helye lesz múzeumban vagy jövendő korok regéiben. Mégis, egyik reggel, a bal oldali, úttest felőli tükre bólintott nekem – üdvözlésképp rámosolyogtam.