Levendel Júlia

MÉLYINTERJÚ

1992 tél

MÉLYINTERJÚ

Azt hiszem, nincsen emlékem az apámról. De lehet, hogy csak idegenkedem az emlék-szépelgésektől, s inkább eltolom az egészet. Nézze, én 1941-ben születtem, még nem voltam kétéves, amikor apámat elvitték munkaszolgálatra, aztán néhány hetet 44 elején otthon töltött. Úgy vonult be újra, hogy rendbe rakta az írásait, és többet nem jött vissza. Az anyám a háború után hamar férjhez ment, s amivel a gyerekkorom igazán kezdődik, amire emlékszem, hogy gyűlöltem őt, gyűlöletesen idegen volt, a mostohaapámat még jobban gyűlöltem, megvetettem, és intézetbe kerültem, állami gondozásba. Most pedig kérem, ne beszéljünk többet ezekről az időkről. Nem találok pontos szavakat, bármit mondok, hamisnak, gépiesnek, affektáltnak hallom, meg talán zavar a manapság özönlő emlékezés, a múlt ilyen-olyan átszínezése, egyáltalán a múltra hivatkozás, a múlttal handabandázók pátosza, melankóliája, öndédelgetése – minden. Sejtem, hogy kissé szokatlannak találja ezt, beszélgetést kér egy történésztől, s az illető azzal fogadja, hogy drága kisasszony, megtisztelő számomra az érdeklődése, de kérem, a múltról ne faggasson, az nem az én terepem, botladozom itt, idétlenül ugrálok, mint egy meglőtt lábú kutya. – Mégis. Ha lehetséges, beszéljünk a jelenről, s én majd otthonosan a múlthoz fordulok, arra tessékelem. No látja, ez is csak szellemeskedés, társalgási kitérés. Legjobb lesz, ha azt teszi, amihez kedve van. Végül is megadtam magam, rendben, mondtam, jöjjön, legyen mély meg széles interjú. Igyekszem megfelelni. Eszem ágában sincs különcködni. Maga először is arra kíváncsi, hogy mit kezdek én a történelemmel, hogy az életem különböző szakaszaiban mit gondoltam a szakmámról. Ma természetesen úgy hiszem, hogy semmi mással nem lehet, nem érdemes foglalkozni, pedig annak idején egészen véletlenül sodródtam a történelemhez. Tizenhat évesen megpróbáltam megszabadulni az iskolától, nem mintha tanulás helyett mást akartam volna. Nem akartam semmit, közel jártam ahhoz, hogy élni se akarjak. Rosszul éreztem magam a velem egykorúak társaságában, mindenkit ostobának gondoltam, kicsinyesnek, korlátoltnak, mindenki a mostohaapám változatának tűnt – mérhetetlenül gőgös voltam, de ez talán megóvott a zülléstől, attól, hogy galerikhez csapódjak, s hogy szétroncsoljam magam.

egy kis hamleti visszajárás

S akkor – figyeli, milyen titokzatosan mondtam ezt az ,,akkor”-t. Ici-pici hatásos szünet, már a hülye is sejtheti, hogy most következik a csodálatos fordulat. A mesélő, ki tudja, hányadszor, maga is elámul a váratlanság eme hihetetlen esetén – ,,s akkor”, pedig ezek a csodák, ezek a fordulatok nagyon is szabályosak. Menetrend szerint érkeznek. Engem elkapott apám barátja, s addig gyötört, míg meg nem válthatott. Ne higgye túlzásnak. Makacsul védekeztem, persze a magam erélytelen módján. Ő óriási előnyben volt, mert a régen halott apámat képviselte, de azért nem az apám volt. Még csak a szelleme sem. Gondolom, egy kis hamleti visszajárás nyájasabb módszer, mint az az áldozatos, már-már rögeszmés kényszerítés, ahogy ez a magányossá lett ember egyetemig juttatott. Erre tette fel az életét. Azt hiszem, jócskán kiszínezte, újraköltötte közben egykori barátságát apámmal, bár több százszor is szóról szóra mesélt el egy-egy epizódot, és keresztkérdésekkel sem lehetett zavarba hozni. Nekem pompás módszertani iskolát kínált, hogy öntudatlanul – úgy értem, én is öntudatlanul szívtam magamba – miképpen lehet a múlthoz hajolni. Míg őt figyeltem, egyszerre tanultam a beleélés és a kritikai rálátás pozícióját. És ő hagyta rám a legnagyobb, megoldhatatlan gondot – de ha megkerülhetetlen is, erről majd később.

1959-től 64-ig jártam egyetemre, szellemileg ez szinte semmit sem jelentő adat. Tudatlan és rosszul tapogatódzó voltam, meglehetősen passzív résztvevő egy amúgy is jellegtelen mechanizmusban. Magyar–történelem szakra vettek fel, ez is unalmas volt, a legszokványosabb párosítás, itt folyt a legtöbb műveletlen, buta tanár gyártása. Olyan sokan voltunk az évfolyamon, hogy a közös nagy előadásokat a jogi karon hallgattuk – csak ott volt akkora terem, ahol több százan elfértünk egy-egy politikai gazdaságtan vagy irodalomtörténet órán. Ebben a darálóban mintha minden esetlegesen történt volna, pedig szeretném akkori magamat is öntudatosnak látni. Sajnos, nem én döntöttem el, kit hallgatok, milyen szemináriumokra járok, milyen kérdésekkel foglalkozom. Tudja, miről írtam a szakdolgozatomat? Börtönirodalom a 18–19. században. Gondolja, hogy ma kérkedhetnék a merész áthallásokkal? Ne felejtse el, 64-et írtunk, a „börtön” szót sem illett használni. De ne gondoljon forradalmár-palántának. Csodálkoznék, ha valami érdemleges akadna abban a dolgozatban. Eszköz volt a diploma megszerzéséhez, semmi több.

És utána, mármint a diploma megszerzése után éppúgy nem tudtam, mit kezdjek magammal, mint az egyetem előtt. Egy évig Újpesten tanítottam általános iskolában, aztán egy újabb évig az Eötvös Gimnáziumban. A gyerekek szerettek, és nem tanultak tőlem semmit. Úgy értem, se irodalmat, se történelmet. Mostanában előfordul, hogy szorongva figyelem az egyetemen: ne engem szeressenek, ne rólam beszéljenek – érdekelje őket az, amit tanítok. Az egyetemi pálya amúgy is könnyen önmutogatóvá tesz, s látja, nem vagyok zárkózott. Hát jó lesz vigyázni.

élet-történet

Nos, a gimnáziumban szerveznem kellett valami ünnepi Eötvös-műsort, s kutakodva felfedeztem, hogy Eötvös Loránd tegezte az apját. Tudja, milyen kivételes volt ez akkoriban Magyarországon? Mindenesetre engem ez a jelentéktelennek tűnő, talán formai mozzanat lökött a liberalizmus-kutatáshoz. És valahogy itt éreztem meg, hogy a történelem nem csaták és hódítások története, nem királyok és hadvezérek, nem ambiciózus érsekek és felszítható indulatokkal kitömött népvezérek, még csak nem is osztályok és nemzetek harca, hogy a történelem élet-történet. Ezen most minden épeszű ember mosolyog. De nekem 66-ban akkora felfedezés volt, olyan megrázkódtatás, hogy ma is belekábulok. Ez az első saját szellemi élményem, ez a kiindulópontom, innen tájékozódom. Ki vagy mi segített akkor? Hogyan tellett tőlem? Nem tudom. Sajnálom, hogy nem mondhatom el ezt pontosabban. Ehhez írónak kellene lennem. Hogy érzékelni tudja, miről beszélek.

Az Eötvösök levelezésében, meglehet, más is hatott rám. Olyan meghittség, olyan igazi és kölcsönös kötődés, ami nekem nem volt. Az apám 44-ben, nem sokkal a halála előtt – több szemtanú szerint lelőtték, és emlékeztek rá, mikor –, szóval írt egy hosszú, irodalmias búcsúlevelet, a hároméves fiának címezve. Ezt a levelet mindig feszengve olvastam. Érettebben persze megpróbáltam tőlem független alkotásnak látni, műnek, ez enyhítette a zavaromat, de azért nem lehet az ilyesmit bölcsen-fölényesen helyre tenni. Tudni, hogy egy kiváló publicista, pompás stiliszta őszinte vallomása, s elhessenteni a tolakodó érzést, hogy minták, bizonyos fokig irodalmi konvenciók szerint szerkesztett írás, s hogy semmiféle kapcsolat nincs benne a címzettel. A keresztnevem nem is szerepel a levélben, a megszólítás: „Édes fiam” – mit tudom, emlékezett-e egyáltalán, hogy hívnak. Nem akarok gonoszkodni, különösen nem a magam kárára. Ez a levél egyébként megjelent egy mártír írók antológiában – talán az én érzéketlenségem, vagy inkább az érzelgősségtől, pózolástól irtózó gyanakvásom nem engedte, hogy érezzem annak az „igazinak” a lüktetését, ami az Eötvös-levelekben annyira megkapott. Közben értem, hogy én ürügy voltam, hogy a levél a jövőnek szól, a szerencsésebb, boldogabb maradéknak, a folytatódás vágyálmának – csupa foghatatlan, elvont dolognak. Bizony, íródhatott volna Ferenc császár idején a kufsteini vagy munkácsi, vagy akármilyen börtönben. És a halál, a mártírium tovább hitelesítette minden sorát – de akkor is: rühelltem, hogy ürügy vagyok, és sajgott a szívem, vágytam valami érdeklődésfélére. Ezzel ugyanis apám barátja sem halmozott el. De akkor már nem élt, 65-ben halt meg infarktusban.

Attól az ünnepi Eötvös-műsortól aztán belátható, mivel foglalkoztam – gondolom, erről nem kell mesélnem. Közel negyedszázada majdnem ugyanazt hajtogatom, akár a Huszadik Század folyóiratról, akár a Vörösmarty Akadémiáról, Eötvös bölcseletéről vagy a haladás fogalmáról elmélkedtem. Nem túlságosan megnyugtató, hogy olyan fene mód aktuálisak a rögeszméim. Ötven év után az embert megkísérti a vágy, hogy tudós legyen. A tudóst meg úgy képzelem, hogy nem ad mélyinterjút, nem szerepel rádióműsorokban, nem ír napilapba és irodalmi hetilapba. A tudós roppant áttételesen foglalkozik a jelen kedélydúlásaival. Különben elárulom magának, most éppen a tudós-figura megjelenésével, 19. és 20. századi változataival, kételyeivel és csődjével kínlódom – ezért a kibeszélés, holott nem kellene fecsegnem, legalábbis amíg el nem készültem a tanulmányommal, semmiképp. Nem tudom, érdekli-e: babonás vagyok. Persze meggondoltan, mondhatni, tudományosan babonás. Meggyőződésem például, hogy hatnak bizonyos ártó erők, és akkor hatnak igazán, ha az ember nem áll ellen nekik. Pontosabban ártó erők mindig vannak, itt fújnak-süvítenek most is a fejünk felett, a szétbomlás, pusztulás, elhalás természetes folyamatát működtetik, de mi megtehetjük, hogy ellene feszülünk. Bár ha a hiúság, a szereplési viszketegség miatt nem vagyok képes hallgatással segíteni a saját munkámat, vagyis ha ezt az első próbát sem állom ki – érti, mire gondolok?, a csend megőrzése, a hallgatás minden kultúrában elemi követelmény volt, mert a szellem, a lélek munkája közben titkokra akadunk –, szóval aki idejekorán fecseg, mert fegyelmezetlen, az valóban nem tud dolgozni. Maga talán nem csippent fel a kiömlött sóból és dobja a háta mögé? Bizonyára megteszi alkalom adtán, persze soha ne kérkedjen az ilyesmivel, mert ha babonásnak mutatja magát, biztosan nem babonás, csak tetszeni vágyó. Ugyanígy van a liberalizmussal. Tanulmányaim során, és ma a közéletben is tapasztalom, hogy aki fennen hirdeti a maga liberalizmusát, valójában nehezen tűri mások szabadságát. A fennen hirdetők általában rossz néven veszik a játékot, a humort, a kavargó sokféleséget, a kételyt, az iróniát – pedig ez mind nélkülözhetetlen kelléke az igazi liberalizmusnak. Kívánja, hogy még mondjak efféle bölcsességeket?

nehéz örökség

Persze, én adtam fel a labdát, magának meg kellett kérdeznie, hogy mi az a legnagyobb, megoldhatatlan gond, amit apám barátja örökített rám. Nézze, akkor is tudtam, hogy rengeteget köszönhetek neki, a felkarolása, a szívós törődése romantikus volt, mesés fordulat az életemben, példa is nekem, hogy egyáltalán létezhet ilyen gesztus – és közben nem szerettem. Eltagadhatatlanul nem szerettem. Az egész ember hamis volt. Alázatoskodó, mint egy múlt századi orosz hivatalnok, tehát felfelé törleszkedő és gyáva. Nem szép, hogy ezeket mondom. Nagyon meggyötört a hálátlanságom, mert bárhogy kívántam, nem szabadulhattam az ellenszenvtől. A korai halála még nehezebbé és elintézetlenebbé tette a kapcsolatunkat. Hatvanéves sem volt, már nem tudott mit kezdeni az életével, rengeteg szorongást halmozott magában, mindentől és mindenkitől félt, tárgytalanul gyanakodott, ezért mindig tisztátalannak éreztem magam a közelében. Úgy figyelt, hogy megrebbentem, mit is tettem, gondoltam. Hálátlan vagyok-e? S persze az voltam. A halála után enyém maradt a lakása. Két szobás belvárosi lakás egy fiatalembernek – már ez is rendkívüli hagyaték. De nehéz örökség volt így, s mint a hólabda, nőtt, növekedett a teher, egyik kétértelműség tapadt a másikhoz. Külsőre szépnek, egyszerűnek hatott, huszonnégy éves voltam, s akinek a tanulást, lakást, az egzisztenciámat köszönhettem, még csak rokonom sem volt, atyai pártfogó, mint valami regényben – én meg lelkifurdalás és lázongó dac közt hánykolódtam, és utáltam ezt a mesterkélt hánykolódást is. Heine kérdezi, hogy lehet-e boldogság az, amit egy nagy hazugságnak köszönhetünk. Hát ezt kérdezgettem én is magamtól, noha már akkor tudtam, tapasztaltam, hogy nem, boldogság nem lehet. De lehet-e egyáltalán együtt élni a hazugságból burjánzó… mivel is?… jelenségekkel, dolgokkal… nem tudom. S ez megint tapasztalat: persze hogy lehet. De örülök, és mi tagadás, büszke is vagyok arra, hogy nem tompult el hazugság-észrevevő szervem. Végül is soha nem simultam a hazugsághoz, nem áltattam magam semmiben fél-magyarázattal – mert az kínálkozott volna. Nem hiszem például, hogy erkölcsösebb, ha visszautasítom a pártfogást, ha nem engedek az unszolásnak, a megváltó eltökéltségnek. Bizonyára kapóra jött, hogy olyan romos állapotban fedezett fel. Mintha a megvilágosodás kegyelme hullana rá, mindent felém összpontosított, az utolsó aduja lettem, s kétségtelenül eltelt önnön jóságával – úgy hiszem, ő sem szeretett, nem engem szeretett, ugyanúgy eszköz voltam számára, ahogy apámnak is, amikor a jövőt szólította. De a rám költött pénze, a törődése mégis igaz. Nohát így együtt az egész helyzet csinos tanulságot nyújt. Először is bármennyire egyedi a történetem, menthetetlenül jelképesülni kezdett. A nemzedékem oly sok tagja került ilyesféle csapdába, a hűség és hála éneke aligha várható tőlünk, de roppant veszélyes megtagadni minden hűséget, hálát és hódolni a kéjjel rontó, mindeneket odahagyó nyegleségnek. Különben láthatja, a nyegleség mögött is ott a kétségbeesés, talán még tömörebb; akkor már inkább az ismerős hadakozás, s a kötéltánc. Tudja, mi ez a kötéltánc? Mi a konkrét és szellemi formája?

A hatvanas évek végén néhány író, filozófus, történész, irodalomtörténész folyóiratot próbált indítani, s voltak napok, amikor ez nem tűnt lehetetlennek. Innen nézvést könnyű és olcsó bölcsen legyinteni, hogy csacskaság volt minden erőfeszítés – az erőfeszítések különben sohasem csacskaságok. De hát persze nem sikerülhetett. Én is a szerzők, szervezők között voltam, és akadt olyan tanácskozós együttlét, amikor huszonöten-harmincan jöttünk össze, s valamiképp csakugyan összetartoztunk. Legalábbis megrészegültünk egymás közelétől. Abból a társaságból ma három-négy embert sem lehetne egy szobában leültetni. Hihetetlenül eltávolodtunk – az ember óhatatlanul azt gyanítja, érzékcsalódás volt az egész, már akkor tudni kellett volna; de talán ez mindig, minden értelmiségi csoportosulásnál így történik. Maga olyan fiatal, hogy nem értheti, nem érzékelheti, mekkora vágy terelte össze negyedszázaddal ezelőtt A-t és B-t, vagy X-et és Y-t – felesleges neveket említeni, higgye el, a valóság a legfantasztikusabb és legabszurdabb. Meg aztán nem is erről a társaságról akartam mesélni, hanem a tervezett és lelkünkben annyit dédelgetett folyóiratról, aminek Eszmélet volt a neve. Sőt, nem is a folyóiratot, csak a nevét, az eszmélet szót éreztem a beszélgetésünkbe illőnek. Mert ma sincs az eszméletnél sürgetőbb tennivalónk. Minden fogalmat, minden jelenséget, folyamatot újra kellene értelmezni – megismerni, megnevezni – gondolja, hogy javíthatatlan aufklérista vagyok? Bizony, nem ártana egy új enciklopédia, bár nehezen képzelhető, hogy a rekordgyűjtemények vagy a különféle ki kicsodák ne hatnának rá. És akkor minek. Ahhoz, hogy eszmélős enciklopédia készüljön, gondolom, mindenekelőtt össze kellene hozni huszonöt-harminc embert, hogy jól érezzék magukat egymás társaságában, s hogy szinte egyszerre felismerjék, lám, vannak fogalmak, egész gondolatsorok és művek, amelyekkel közlekedni tudunk. Ezt semmilyen intézmény nem teremtheti meg. Sem egyetem, sem akadémia, sem egyesület – semmi. És a legképtelenebb ebből, látja, tudom, hogy képtelenség, és mégis mondom: képtelenség ma az összeterelés, pedig a vágya bizonyára nemcsak bennem él. Hiába, ez a korszak még ideáljaiban is, ha ugyan vannak ideáljai, a széttartás, a rontás, a darabokra hullás folyamatát erősíti.

zökkenőmentesen

Nem vagyok irodalmár, esztéta, de bármily különös, szoktam olvasni, s nem kell nagy felismerési képesség, hogy lássam: az összetartás igénye roppant ritka törekvés. De mondtam magának, javíthatatlan aufklérista vagyok, és ráadásul súlyosan fertőzött a 19. századi konstruktivitással. Nem gondolja, hogy itt abba kellene hagynunk a beszélgetést? Riogatásnak ennyi bőségesen elég. Persze ha ennek a szövegelésnek semmi értelme, ha maga ezzel elvégzi a feladatát, ha a kazetta aztán rendes raktári számot kap, és az utókorra bízatik, ha egy hangtárban őrzik, vasrácsok mögött, rekeszben, és a számát, a nevünket, a felvétel időpontját, netán háromszavas témáját komputerbe táplálják,hogy azért könnyen hozzáférhető legyen a kutatóknak, vagyis megcsinál az intézet mindent, amit egy magamfajta közszereplő gondolataival megcsinálhat, nos, ha azt javasolja, tegyük zökkenőmentesen a dolgunkat, hát tegyük. Hadd forogjon az orsó, hadd teljen az idő, a magáé és az enyém, no meg a drága, közös, szárnyas idő. Semmilyen ötletem nincs, amivel kizökkenthetném, semmi, amit ennek a nem-szeretem kornak ellene feszíthetnék. Hajdani devianciám is cserbenhagyott, de ha épségben volna, azzal is mire mennék? Azt gyanítom, senki sem találhat ki olyat, hogy az orsó másképpen forogjon. Ha neveletlenül azt mondom, ennyi elég, ha erőszakosan lekapcsolom ezt a masinát, akkor is megy tovább minden, áramlik az adatbankba, mert ellenkezni is szabad, és így nem is ellenkezés már semmi. Mintha a legerősebb gesztusok sem védenék a személyiséget, holott meglehetősen utálom az erős, hát még a legerősebb gesztusokat. Azt se kedvelem, hogy ezt a közhelyes eszmefuttatást nyafogom magának, meg hogy közben meg-megjegyzem, milyen közhelyes. Képzelje, akkor éreztem s persze értettem is meg, miféle kutyaszorítóba kerültünk, pontosabban, én mibe gabalyodtam, amikor rádöbbentem, hogy sohasem álmodom az ízlésem szerint. Ha csakugyan úgy gondolkodnék és élném meg a dolgokat, mint egy aufklérista, hát legalábbis összeszedettebbeket álmodnék.

Nézze, mindig is tudtam, hogy álom és vágykép felcserélhetősége bugyuta tévedés, romantikus homályba taszítás és költőieskedés csupán. Az ember nem azt álmodja, amire vágyakozik. Fiatalon, azt hiszem, mindig szorongásos, menekülős, iszonyatos álmaim voltak, s örültem, hogy később esetlegesebbek lettek, bár töredezettebbek is. Olykor mulatságos, groteszk jelenetekben bukdácsoltam, felébredve mindegyik hamar szétesett, még a történetekkel összepántolt álmok is. De talán megbocsátható ez a konvencionalizmus, igen, örültem, hogy már nem kell folyvást fuldokolva kapaszkodni, hajszoltan futni, zuhanni; nem készültem kaszkadőrnek. Mindenesetre az álmaim – s meglehet, a legtöbb ma élő ezzel ugyanígy van – nohát töredezettek, esettek, mintha mellékesen, kapkodva álmodnánk, épp csak az álom emlékeit, s csak a megszokott álommechanizmus kedvéért. Kíváncsi vagyok, hányan döbbennek rá, hogy álmodtak ugyan, de az álmuk annyira illanó, egy érintés csupán. Semmi nevű. Kinek vannak telt, értelemmel teli, erős álmai? Nekem, sajnos, nincsenek. Pedig vannak kedvenc álom-leírásaim. A legkedvesebb Pierre Bezuhov álma a Háború és békében. Nem terhelem ezzel? Ne legyen udvarias! Rám hagyja, beszéljek csak, fecsegjek összevissza, mindegy. Veszi, viszi a szalag. Nem tudom egyébként, miről kellene megnyilatkoznom. Bezuhov mennyivel biztosabb volt a dolgában, még ott, a borogyinói csata idején is, pedig önmagához képest ugyancsak tétovának tűnik akkor. De volt néhány biztos pontja, támasza. Például a tiszta, csillagos ég, amire a kocsijából, a két fekete színtető közül is kilátott. A fogadóban már nem jutott szállás, kint kellett aludnia az udvaron, a kocsijában, s alig hajtotta le a fejét, már aludt, már álmodott. Figyeli, úgy mesélem a regény-epizódot, mint saját történetet? Talán szomorú ez, talán nem. Szóval a tiszta csillagos ég alatt álmodott Bezuhov, s végül csak gondolatokat álmodott. Később eszébe jutott, hogy ébren talán sose tudta volna így kifejezni ezeket a gondolatokat. Vagyis a 19. századi ember álma mintha még konstruktívabb volna az ébrenlétnél is. És a gondolatsorban, amely egyébként eldönthetetlenül hol a saját hangján szól, hol régen halott szabadkőműves mesteréén, visszatér a felszólítás, hogy össze kell fogni a felismeréseket, az ítéleteket. Igen, ez a különös belső hang ujjongva ismételgeti, hogy összefogni, összefogni, és Pierre álmában meg ébren is tudja, hogy kínzó kérdéseire ez a válasz. Összefogni. De nehogy azt higgye, az epizódnak ezzel vége. Nem. Álom-ujjongása csúcsán költögeti Bezuhovot a kocsisa, és nagyon is valóságosan, testesen azt fújja, hogy be kell fogni, ideje befogni a lovakat. Hát így. Ilyesmit szeretnék álmodni. Útmutatást, felismerést a saját hangomon, és nem is érdekel, vajon Bezuhov-Tolsztoj álmodott-e efféléket. Ha nem, akkor is tudta, hogy így kell álmodni. A kell-t nyomasztóan én is érzem, hiszen ezért vagyok régimódi, aki ugyanakkor szenvedélyesen utál minden régieskedést. Érzem, de mit kezdjek vele? Hogyan álmodjak összefogást? Elmondhatom magának, meg ennek a simán forgó masinának, meg persze elmondhatom a tanítványaimnak, sőt, meg is írhatom, folyóiratba, tudományos lapba, szinte ahová akarom, hogy Bezuhov álombéli önfelszólítása milyen időszerű, bizonygathatom, hogy az emberiség megmentéséért is ehhez a gondolathoz kell hajolni. Vissza az értelmes, teljes személyiségével teremtő emberhez. És így tovább. És így tovább. Mondhatom. De álmodni így nem fogok. Egyikőnk sem. Soha. És olyan ez, mintha elveszítettem volna az anyanyelvem.

néhány centi üres szalag

Mit mondjak még? Látom, hamarosan betelik a kazetta, ne, ne cseréljen, ne kezdjünk új témát. Magának meg a raktárnak ennyi elég. Elvégeztük a dolgunkat, szép rendben, illően és komolyan, ahogy megbeszéltük. Azt hiszem, rámondom még, hogy köszönöm, és isten áldja, s ha marad néhány centi üres szalag, az elegáns. Az elegancia nekem amúgy is ritkán sikerül, rendszerint az előadásaim végén lesz gondolattorlódásom, hadarok, kapkodok, s közben kívülről látom is a groteszk fuldoklást, hajszát. No de most lassan, személytelenné hűlve, figyeli, így nagyon-nagyon mutatós, csak annyit: köszönöm, hogy meghallgatott.

kép | shutterstock.com