KÖZVETLEN KÖZELRŐL

Mindig halottnak látta magát; a golyó, nem kétséges, azonnal végez vele, két emelet között megtörténik az egész: az utastárs lelövi, ő a lift padlatára rogy, s mikor az ajtó nyílik, a gyilkos nyugodtan átlép a testén és kiszáll, eltűnik a bevásárlóközpont látogatói között. Miért lépne át?, hisz jobbról, balról bőséges hely marad, mellette is elmehet; nem, ő átlépést képzelt. Megkérdezte magától, nem is egyszer, hogy ki és miért törne az életére, ki bántana?, de a józanság lándzsáival csak azért böködött, hogy aztán még fölényesebben érvelhessen: a kényszerképzetek nem hessenthetők el, alig kezelhetők; ez van, kényszeres vagyok, így tudta és mondta volna: kényszeres; de nem akadt senki, akinek beszélhetett, hát tovább okoskodott-fortyogott: a gyilkosságok többségénél nincs is logikus indíték, se bosszú, se pénzéhség, őrültek ölnek, mert alkalmuk és fegyverük van; kalandból is lehet, nem tudom. Én senkinek sem ártottam, soha senkinek, nem is gondolom, hogy kifigyelnek és követnek, csak hogy valaki lelő majd. Közvetlen közelről, abban az ormótlan nagy liftben, és aztán nyomtalanul eltűnik.
A bevásárlóközpont harmadik emeleti cipőboltjában dolgozott, így naponta legalább kétszer borzongatta magát a liftezéssel, bár üzletzárás után néha egyik-másik munkatársával ment lefelé, olyankor, ezt csalhatatlanul érezte, semmi esélye nincs a magányos nőt kivégző magányos gyilkosnak. Lehet, hogy soha sincs esélye – mi a biztosíték, hogy valamelyik emeletre érkezve éppen nincs várakozó, és észrevétlenül elszelelhet? –, sőt, alig valószínű, hogy minden úgy adódjon… az őrültek is tervezik a gyilkosságot, a maguk módján, de a legbuggyantabbnak is több esze van, semhogy egy forgalmas pláza nyolcszemélyes liftjét válassza helyszínnek.

hisztiznek és hőbörögnek

Csakhogy a gyilkos nem gondolkodik logikusan, és neki nem lehet számítgatni, mennyire reális a liftbeli lövés – ő mindig ugyanabban a liftben látta magát áldozatként összeroskadni, s ha újra és újra el kell képzelnie, akkor ez is valóság. Ez az ő valósága. A fegyver csövét csak néha érezte a ruháján keresztül, mintha jégrudat nyomnának a bordájához, de minden alkalommal látta a gyilkos lábát, ahogy átlépi az ő élettelen testét; a megemelt jobb lábat látta, a fekete, ezüstcsatos bakancsot, negyvenhármas méret, ehhez ért, ebben biztos: negyvenhármas – ha a főnöknő meglátta őt a női cipőknél, mindig a férfi részleghez küldte, az ilyen hárpia kifürkész valamit, vagyis csak szeretne kifürkészni, gyanakvóan és jelentőségteljesen méregeti az áldozatát; csuda nagy léleklátó!, kitalálta, hogy őt a férfi cipőkhöz rendeli; nincs vita!, ha szeszélyeskedik és szívóskodik, már kereshet is új állást; hol keressen? Persze a nők is borzasztóak, valójában semmivel sem jobbak, mint a férfiak, sőt!, úgy hisztiznek és hőbörögnek, képesek megríkatni az eladókat, az Ildi például szívesebben szolgál ki férfiakat, neki meg azt nem lehet, őt mindig odaküldi a legrikácsolóbb-nyávogóbb nőkhöz; mi értelme ennek a dedós parancsolgatásnak? Csak hogy érezzék, ő a főnök. Persze Ildi sem tud a liftes félelméről; jössz?, kérdezi zárás előtt, és ha kell, megvárja, míg a nála tíz évvel idősebb lány sminkel. Iszonyú, mennyi ideig sminkel, ő meg áll fölöltözve és várja; de Ildi se vette észre, mikor ő rosszul lett, keze-lába remegett és be kellett szaladnia a raktárba, talán nem sikított, nem, biztosan nem sikított, csak futott hátra; a férfi arcára nem is emlékszik, lehetett kövér, kerek fejű vagy cingár, lóarcú – csak a lábát látta, felpróbálta azt a negyvenhármas, fekete, ezüstcsatos bakancsot, rugózott párat, megemelte a sarkát, vissza, ellépdelt a tükörhöz; jesszus!; mint a liftben; ki se tudta várni, hogy fogja a dobozát, vigye a pénztárhoz; muszáj volt beszaladnia a raktárba; na ugye, a raktárba se jött senki, akkor megeshet, hogy a liftben lelövi valaki, és a fülke percekig jár le-föl, le-föl; a raktárba egész idő alatt be nem dugta senki az orrát, vagy tíz percig feküdt a hideg padlón, olyan kifacsarodott pózban, ahogy majd a lövés után a liftpadlóra esik, és senki sem látta; valamit motyogott közben, nyöszörgött, mint egy törött lábú kutya, szipogott és nagyokat nyelt, fohászkodott is, pedig nem tud imádkozni; iszonyatosan reszketett, és ebből az egészből senki nem látott semmit; lelőhették volna a bolt raktárában is, márpedig ha ott megtörténik, akkor a liftben is lehet; legalább tíz percig kuporgott, aztán úgy-ahogy összeszedte magát és visszamerészkedett a polcokhoz; megfogadta, hogy nem néz az ezüstcsatos bakancs felé, hiába, a tekintete súrolta; próbálta átrendezni a kínálatot, dobozba dugta a mintadarabot – nem rejthette el egészen, csak egy valódi bőrből készült, elegánsabb félcipőt tett a helyére; ha a főnöknő rajtakapja és szokása szerint rámordul, hogy kelekótyáknak le is út, fel is út, megmagyarázhatja: az előrehúzott cipő elegánsabb; aznap nem várt Ildire, lehet, hogy többet nem vár rá, elege van ezekből a várakozásokból; lement a lépcsőn, de a lépcsőház sokkal elhagyatottabb, mint a lift; a lépcsőzés máskor se, sohasem segített; mintha valaki odakényszerítené, ahhoz a lifthez.

Megnyomja a hívógombot, ha egyetlen utas van bent, hagyom, menjen tovább nélkülem, és hányszor mégis belépett; úgysem védheti ki, néha tiszta fejjel, nagyon élesen látja, hogy nem kerülheti el a sorsát; belép az üres fülkébe, s a következő emeleten beszáll a gyilkos, ő meg nem menekülhet, már nincs mód kitörni, mutatóujja nem éri el a segélykérő gombot, a fekete bakancsos hátrarántja, a hajánál fogva ellódítja, és már lő is. Talán jobb volna minél előbb túlesni rajta, mióta az eszemet tudom, mindig rettegtem valamitől, elég volt, már nagyon elég; napközben hiányzik a cigi, a főnöknő nem tűri, hogy kiszaladgáljanak a plázából, bent meg nem lehet dohányozni, a vécében se, sehol; az iskolában gond nélkül elbújtak és rágyújtottak, a dohányosok falaztak egymásnak, a tanárok tudták, hogy dohányoznak, hagyták, a füvezést is hagyniuk kellett; ez más világ, panaszkodtak félelmükben; a lebuktatás életveszélyes, a szó szoros értelmében; volt, amikor a szülők kérték, ne engedjenek az elkanászodásnak – engedniük kellett, s még azt sem mondhatták, hogy félnek. Az ő anyja is bement az osztályfőnökhöz, neki ugyan szemrebbenés nélkül hazudott aztán, hogy nem is volt az iskolában, de látták, mikor bement az irodába; miért hazudott?, persze, bement árulkodni és sírdogálni, hogy egyedül neveli a kamaszlányát, és nem bír vele, muszáj volt sajnáltatnia magát, mindegy volt, ki sajnálja, a házmester vagy az ő hülye osztályfőnöke, úgy kellett az anyjának a mások sopánkodása és sajnálata, mint valami szer, ital vagy fű; és hisztizett, mikor ő elköltözött, naná, hogy elköltözött, amint megtehette, sokáig készült rá, és megtette; megtalálta a világ legolcsóbb és legpocsékabb albérletét, de legalább nem molesztálja senki; az anyja azt se tudja, hol lakik és hol dolgozik; sokszor elgondolta, hogy véletlenül bejön a boltba… de az anyjától nem fél. Csak panaszkodik, fűnek-fának, aki nem ugrik messzire, annak elmondja, hogy egyedül van, mindig is magányos volt, tele gonddal; az emberek fejfájást kapnak a beszédétől. Szerencsére ő külsőleg sem hasonlít az anyjára. Megeshet, hogy nem is az igazi anyja. Mint az Ildinek.

iszonyú hülyeségek

Egyszer elmesélte, hogyan lett gyanús az anyja, milyen furcsa elszólásai voltak, hogy nekiállt kinyomozni az igazságot, s a nagy leleplezés után egy héttel meghalt az anyja, vagyis a nevelőanyja. Nem tudni, öngyilkos lett-e, talán nem. Az Ild­i lelke persze könnyebb volna, ha tudhatná, hogy nem lett öngyilkos. Mióta az a vásárló felpróbálta az ezüstcsatos, fekete bakancsot, és ő nem tehetett mást, beszaladt a raktárba, úgy emlékszik, azóta az Ildi másképpen néz rá. Mintha valami szörnyű titok nyomasztaná, amitől szívesen szabadulna, mégse mer beszélni, csakhogy ő unja a hosszú várakoztatásokat, unja a sok lefetyelést, és nem fogja biztatni, hogy adja elő a hülyeségeit. Iszonyú hülyeségeket tud összehordani az a szerencsétlen, egyszer azt is elmondta, hogy a metróra várakozva mindig úgy érzi, oda kell ugrania, a beérkező szerelvény elé, pedig nem akar meghalni; miért mond ilyeneket?, és úgy néz, mintha várná, hogy ő meg bevallja, fél a liftes gyilkostól. Mostanában mindig méregeti, legszívesebben soha nem várná meg zárás után. A cigifüstre is fintorog, de neki muszáj rágyújtani; ahogy kilép a plázából, rágyújt; akkor már remeg a keze, épp amikor előkotorná a cigarettásdobozt meg az öngyújtót, úgy remeg a keze, mintha kapálózna. Ahogy a tyúk kaparja a földet, nemegyszer a körme is letört; miért nincs az egész emeleten dohányzásra kijelölt hely?, ez embertelen, embertelenebb, mint az iskolában; reggel meg este hiába gyújt egyik cigiről a másikra, a nikotint nem lehet tartalékolni; bár teve volna, és a púpjában őrizhetné, a főnöknő nézne rá bambán, ez meg mi?

Egyébként ő nem ijedős, nem fél sötétben hazamenni, és a földszinti albérletében sem fél. Arról a plázabeli liftről viszont rögtön tudta, hogy végzetes. Éppen azért, mert a plázában van. Itt semmi sem úgy történik, mint a filmekben szokás. Az csak kiagyalt krimikben fordul elő, hogy valakit kidobnak egy ötödik emeleti ablakból, vagy fényes nappal elrabolják, betuszkolják egy autó hátsó ülésére, kezét-lábát összekötözik – milyen kéjes borzalommal nézte az anyja ezeket a filmeket, kimeredt a szeme, mintha fojtogatnák, nyálhabos szája elnyílt, az ujjait tördelte, ő meg kinevette, hálás közönség vagy; fenyegetéssel és siránkozós jövendöléssel vágott vissza: megbánod majd a pimaszságodat, te nagy hős! csak a sátánfajzatok nem félnek… megbánod, én mondom… ő annál inkább nevetett; egy szobában lakott az anyjával, csöppet sem volt mulatságos; megbánod – nem bánta meg; egy Ildi-fajta lánynak is bejön az ilyesmi, készségesen bámulja az áldozat menekülését, ahogy fut árkon-bokron át, sikátorokban cikázik, a gyilkos meg komótosan a kifulladására játszik; neki ez nevetséges és unalmas.
Nyolcvanezret ígért a főnöknő, annyit tisztán hazavihet. Haza? És a túl­órákat is elszámolja; utálta az első pillanatban, de muszáj volt maradnia; a bevásárlóközpont azért jó, magyarázta, mert szombaton és vasárnap is nyitva tartanak a boltok, s aki nem restelli a munkát, szépen kereshet. Dögölj meg!, de hallgatott; az első munkanapján, tíztől este nyolcig figyelte meg figyeltette; csoda, hogy kibírta; kibírhatatlan volt, azon a legelső napon kellett volna szétvernie az egész rohadt üzletet, mindent. Elhibázta, és most már mindenki azt tehet vele, amit akar.

mindegy

A földszinten belépett a liftbe, megnyomta a harmadik emelet gombját, későn vette észre, hogy előbb lefelé mennek; lemegyünk a parkolóba, mondta rekedten az egyetlen utastárs; nem rekedt volt, vizenyős csomók lehettek a torkában, sípolt, fújtatott, hörgött; undorító; de ő bólintott, mindegy; mindegy, hogy bent a liftben vagy a földszinten a liftre várakozva tölti az időt. Akkor még azt hitte, mindegy. A férfi visszabiccentett neki; a mélyben aztán nyílt az ajtó, senki sem várakozott; aki lehívta a liftet, beszállt az előbb érkező másikba, vagy senki nem is hívta. Az automatika gyakran meghibásodik; felfelé is ketten utaztak; a férfi rámosolygott, mosolynak szánta, hisz közös kalandjuk volt már a felesleges út; halálfej-vigyor inkább; egy ilyen beteg is lelőheti, és kiszáll a legközelebbi szinten.

kép | shutterstock.com