Levendel Júlia

KILENC LÉPCSŐ

KILENC LÉPCSŐ

Ezek igazi lépcsők, nem szimbolikusan és nem metaforikusan járom őket, ott vannak a Pannónia utcában, az alagsori kis nyomdából vezetnek fel az utcára, s persze lefelé, a járdáról be a nyomdába is ezek vezetnek, írni azonban csakis a fellépdelésről szeretnék. Camus-t, meglehet, a leereszkedő Sziszüphosz érdekelte, látni vélte, amint megindul a köve után nehéz, egyforma léptekkel, elképzelte a kövekhez oly közel gyötrődő arcot, amely maga is kő már – de hát látni, figyelni és rögzíteni mégiscsak más, mint lépni; én a saját lépéseimről beszélek, a felfelé tartó lépésekről. Hat egyforma lépcsőfok, akkor kicsit hosszabb sík rész, még két lépcső, s végül az utolsó, mintegy megkésve, döccentve – nem is egészen lépcső, csak emelni kell a lábat és máris felértél, kint vagy.

voltaképpen miért

Két éve, hogy a Liget-könyvek többsége ebben a nyomdában készül, s minthogy mindig részletekben szállítunk, olykor négy-ötszáz, vagy csak két-háromszáz darabot, néha a nagyon sürgető nyolcvan-kilencvenet, alkalmam volt eltűnődni, miért viszem fel ölben a tizenötösével, máskor – a kisebbeket, vékonyabbakat – harmincasával csomagolt könyveket. Mikor felemelem a lenti ajtóhoz tolt kocsiról a két-három csomagot, vagy bent a műhelyben, a vágógép mellett toporogva várom, hogy elkészüljön annyi példány, amennyivel indulni érdemes, amennyit vihetek, végig a telezsúfolt, keskeny folyosón és fel a lépcsőn, ahogy itt vagy ott ölbe veszem a barna papírba burkolt könyveket, elkerülhetetlen a tudat ellenőrzése, számvetése: voltaképpen miért. Télen, a vastag ruhákban, a szűk bundában feszengve, vagy nyáron, a kánikulai szédelgésben-verejtékezésben különösen komikus ez az út, az erőlködés, a buzgalom – miért hát?

A válasz persze eleve nem lehet jó, ha pontatlan a kérdés. A Pannónia utca, a nyomda, a kilenc lépcső, sőt, az ajtóhoz tolt kocsi, a barnás csomagolópapír, a bunda és a frissen készült könyvek valóságosak, mindez külön-külön és együtt igaz is, csak a mozdulat nem, ahogy háttérbe lököm most az egészet, hatásos színfalat fabrikálok a saját alakom mögé, hogy kiemeltebb legyen a tűnődés, a steril kérdés: miért? Nincs is külön tűnődés, nincs lépés közben vagy a felfelé tartó út kezdetén megszólaló belső hang: miért. Koszlott kellékek, így-úgy mégiscsak elkészülő könyvek vannak, toporgás és szállítás, egymásból logikusan következő, egymást feltételező mozdulatok, bosszúság és gyönyörűség – az érzékek gyönyörűsége, látvány és illat például, meg az értelemé is, de különválaszthatatlanul, és sokkal animálisabban, semhogy egy tiszta hang faggasson: miért.

vecteezy abstract circles of circle pattern graphic design flat 25375358

Amikor a kérdésem elhangzik, és próbálom elhessenteni a kínálkozó pózokat és a még divatosabb ellenpózokat, amikor – újra, mindig – pátosz és irónia között igyekszem kecses kötéltáncosként haladni, nem a nyomdai lépcsőn vagyok, hanem otthon, a papír fölé hajolok, és csak felidézem, szavakból mintázom azt a felfelé tartó utat.

Miért emeli, cipeli valaki a más írta könyveket, ha nincsen – alkalomszerűen sem – küldetéstudata, ha nem rángatja prófetikus düh, nép-, nemzet-, vagy emberiség-mentő elhivatottság, ha önálló alkotásokra is képes, ha nem várja senki háláját, nem szenvedheti a mások lekötelezettségét-kiszolgáltatottságát, s ha ráadásul igen gyakorlatiasan tudja, hogy bármi más munka jövedelmezőbb volna? Miért dédelget kéziratokat, korrektúrákat, fóliázott borítót a cipelés előtt, és miért bugyolál, simítgat a cipelés után is olyan mozdulatokkal, mintha fürdetne, hintőporozna, pelenkázna, pólyázna? Miért könyveket emel, duplázva-triplázva ezzel mozdulatai komikumát? Nagyon is megválasztott könyveket, amelyek gondosan választott szavakkal, szatirikusan vagy fájdalmasan, mindenképpen hősiesen és önironikusan néznek farkasszemet egy könyv nélküli világgal?

ezzel a hülyeséggel

Épp azt gondoltam, a formát keresve-tapintva mégiscsak végiglépdelem a kilenc fokot – kilenc nekirugaszkodás, kilenc körbejárás, kilenc nemtudommi –, talán megfelelő irodalmi keret a számvetéshez, s akkor megszólalt (ma délután már jóval több mint kilencedszer szólalt meg) a telefon, s kedves, fiatal lányhang kérte, segítsek neki válaszaimmal, egy kérdőív kitöltése a dolgunk. A tejről kérdez, igen, a tejről, s csak két-három percre zavar – szoktam-e tejet fogyasztani?, és éreztem, hogy örül tétova ,,igen”-emnek, mert nem is a tejre, hanem őrá mondtam ,,igen”-t. Látatlanban is elfogadtam, hogy ezzel a hülyeséggel keres pénzt, kenyérre, cipőre, lakbérre valót, vagy meglehet, jövőre tervezett utazásra, luxusholmikra zsebpénzt, mindegy; keressen.

Néhány ismeretet firtató kérdéssel kezdte, hogy milyen elemei vannak a tejnek, s hogy mit tudok, van-e a tejben cukor, D-vitamin, E-vitamin vagy foszfor. Borzasztó tapintatosan nem próbált segíteni, s eltüntetett a hangjából minden elismerést vagy megvetést – nyilván részt vett valami kiképző tanfolyamon, és alaposan, már az első alkalommal belesulykolták, hogy a kérdezőbiztosoknak ezt így kell csinálni. Hallottam a hangján, hogy megtanulta. De a megbízóit igazán érdeklő kérdések eztán következtek: milyen szempontok szerint választok tejet?, milyen az egészséges tej?, mennyit fizetnék (áldoznék) a számomra megfelelő tejért?, és így tovább, s már hiába mentegetőztem, hogy nem választok-vásárolok elvi megfontolásból élelmiszert, hiába hárítottam volna a szörnyeteg mentalitás nyájasan és tudományos apparátussal fegyverkezett agresszivitását, az alapfeltevést például, hogy ilyesmiről az embernek van véleménye – hiába. A válaszaim – csupa idétlen kitérés, feltételezés, visszakérdezés, a keretek feszegetése, a kérdéseket összeállítók kellemetlen és felesleges bírálata – mégsem használhatatlanok; ez is nyugtalanít. Valamilyen összesítésben (talán ,,a megkérdezettek száma” rubrikában) egy tétel leszek, s ha mindez csakugyan használhatatlan, akkor is, legfeljebb az összesítést bontó, részletező táblázat ,,értékelhetetlen válaszok” rovatába kerülök.

vecteezy black and white painting contains an abstract design with 25375516

Mit nyaggatod hát magadat a könyvcipelés teóriáival – emeled, viszed, és kész.

Meglehet, még most is élvezem a friss könyv illatát, nem kopott el bennem a birtokba vétel öröme, s olykor mintha a szabadság is nyomdaillatú volna. Méghozzá nem a szokásos szabadsajtó értelmezés-érzékelés miatt. Már húsz éve publikáltam, közben néhány saját könyvem is megjelent, de csak ’83-ban, a magánkiadású Pár-sor első kötetét szállítva tapasztalhattam meg, milyen a ,,saját”. Ekkor sem tulajdonos, de beavatott és berendezkedő lettem. November végén a debreceni nyomdából hoztuk fűthetetlen, ősöreg mikrobuszunkkal a háromezer példányt, és úgy raktuk be a húszasával nejlonba csomagolt köteteket, úgy ültünk be a fagyos kocsiba, vigyorogva úgy indultunk a zsákmánnyal, mint ahogy első lakásunkba költöztünk, mint amikor megágyaztunk, kiteregettük a lavórban mosott ruhát, kiakasztottuk a képeinket – vagyis mohón, szerepjátszón, romantikusan és komolykodva átszellemítettük az anyagi világ darabjait, és anyagiasítottuk a szellemit. Hálátlanul és meggondolatlanul ma is hajlamos vagyok azt mondani, nem érdekel a puszta tudat, hogy amit írok vagy szerkesztek, az napvilágot lát, dologiasodik – a szabadság, a birtokba vétel, a beköltözés, az otthon illata, a saját bekerítő, talán kisajátító mozdulataim híján nem érdekel.

feltétlen védelem

És a kisajátítás? Mikor negyedszer-ötödször fordulok a Pannónia utcai lépcsőkön, s már az alsó sorokból, így mélyebbet hajolva emelem a csomagokat, gőgösen eldönthetem-e, hogy nem várok hálát és nem szenvedhetem a mások lekötelezettségét-kiszolgáltatottságát? Holott amit várok, vagy inkább remélek – az otthonosság megosztását –, az sokkal többet ró a másikra, a játékba, kapcsolatba választott, hívott emberre; ahogy hajdanán a gyerekeimnek is többet kellett teljesíteni annál, mint hogy egyszerűen jó tanulók legyenek az iskolában. Rossz tanulók voltak, és bizonyára akaratlan szülői cinkossággal voltak azok; szavak nélkül is pontosan tudták, hogy a feltétlen védelem mögött-alatt-mellett a várakozásunk (ha úgy tetszik, a hiúságunk is) nem elégíthető ki szokványosan-könnyen. Aztán a zsarnoki szeretet – most már lehet nagyképűsködni – praktikusan is hatásosnak bizonyult – de letagadhatatlan: zsarnoki volt. És félek, hogy a megható, egyedül ökologikusnak tűnő, kapcsolatkereső, gondoskodó mozdulatsor, ahogy lehajolok, ölbe veszem a csomagokat, viszem a lépcsőn, és ijedtemben talán azt felelném egy külső ,,miért”-re, hogy ,,mert így jó nekem”, nyakasan, a kérdező értetlenségével nem törődve mondanám, kamaszos sutasággal talán még a vállamat is megrántanám – félek: ez is zsarnoki. Nagyon is az. Közben ócska hárítás vagy bágyadt vigasz azzal érvelni, hogy na és, legfeljebb zsarnokinak minősül az emberit őrző, a másik emberhez forduló figyelem, hogy rosszhiszemű okoskodással végül is bármi bárminek nevezhető. Csakhogy nem a külső megítélés aggaszt; nem tudom, elkerülhető-e a csapda, megszabadulhat-e az ember a súlyos erkölcsi fenyegetettségtől, hogy másokat boldogítani-megváltani-változtatni akaró vagy ellenkezőleg: a posztmodern emelkedettséggel voltaképpen közönyös legyen. Azokat a könyvcsomagokat, amikhez lehajolok, kicsit a testem meghosszabbításaként érzékelem – de jogom van-e így érzékelni, a törődéssel nem kényszerítenék-e mást is törődésre? Különben is: ezek a papírra nyomott szövegek – áttételesen, persze, ó, hogyne – az iszonyatos szóburjánzás, a környezetrombolás és -szennyezés ellen ágálnak; vagy: az üzleti forgalomba kerülő könyvek a mindent átfogó üzlettel hadakoznak – van itt paradoxon bőven, s emberséges-e további paradoxont keresni-gyártani egy ennyire neurotikus korban? De emberséges-e hárítani a megválaszolhatatlan kérdéseket, és ezzel együtt (akár jótékony szándékkal) lemondani nagyszerű, és még meglévő lehetőségünkről: a jó gondolkodásról? Emberséges-e takarni az ellentmondásokat vagy – mostanában mintha ez volna a legdivatosabb – gusztustalan nyákokkal összekenni-ragasztózni mindent, hogy sima és kellően csúszós legyen? Azt tapasztalom, a legtöbbet használt társadalmi ragasztót „megbékélés” néven forgalmazzák és reklámozzák, méghozzá az ideológia hétpróbás, a sikerben tréfát nem ismerő hiénái tukmálják, s ahogy ilyenkor történni szokott: rengeteg gyanútlan kis ügynökkel végeztetik az etetést és az evést. Szociológiailag, sőt, némi eufémizmussal: eszmetörténetileg is érthető ennek a katyvaszos fogalomnak a roppant hatásos bevetése. Ebben a kelet-közép-európai térségben az ugyancsak fölhalmozódott, alaktalan vagy deformálódott indulatokat van hivatva hűteni. Tomboló nacionalizmusok, faji gyűlöletek, hatalmi versengések – továbbá kemény vagy lágyabb diktatúrák és infantilis demokráciák évadán a „megbékélés” tenné, úgymond, kezelhetővé a társadalmat. Csakhogy a megbékélés ideája, követelménye voltaképpen új lefojtás, az egyedül használható-gyógyító elemzés, újradefiniálás, megértés elutasítása, s így aktívan rontó, tehát egyáltalán nem olyasmi, mint halottnak a csók. Különben is: lélektani és esztétikai törvény, hogy katarzis csak a konfliktusok átlátásával lehetséges. Olykor a drámák utolsó felvonásában a hatalom képviselője fölszólítja a szereplőket, hogy emelkedjenek fölül mindazon, ami addig az életük volt, és nyújtsanak kezet ellenfelüknek. Ilyenkor elborzadva nézzük, hogy némelyek milyen keveset értenek és éreznek meg abból a történetből, amely sorsként adatott nekik, és szánalommal meg iszonyattal figyeljük, hogy még katarzist sem remélhetnek.

vecteezy several different geometric abstract design elements in the 25375514

Hogy lehet hát csöndesen, differenciáltan – szép szóval! –, s mégis eredményesen szembeszállni például a megbékélés-rontással? Minek ölelem azokat a könyveket, amelyek nem szólíthatják meg a becsapottakat, a mentálisan és fizikailag leginkább kizsákmányoltakat? A kizsákmányolókról nem is beszélve. Minek viszem föl a kilenc lépcsőn, ha azt sem tudom eldönteni, hogy fellépdelésemmel én is csak forgatom-e a bamba kereket? Viszem, mint ahogy az asszonyok a sír fölött szülnek lovaglóülésben?

Talán nem érzékcsalódás: egyre gyorsabban hordom föl a csomagokat; kéz és láb még jól idomul, ez vigasztaló. A gyorsaságra szükség van, jön a hét vége, a hó vége, az év vége, a lenti, kitárt ajtón jeges szél süvít a gépekig.

kép | vecteezy.com