Ha a metró lefelé tartó mozgólépcsőjén – a folyamatos siklást mégiscsak szakaszosnak érzékelve, és a szinte döccenő tagolódás ritmusára – mondogatom: ki-me-rít-hetetlen, zavarba jövök. A lefelé meg a kimerés ellentétes irányú mozgása örvényt kavar, s a képek, mint a kéregetők, nyomorúságukkal tolakszanak, és roncsoltságukat mutogatva menthetetlenül roncsolnak. A megjátszott közöny éppúgy nem véd, nem emel ki – hát még föl –, mint a többi póz.
lefelé húz
Ki-me-rít-hetetlen – hogy fapofával állok a lefelé tartó mozgólépcsőn, a többi dermedt arcú között. Tél van, nyirkos hideg, a vízálló kabátokon és bőrtáskákon jeges lé csorog, gyomorforgató az ázott szövet szaga – mindegy, hogy valójában mikor és hol vagyok, álmomban visszatér, és ébren is újra meg újra érzem: ott, a lefelé húzó metróbeli mozgólépcsőn, valahol középtájon. A snittben sohasem szerepel a rá- vagy a lelépés aktív mozdulata, csupán az a húsz másodpercnyi passzív álldogálás nyúlik végtelenné. A véges életidő végtelenjévé, így szinte időtlenné.
Mozgólépcsővel a felszínre jönni a nagyvárosi tömegközlekedés velejárója. Ironikusan felpörgetett film mutatja, amint a megállóba érkező szerelvény ajtajai kinyílnak, és az emberek, mint a birkák a kitáruló akolajtón, nyomulnak ki, sietnek a mozgólépcsőhöz. A technikai trükkökkel is robotosított sokaság képei a társadalom működését bírálják: elborzasztanak, felháborítanak vagy mulattatnak; de lefelé egészen más. Talán a létezés metaforáitól nehezebb szabadulni?
Tolsztoj egyik napló-bejegyzésében írja: Előre elgondolom, amit még nem érzek: például a gazdagok életének igazságtalanságát, a munka szükségességét stb., azután hamarosan csakugyan érezni kezdem. A sorrend megvallása, még ha vélhetően röpke hangulat, felvillanó ötlet rögzítése is, bátor tett. A világjobbító ideológusok – azt hiszem – azután sem szokták érezni, érzékelni elméleteiket.
Valóságos leereszkedéseim során udvariasan a jobb oldali korláthoz préselődöm és utat hagyok a gép tempójánál gyorsabb utasoknak. Hányszor futottam én is a komótosan lefelé húzó lépcsőn! Nem forradalmi hevülettel, nem hajtott semmiféle elmélet – a sebesség avantgárd mámora sem –, nem volt jelképesülő saját módszerem, csak praktikusan-kicsinyesen siettem, s feltételezem, akik mellettem manapság elhúznak, ugyancsak nem az önkéntes passzivitás és a tehetetlen alászállás ellen lázadnak.
megtántorodás nélkül
Ki-me-rít-hetetlenül érzem, hajnalban és délután, álomban és ébren a lefelé tartó utat. Egy vagyok a sok-sok néma, kabátba, sapkába, sálba burkolózó figura között, holott mindig is igyekeztem ellenállni a melodramatikus értelmezésnek és jelképesítésnek. Erővel kizökkenteném magam. Egy háromévest nézek. Szívdobogtatóan izgalmas feladat neki időben, megtántorodás nélkül lelépni. Elszántan készül is, lábamban érzem, ahogy emeli a lábát, a célhoz közeledve bizonyára erősebben szorítja anyja kezét, a nő lehajol hozzá, mutatóujját kinyújtva magyaráz, bár a gyerek, bundás kapucnija burkában, nem hallhatja, és tudom, az utolsó pillanatban a felnőtt ösztönösen mégis felkapja, hóna alatt tartva megemeli, arasznyit csupán, a meghiúsított teljesítményt pedig túl hangos, sikkantós „hoppá“-val feledtetné.
Mikor érzem talpam alatt az egyenletes siklást lefelé, újra megfogadom – soha még be nem tartottam –, hogy a látott arcokat nemcsak megőrzöm emlékezetemben, de időről időre és külön-külön felidézem. Az utazás után tíz perccel és tíz órával később. Próbálok majd újabb és újabb utastársakat elmenteni így és feleleveníteni. Valahogyan megtörni a lefelé tartó út egyhangúságát.