Levendel Júlia

KÉSEZÉS

2012 október

KÉSEZÉS

Gyötrelmes volt elaludnia, és még gyötrelmesebb kikeveredni az alvásból. A párnája mellé tett, makacsul sípolgató telefont vadul lelökte, pedig megszabadítóként akár dédelgethette volna. Valamikor éjféltájt úgy okoskodott, hogyha bárhogyan érvelve, de megfontoltan életben hagyja magát, vállalnia kell a következményeket, például reggel felkel, napközben eszik, kimossa a szennyesét és befizeti a számláit. Akkor a nyomorult zakatolás folytatásának tűnt, hogy beállítja az ébresztőt, mint minden este, munkaszüneti napok előtt is. Kíméletlenül józan mozdulat volt, bár inkább önpusztító düh vezette, és közben látta magát holtan a saját ágyában. A telefonja majd sípol, sípol, de nincs senki, aki meghallaná. A két szomszédos lakás régóta üres, az egész ház lerobbant és elhagyatott, a tulajdonosok szétspricceltek, ki Nyugat-Európába, ki Ausztráliába, lehet, a szerencsésebbek eljutottak a Holdra – minden jót nekik! Ezeket a lakásokat nem könnyű eladni, bérlők se tolonganak, így aztán hónapok is eltelhetnek, mire a hatóság engedélyével feltörik a zárat, és megtalálják az ő mumifikálódott testét. Nő lehetett. Már nem fiatal, még nem elaggott nő.

tengernyi feladat

Van olyan, hogy valaki örökre elalszik – nem gyilkolják meg, nem szed be egy halom altatót, egyszerűen csak elalszik, békésen leáll a szíve, mintha a szív önállóan és okosabban döntene: elég volt. Azelőtt is sokat képzelgett, és kisgyerekkora óta ezerféleképpen gondolta el a saját halálát. Nagy ritkán meghatódott, volt, hogy könnyezett, de többnyire haragudott a tengernyi feladattal erőszakoskodó létezésre, így önnön tetemét is részvéttelenül, inkább utálkozva nézte.

A hajnali félálom a legrosszabb – a látott jelenetek a valóságosnál is valóságosabbak, noha nem értette, hogyan álmodhat olyasmit az ember, amit éberen nem tudna kiagyalni. És hogyan szoronghat álmában, amikor ő réges-régen nem fél semmitől, különösen a haláltól nem – nem? Vigyázz, mit beszélsz!

lj2

Állítólag nem emlékezhet arra a földrengésre, hisz csöpp gyerek volt még; biztosan saját emléknek hiszi, amiről csupán meséltek neki – sokszor elmondták, hogyan csörömpölt a kredencben az edény, hogyan lengett a csillár, és gúnyosan nevetgélve emlegették, milyen rémülten, sikoltozva ugrott ki ágyából a nagymama, holott akkor már jó ideje alig tudott mozogni, és egyre csak a halált hívogatta. Óvatosan hát a tiltakozással! Nem kell semmiféle közönség, az égvilágon senki se kell ahhoz, hogy az ember nevetségessé váljon – a rohadtul eseménytelen életével ő amúgy is nevetséges. Nem lehet szánni, legalábbis őt nem indítja meg a saját semmilyen története és helyzete. Változtatni már késő, és fogalma sincs, mikor nem lett volna késő. A későn született gyerekek maguk is mindennel megkésnek. Mindig mindenben késezés. Az idő is csúfondárosan villogtatott neki, de nem amolyan ártalmatlan, pisla zseblámpafénnyel. Egész életében az anyja hasát felmetsző sziké kápráztatja. Kés volt az is. Későn előkapott kés – azt mondták, a császármetszéssel túl sokáig vártak, ő majdnem megfulladt. Ezért sem akart aztán gyereket szülni; a kés miatt. És hogy egyszer majd, végre ne kelljen senkivel együtt élni.

Hajnali álmában is késes gyilkos hajolt fölé – kardhosszúságú fénycsík vakította, mint valami horror sci-fiben, pedig ilyen filmeket sohasem néz.

a különbözet

Ki gondolta, hogy a hosszú vonszolódás után villám-változás jöhet, és egyszeriben majd így alakul! Ötvenkét éves és munkanélküli. Három hónapig még megkapja a fizetését – azt mondták, találja ki, hogyan tovább! Nincs mit találgatni, nem fog ide-oda kapkodni, nagyon jól tudja, hogy csődbe ment cégek bérszámfejtőire sehol nincs szükség, ötvenkét évesekre meg végképp nincs; próbálkozni sem érdemes. Az állásajánlatok nagyobb hányada amúgy is becsapás. Neki nincsenek összeköttetései, lekötelezettjei, rokonai. Eladhatná a lakását, és meghúzhatná magát egy garzonban – kiszámolta, hogy a különbözetből tíz évig is megélne, de eltarthat vagy tíz évig, mire vevője akad, nincs értelme számolgatni, számfejteni – mit kezd magával még tíz esztendőn át! Nem gondolta, hogy kérvényezni fogja, legalább azt a három havi munkanélküli segélyt megkaphassa. Segélyt kérvényez! És többet képzeleg a saját haláláról, mint tízévesen. Három hónapra valószínűleg megkapja – ennél hosszabb időt pedig senki se lát maga előtt. Kard helyett rövid és még rövidebb tőrök. Nem érdemes cifrázni: késpenge az.

Az egyetlen feladata most, hogy megszokja a nappali bóbiskolást, mert akkor éjszaka is könnyebb lesz, simább, folyósabb minden. Felhagy a reggeli ébresztéssel és a kávézással. És ami a legfontosabb: lassít. Erőnek erejével. Lassabban takarít és sokkal lassabban mosogat – különben is, kinek akar ő most már bizonyítani a sebességével? Annak idején őrjítő volt az anyja csigatempója, percekig állt roggyantan-tétován a mosogató előtt, a kés is bénán lógott a kezében, álmatagon simogatta a habos szivaccsal, mintha altatná. Akkoriban ő kettős életre kényszerült: otthon kapkodott, a munkáját azonban hibátlanul, nyugodtan végezte; számokkal és pénzzel kellően óvatos volt, és erre intette fiatalabb beosztottjait, mert a kezdőket mind ő tanította be – azoknak nem is lesz gond elhelyezkedni, egy pillanat alatt csinálnak másik céget, felszámolnak, átvariálnak, telephelyet cserélnek; és tudják, nem érdemes vele próbálkozni, őt nem lehet belekeverni a simlisségeikbe.

A mosógépet majd ritkán használja, a fehérneműjét kilötyböli a lavórban.

lj3

A vezetékes telefont lemondja. Sok mindent megváltoztat még a tél előtt; menetrendet cserél, és szépen elmedvésedik, bár éppen barlangnak alkalmatlan a lakása. Jobb volna eladni. Miért nem tudott időben elmenekülni innen?

Amikor meghalt az apja s négy évre rá az anyja, mintha nagyobb üregekké fúvódtak volna az egyébként is magas szobák. A szülei külön szobában aludtak, az anyja a hálószobában és az apja a nappalinak mondott hodályban. Talán amíg élt a nagymama, nem így volt, de aztán megkönnyebbülten betolhattak egy sezlont a brokáthuzatos fotelok és az intarziás asztalka mellé, ideiglenesen – szegény vidéki rokonnak, alkalmi vendégnek vagy albérlőnek adtak régen ilyen fekhelyet –, és az ott maradt. A két szoba közötti ajtót később éjjel-nappal tárva hagyta megözvegyült anyja, de elkésett vele, és már hiába erőlködött. Észre sem vette, milyen ügyetlenül takargat. Nem igaz, hogy éjszakánként hallotta az ura szuszogását, azt mesélte, hangosan horkantgatott, máskor meg mintha karmolászna valamit. A fecsegéséből semmi nem volt igaz. Nem hallott semmit. Ő legalább nem ámította magát, szépen becsukta az ajtót, és nem csak a nappali és a hálószoba közöttit. Mindet lezárta, az anyja halála után mindegyiket – kísérteteknek nem fűt. A kísérteteknek nincs is szükségük senkire, szuszognak, kaparásznak vagy késelnek, de csak maguk között, vagy hangtalanul elnyújtóznak a falakon és a csupasz parkettán.

a késes gyilkos

A nappaliból áthozatta a nagy perzsaszőnyeget – csodálkoznának, nála hová került: falikárpitot csinált belőle; zutty, függőlegesre állíttatta, hogy betakarja az ágyával szemközti falat. Ettől ugyan nem lett kisebb a szobája – itt még a csillárlánc is embermagasságú. A régi ágya alatt többen is meglapulhattak, a késes gyilkos csak lámpaoltásra várt, ő feküdt fönt, mint a ravatalon, kérte, hagyjanak valami világítást, elég lesz az utcai, mondták, de az a teljes sötétnél is rosszabb volt.

A rozettás mennyezeten, mint színpadon himbálóztak, dülöngtek a meg-megnyúló figurák. Az anyja nem tűrte, hogy ő bemásszon az ágy alá, egyszer-egyszer azért ki kellett próbálnia fegyvertelenül a kuporgást. A parkettára hasalt, orrát a lakkozott fához nyomta, de az ágy alja annyira bűzlött, ökrendezve csúszott vissza. A lakás szagát érezte, csak sokkal töményebb volt ott a bűz, és a szag megmaradt, beivódott a pórusaiba, egész életében hurcolta magával. Nem is használt soha illatszert – az sem segített volna.

Valamikor két bársonyhuzatos puffot is bedugtak az ágya alá, még a nagymamáé lehetett – vagy rosszul emlékszik, a puffok nem ott voltak, mindenesetre sokára szabadult a ravatal-ágytól, és az egész kacatgyűjteménytől soha nem is fog. Visszarettennek a vásárlók. Mielőtt eladásra kínálja, ki kellene üríteni a lezárt szobákat, csontig csupaszítani mindegyiket. Tessék! Szép, tágas lakás, és tetszés szerint átépíthető. De senki meg se nézi, kidobott pénz meghirdetni.

lj4

Az elbocsátása napján megszólította a szomszéd házban lakó asszony, tud-e a környéken kiadó szobát, az unokahúga elmenekült a vadállat férjétől, és egy időre meghúzná magát valahol, rendben tartaná a lakást, bármi munkát elvégezne – tud ilyen lehetőségről? Nem tud. És ingatta a fejét. Őrült, aki befogadja a vadállattól elmenekült asszonykát, az a vadállat nyilván a felesége után megy, ringyó!, bömböli, és elvágja a torkát. Elvágja mindenkiét. Ámokfutó gyilkos. Nem, nem tud kiadó szobáról. Mióta él, ebben a házban lakik, de alig ismeri a környékbelieket, a körülményeiket. Nem, ő nem tud. Az asszony sírt; annyira sajnálom szegényt, de mi négyen vagyunk a szoba-konyhában, és most már a vőmnek sincs munkája.

A gyanútlan ember jobb, ha százszor is meggondol mindent. Azt mondják, aki eladásra hirdeti a lakását, magára szabadítja a szélhámosokat. Meg a betörőket is.

Gyötrelmes álmából kikeveredve, már éberen nézte a rozettás mennyezetet. Csupasz volt. A csillártartó se vetett árnyékot. Sehol egy folt, egy megvillanó fénycsík – vagy tönkrement a szeme az örökös bámulástól.

kép | shutterstock.com