KÉP, DINNYÉVEL

A férfi rongyos szövetzakóban, tréningnadrágban ült a magas járda szélén, előredőlt, a rácsos kanálisnyílás fölé hajolt, hogy oda csorogjon a dinnye leve. A nő, mintha csak az autóbuszra várna, mellette állt és bámulta. Árok mentén vagy fa alatt hűsölve látott már így dinnyét enni, de talán csak filmekben látta, parasztok, napszámosok, útépítők, pályamunkások harapták a piros belű dinnyét, szegény és elkeseredett emberek, mellettük vasút vagy országút futott a végtelenbe, a szegény és elkeseredett emberek tekintete pedig összevillant; kimerültek, agyonhajszoltak voltak, de hatalmasakat haraptak, és ahogy tenyerükkel vagy ingük ujjával nem is megtörölték, inkább lecsapták bajszukról meg állukról a dinnye levét, nem a fáradtságuk, hanem a sorsfordító tettek elszántsága érződött. Oldalról nézvést a férfi tartása gyerekes, mintha illedelmesen vigyázni próbálna az ünneplőjére; ügyes vágással vagy ma már számítógépes játékkal a kukából szedett öltözék matrózgalléros ingre, porcelánnadrágra cserélhető. A nő együtt érzőn figyelte: minél közelebb ért a héjhoz, a széles alaphoz, annál több lé elfolyt, le a karján, a combjára, a cipőjére, az édes lé bele a kanálisba. Olyan hamar elfogy amúgy is, de hogy éppen a vége felé pocsékba megy a java. Persze nyilván nem édes, nem, inkább ízetlen, már kásás is; aki megvette, feldarabolta, aztán dühösen a szemétbe vágta az egészet, a kukában krumplihéj és kávézacc tapadt rá, legjobb esetben krumplihéj és kávézacc, de meg lehet tisztogatni, levakarni a mocskot valami papírfélével. Egy jókora dinnyedarab, nem csapja be az embert. Jó vagy rossz, az nem számít. Dinnye. Mert egy üdítős üvegben a sárgás lé esetleg nem üdítőmaradék. Terpentines hígító, vizes szőnyegtisztító vagy éppen húgy.

gondoljon a sikereire

Vannak napok, gondolta a nő, mikor bezárta a lakása ajtaját és elindult a lépcsőházban lefelé, le a kapuhoz, ki az utcára, még mielőtt meglátta a hajléktalan dinnyefaló rémületesen ismerős hátát, tarkóját – vannak napok, gondolta, amikor mégis elkerülhetetlen, hogy az ember megkérdezze magától: hogyan lehet ezt elviselni. így mondja magában: hogyan lehet ezt elviselni, de arra gondol, hogy miért is kell elviselni. Nem tudom, válaszolja az ember, élni kell. És miért kell?, makacskodik, közben meg, mint valami metronóm kattog a fülében, hogy ne, ezt ne, erre ne, ezt ne, és kívülről a kérdésekből talán semmi nem is észlelhető. Vigyáz, hogy ne legyen észlelhető. Ezt könnyűszerrel megteheti. Először is semmi oka, hogy ilyesfélét kérdezgessen magától. Mindene megvan, és ez a minden fel is mutatható, bárhol, bárkinek, önmagának is elsorolható: lakása van, munkája, tisztességes jövedelme – már ennyi is elegendő lehetne, hogy nagy ívben kikerülje a kérdezősködést, gondoljon arra, ami jó, ezt tanácsolta az egyik orvosa is, gondoljon a sikereire, vagy ne gondoljon se a rosszra, se a jóra, ne leltározzon. Előző nap sötétkék selyemruhát vett, ujjatlan, fölül szűk, deréktól elegánsan bővülő, suhogó, libbenő selyemruhát, kis boleróval; meglátta egy butikban, felpróbálta, és örült, hogy felelőtlenül, gyors elhatározással megvette. Megvehette. Otthon előkereste a régen nem viselt vékony ezüstláncát, szép volt, ahogy a fürdőszobai tükör előtt, a lámpafényben megcsillant a sötétkék anyag fölött az ezüst. Reggel ebben a szerelésben indult el, sötétkék szandálján kis ezüstcsat, pár csepp parfüm, Indian Summer, talán még nem, még igazi nyár, augusztus, még, még, és a parfümös üvegcse kupakja is sötétkék, az arckrém tégelye is, örült, ez öröm, és amikor bezárta a lakásajtót, a retiküljébe csúsztatta a kulcsokat, penderült, és lépett lefelé, repült, ereszkedett lejjebb, azt gondolta, hogy elkerülhetetlen, vannak napok, amikor mégis elkerülhetetlen, az ember megkérdezi magától: hogyan lehet kibírni.

Vissza kellett volna fordulni, visszamenni a lakásba, fedezékbe, jó, dezertálni, mindegy, megmérettél és… mindegy, inkább beismerni, telefonálni, kitalálni valamit, ezer magyarázat kínálkozik ilyenkor, két napja a kolléganője is telefonált, hogy nem mer elindulni otthonról, olyan hasmenése van, nem meri elhagyni a lakását, valami vírusfertőzés, azt megkaphatta ő is, nyáron gyakori; vissza kellett volna fordulni, de ment közben lefelé, a kívülről talán még mindig nyomtalan kérdéseivel: hogyan, minek; és a kapu előtt, a járda szélén, kicsit előredőlve ott ült; a dinnye, meg hogy harap, harsan, hogy a dinnye édes, ragadós leve folyik a kanálisba, a mocskos tréningnadrágra, ebből még nem látszott semmi, csak a háta, a tarkója, ritkás, vörösesbarna haja; néhányszor látta már az elmúlt öt esztendőben, meglátta, így, ehhez hasonlóan; öt éve, hogy meghalt, és akárhányszor látni vélte az utcán, akárha imbolyogva vágott át az úttesten, egyszer meg épp a villamosra kapaszkodott, a járása, a tartása mindig; egyetlen pillanat, töredékpillanat, még annyi sem, nem mintha félne, nincs lelkifurdalása, ez nem kísértetlátás, mitől félne?, azt sem hiszi, hogy valójában őt látja, az egész villanás csak, közben nem is lehet hinni, és később se, semmikor; meglát valakit, egy alakot, s mintha ő lehetne, de annyi ideig sem tart, hogy egyetlen szót mondjon magában, azt sem, hogy talán ő, vagy mintha ő, semmit, mit mondhatna?, ostobaság volna bármit mondani, kimondva ostobaság, és éppen eléggé utálja a sejtelmes mondásokat, utálja, iszonyatosan utálja; nem, nem, nem, erről semmi sem mondható; tudja jól, hogy nem ő az, nem lehet, és tudja, nincs is oka képzelődni, nem, az égvilágon semmi oka, de amikor messziről vagy hátulról meglátja, hogy szakasztott olyan, úgy mozog, az a pillanat szörnyű, mindig megrémül, nincs oka, de nem is azért, inkább a bizonytalanság, hogy hol van, és mettől meddig vannak a dolgok; néha meg azt mondja magában: hogyan lehet kibírni, és minek, mindig körbe-körbe. De aki abban a töredékpillanatban látja, ha egy idegen vagy egy lakótárs, ha felnéz, ha éppen őrá néz a dinnyeevő férfi, bárki is figyelné – semmi.

kibírta, elmúlt

Előbb a férfi bal oldala mellé állt; lopva nézte, próbálta, csak odanézett, mert valahová nézni kell, de mintha találkája volna vagy az autóbuszra várna, normálisan megállt, így megnézhette. Bámulta. A horzsolt seb az arcán, fel a szeméig, még friss, gyér szakáll és bajusz, remeg a keze, a dinnyehéj-kehelyből lötykölődik a lé, csorog a héj peremén, és patakok folynak a kezén, csonka hüvelykujján, a jobb hüvelykujja csonka, kis köröm nélküli csúcs, ennyi, dinnyelé szivárog rajta, be a zakó alá, és csorog az állán, az orráról, a bajuszáról csöppen; mást is látni akart, a szemközti ház ismerős ablakait, az évtizede aládúcolt erkélyt, az autókat mindkét irányból, de külön-külön is, piros, fehér, sárga, valahogy rögzítette, megnevezte volna, szürke, bordó, fehér, fehér, egymás után egy csomó fehér; és úgy nézte az utat, mintha most már csakugyan megállhatna a várva várt kocsi; közben a férfi háta mögé került, csak kettőt-hármat lépett, lépdelt, toporgott, innen könnyebb nézni; kicsi rá a zakó, vastag szövet a kánikulában, a könyökénél rongyos, de feszül is rajta, idétlenül felhúzódik, púposnak mutatja; nem hasonlított, szemernyi hasonlóság sem volt; így még nem nézte meg, soha nem volt erre alkalom, egyik átvágott az úttesten, másik felszállt a villamosra, vagy be egy üzletbe, senkit sem követett, nem rohant senki után, nem vágott elé, nem fogta meg – mindig villanás csak. És mindig kibírta, elmúlt.

A férfi harapta a dinnyét, reszketett a keze és a feje is, bólogatott, vaskos orra el-elérte a már csaknem kirágott héjat, nekiütközött, belenyomódott, abrakolt; jobb oldalt az orra tövében barna szemölcs vagy vadhús; a zakó zsebe kitömve, kenyér lehet, vagy rongyba, papírba bugyolált bármi, még szürcsölni próbált, aztán a héjat a kanális rácsán át gyömöszölte, reccsent, csobbant, egy darab ékként beszorult. Akkor körülnézett, most először az úttest forgalmára, a túlsó járdára és jobb felé is, de a nő arcáig nem emelte a tekintetét. A nő mégis hátralépett, szinte ugrott, ahogy a turisták fényképezőgépe elől kitér az ember. Víz kellene neki, kút, dézsában összegyűlt esővíz, pocsolya, bármilyen víz. Ragadós, maszatos a kezük.

A járda szélét fogta, nehézkesen megemelte az ülepét, visszahuppant, újra kísérletezett, másképpen, most csak a bal kezével támaszkodott, míg megfordult a saját tengelye körül – ha elesik, az orrára bukik, összeveri az arcát; felállt. Megtapogatta kitömött zsebét, indult, elindult jobbra, kacsázva, a házfalhoz húzódva. A nő a hátát látta újra, előrebillent a feje, nem hasonlított, senkire nem is emlékeztetett, legfeljebb egy másik hajléktalanra. Lépett, lépdelt az egyenes, hosszan belátható utcán; vágással a környezet már cserélhető, autók, házak, az aszfalt, az egész forgalom törölhető, poros, régi út lesz helyette kiszáradt árokkal, és az árok mentén poros bokrok, poros akácfák, gaz, a férfi meg távolodik, lép, távolodik lassan, az árokban és a gaz között is, mindenütt, eldobált dinnyehéj.

kép | vecteezy. com