ILLYÉS GYULA VERSÉRŐL
2009 október
Kháron ladikján
Kháron ladikja nem akkor indul velünk
midőn lezárul és befagy a szem.
Zord átkelők soká nyitott szemmel megyünk
a végzetes vizen.
Esztendőkkel előbb irigy sorsunk behajt
s ringat a csónakon, amely
– bár nem kedvünk szerint – épp oly gyönyörű part
hosszában suhan el;
épp oly szép Canalén s lagunákon, akár
a nászutasoké!
Hisz minden ugyanaz: az ég, az út, a táj,
épp csak – visszafelé!
Minden oly gyönyörű, sőt – titkosan – ahogy
elleng, még gyönyörűbb!
Olyanformán, mint a dallam attól, hogy ott
hagyja a hegedűt.
Ülünk barátaink s fáink közt, nevetünk,
– vidám vita folyik –
s egyszer csak ringani kezd velünk, (csak velünk!)
kifelé a ladik.
Bölcs, ki e kéjuton, ezen is mosolyog
s ha sír is, hálakönnyet ont,
hogy hány piazzát, hány s milyen Casad’Oró-t!
látott, ha nem lát is viszont!
De ha nem akkor, mikor indul az a ladik? Olcsó, mert lélektelenül általános válasz, hogy születésünkkor, sőt, fogantatásunk pillanatában. Aki nyugtalanul kérdezősködik és bölcselkedik, a biológiai igazság mellé gyakran valami csak neki szóló, személyes és szokatlan vigaszféleséget is remél. Közben nem veszi észre, hogy a ladik éppen azért és éppen akkor indul el vele. „A filozófia egy mukkot sem tud a halálról – írja Illyés. – A bizonyítás? Rég kimondta volna.” – Mit? Mit mondhatott volna, ráadásul „ki” a filozófia? Derűt és humort ajánlott – bár ezek is jobbára rámondások, és a gyakorlatban nem segítenek. Az önsajnáló-öndédelgető panasz kétségtelenül ártalmas, meg ellenszenves is, de hát a rokonszenvesen büszke dac, az irónia és önirónia megannyi változata se használ – a pusztulás tünetei egy idő után úgy jelentkeznek és sokasodnak, ahogy az esti égen a csillagok; minden részvéttelenül bekövetkezik.
öngyógyítás
1969. január 4-én fejezte be Illyés a Kháron ladikján című kötetet, amelyet az alcím esszé-regénynek nevez (nem esszé, még kevésbé regény). A vers a lazán összefűzött prózai elmélkedések-anekdoták-jegyzetek bevezetője, vízen utaztató, ringató előszava. Az író naplójából is tudható – tudatja –, hogy csaknem az egész 1968-as évben búskomorság gyötörte, betegeskedett, és a kötetet öngyógyításnak szánta. A mitológiai ötlet eleve szerencsésen elemel. Kháron ugyan nincs sehol, csak a ladik (abban sem a Weöres-féle, a magas égnél is odvasabb öreg éjfél ül), a költő nem is átkelésre, inkább gyönyörködtető vízi útra indul, Canalén s lagunákon át. Nem menekít semmit a túlsó partra, és nem viaskodik az élet-halál abszurditásával. Úgy tűnik, megannyi kortársától eltérően, Illyést nem nyomasztotta mesterségének paradoxonja. Nem kínlódott a költészet megszépítő és megszelídítő természetével. Klasszikusabb esztétikai- és magatartás-minták nyomán a végzetes vízen tett utazást is e világian szépnek látja és láttatja.