IDŐZÉS – AZ EMBER FÁJ A FÖLDNEK
1989 ősz
Évekkel ezelőtt egy gyerekgyilkossággal vádolt férfi pere tartotta lázban az országot. A sajtó s a legnagyobb hatású televízió oly meggyőzően és sikeresen szólt a brutális gaztettről, hogy a közvélemény kérlelhetetlen ítélete jóval a bírósági ítélet előtt megszületett: halál! halálért halál! Az esküdteknek nem is maradt választásuk. Mert mi történt volna, ha a levegőben reszkető megtorláskövetelésnek ellenáll valaki? Krisztus után közel kétezer évvel elképzelhetetlen naivitás a bosszú leszerelése, nem is a megbocsátás – ahhoz talán csakugyan emberfeletti erő kell –, csupán a régi tudás hirdetése, hogy ember nem veheti el a másik ember életét. Soha, semmilyen ok miatt sem.
ölni nem lehet igazságosan
Hallgatom a tv-híradó bejelentését a magyar kereskedelmi tanácsos kiutasításáról, éjszakai meghurcolásáról, az egész infantilis koncepciós eljárásról, s bizonyára igazságtalanul, az szorongat: mi lesz erre a válasz. Halálra halál, kiutasításra kiutasítás, mert úgy tűnik, a politika, a diplomácia, a társadalmi együttélést szervező intézmények nem ismernek más törvényt, erővel csak ugyanolyan természetű és legalább akkora erő szállhat szembe. A közvélemény, sejtem, többet is kívánna: halálra tömeghalált, kiutasításra háborút, hogy a roggyant-repedt nemzeti érzést összetartsa a fölény, megint csak az erő érzése. Talán örülnöm kellene, hogy a brutalitást, a torz ösztönöket nem szolgálják ki tökéletesen az intézkedések. Meglehet, a viszont-kiutasítás épp csak jelzés, minimális ellenlépés, amelyet nagyon sokan erélytelennek tartanak. A kormány sok és kevés között toporog – akad-e, aki másról is beszél? Aki, akár az ódivatúság terhével, bosszúellenes, s azt mondja: ne ölj! Viszont se ölj! Mert ölni nem lehet igazságosan. Nincs igazságos háború. Nincs felszabadító háború. Érthető bosszú és érthető ellenállás persze van, keservesen szükséges erőszak, de az is roncsol, menthetetlenül, bűnbe és ezzel függőségbe taszít.
Megtorlásra, hódításra, „jogos” hadviselésre minden korban túlságosan könnyű volt buzdítani, de azt gyanítom, a nagy francia forradalom, s aztán a múlt századi romantikus felkelések-szabadságharcok mámora, a szép eszme, hogy a szabadságért meg kell küzdeni, és napról napra kell kivívni, a boldogító ígéret, amely szerint a szabadsággal egyenlőség, sőt testvériség is jár, már-már feledtetni látszott a harc ember-roncsoló-pusztító melléktermékét – vagy elkerülhetetlen következményét.
A romantika öröksége az újra felfedezett hős, a rettenthetetlen harcos, az eszményekért élni és meghalni tudó ember. Az ifjú Heine, fellázadva bálványozott mestere ellen, idegenkedve írja Goethéről, hogy „mindenek elébe helyezi az életet, az élet megszépítését és megtartását”, s hogy most már tudja: természetük egészen különböző – „nekem mondja Heine – minden gyakorlatiasság kényelmetlen, az életet alapjában véve kevésre becsülöm, és dacosan feláldoznám az eszméért”. Lehet, csakugyan „természet”, alkat kérdése, hogy az elvont értékek közül – s itt az „élet” is elvont – ki melyiket tartja elsődlegesnek. Shelley és Heine, Puskin és Petőfi, Byron és Lermontov vagy Stendhal, mind az eszmét választották, s mi tagadás, a szívem hozzájuk húz. Amikor elborzadva úgy érzem, hogy így vagy úgy nem tudnék élni, amikor szégyennel, lelkifurdalással sem takargathatom iszonyatomat a lefokozott élet, a puszta vegetáció láttán – ilyenkor akarva, nem akarva választok, s hiába tudom, mennyire nevetséges például a szabadság, szerelem, élet sorrend felállítása, magával ragad a szenvedély, a fuldokló-kapkodó vágy. Mindez persze meddő okoskodás. Választani csak nagyon is konkrét helyzetekben lehet. És a választás értékét-hitélét növelheti, ha valaki a kordivattal szemben saját ösztöneit, „természetét” meri követni. Mint Vörösmarty, aki a harcok romantikus idealizálásának évadján, a reformkori fellendülés és a világosi eltiportatás idején is, mindenkor következetes pacifista volt. Úgy tűnik nekem, megbocsáthatatlanul az, olyannyira, hogy az utókor erről hallgat. Adyt utóbb „igazolta” az irodalomtörténet: igen, neki volt igaza következetes és azonnali háborúellenességében, hogy éleslátóan és tömören fogalmazott: „Most a Mezőn mindenki veszt”. József Attila keserves sóhajtását is lehetett érteni-értelmezni („nem tudok mást, mint szeretni, / görnyedve terheim alatt – / minek is kell fegyvert veretni / belőled, arany öntudat!”) – talán Vörösmarty pacifizmusát követve kényesebb történelmi pontokhoz jutunk? Vagy lehetséges, hogy pontatlanul és félreérthetően használom a „pacifizmus” kifejezést? Gyerekkoromban ez egyértelműen rosszat, a gyávaságot, a megalkuvást, a reakciós mételyezettséget jelentette; azóta csak megkopott, bizonytalan értelmű fogalom lett, annyi sok társához hasonlóan. Szeretném azonban lekaparni a szóról a különböző kurzusok mázolmányát, s eredeti jelentésében használni – ez önmagában persze nem old meg semmit.
elállatiasodás rém
Kétségtelen például, hogy Vörösmartyt nem csupán a Haynau-rémuralom, hanem már a szabadságharc vérontása is kétségbe ejtette. S ahol a „vész”-ről ír, ott a történelmi „jogosságtól” független emberpusztítás, erőszak, elállatiasodás réme borzasztja. 1848 szeptemberében, amikor Széchenyit a döblingi magán-elmegyógyintézetbe szállítják, Eötvös József családjával elhagyja az országot, bár mint írja: „személyes veszély nem fenyegetett”. Hogy akkor miért? Szalaynak úgy magyarázza: „csupa émelgésből”. És erős a gyanúm, hogy Eötvös ugyanazt az „émelgést” érezte, mint Vörösmarty. Schlett István szép Eötvös-könyvében idézi a Macaulay-mondatot, melyet hőse választott mottóul első emigrációban írt művéhez: „Nem szerette a forradalmakat, és ugyanabból az okból, amiért nem szerette a forradalmakat, nem szerette az ellenforradalmakat sem”, és aztán érzésem szerint, nagyon világosan összegez: „a harcot is vállalók ideje érkezett el. Eötvösben nem volt hit – esetleg bátorság? netán vakmerőség? – e vállalkozáshoz. Lehetséges, hogy némely tekintetben Eötvös reformtervei radikálisabbak voltak Kossuth elképzeléseinél; lehetséges, hogy a régi Magyarországgal való szakítást gyökeresebbnek gondolta el a szabadságharc vezérénél. Lehetséges, hogy pontosabban ítélte meg az európai erőviszonyokat, hogy reálisabban mérte fel a kívülről és belülről leselkedő veszélyeket. Mondjuk, mindez lehetséges. Csak azt tartjuk értelmetlennek, rossz kérdésnek, ha Eötvös és Kossuth között akar valaki választani. Mert Eötvös valóban sok mindent pontosabban tudott. A pillanat parancsát mégis Kossuth tudta – merte – meghallgatni. A forradalom és ellenforradalom között nem választani egyes személyeknek megadatik, népeknek, nemzeteknek nem”. Ehhez csak annyit tennék hozzá, hogy ha igaz – és igaz –, hogy „forradalom és ellenforradalom között nem választani egyes személyeknek megadatik, népeknek, nemzeteknek nem”, akkor az is igaz, hogy népek, nemzetek nem választhatnak erkölcsi alternatívák között. Azt csak egyes személyek tehetik meg, nekik viszont meg kell tenni. Az ölés, a harc pedig az egyes személy számára nem csupán történelmi, hanem erkölcsi választást is jelent – a Kossuth meghallgatta „pillanat parancsa” csak történelmi választásra kötelez. Amivel persze csak exponáltam az igazán nem új keletű tényt, hogy történelem és erkölcs között oldhatatlan feszültség, ellentmondás lehet. Ebben a szorításban, az „émelgés” hatására – „parancsára” – döntött Eötvös az erkölcs mellett, konkrétabban: a ne ölj ősibb követelménye mellett. És Vörösmarty, aki szintén „radikálisabb” gondolkodó volt Kossuthnál, ugyanezt a döntést hozta magában, tehát nem olyan látványosan – már-már eltagadhatóan.
Az emberek című versről hiába tudtam – tanultam meg vagy három évtizeddel ezelőtt –, hogy 1846 tavaszán, a galíciai események hatására született, érzékeim valahogy későbbre tolták, a szabadságharc bukása utáni versek közé. Ilyen végletes keserűséggel-káromlással mintha nem szólhatott volna a reformkor idején. A dühös reménytelenség persze mindvégig munkált benne, de a kor igénye, a racionalizált hit visszafogta, s ha már-már kiszabadultak indulatai a palackból – mint a Gondolatok a könyvtárban első részében –, sietősen, akár esztétikai csonkítással visszatoloncolta, lefedte azokat. A Csongor és Tünde Éjének monológja talán azért a filozófiailag legkövetkezetesebb Vörösmarty-vers a forradalom előtt, mert az Éjt nem kellett kiszolgáltatnia az emberlétnek, az aktualitás parancsának. Következetes – és higgadt, végiggondolt, formájában harmonikusan kerek, önálló mű. Az emberek a kegyetlen megvilágosodás verse; a történelem brutalitása a metszően éles fényben hirtelen törvényszerűnek látszik, s az ember beleborzong: nincsen remény. A római számokkal is elkülönített szakaszokban az idő, az ember-történet kavarog, bugyog – nagy korszakokat, nagy problémákat sűrítve. A vers szűkszavú, kemény, a nyolcsoros részek mintha kőtáblába vésett szentenciák lennének, ugyanakkor rémítő, mindent felperzselő indulat sistereg belőlük. A történelem halmozott igazságtalansága után a legnagyobb csalódást az okozza, hogy a felvilágosodott, a fausti ember ideája a valóságban másnak mutatkozik. „Ez őrült sár, ez istenarcú lény!” – ez a kettős természet, amely egy évszázadra elbűvölt, ígéretekkel csábított, azt sugallta, hogy bár folyamatos küzdelemben, de az ember ura lehet a sorsának, megszüntetheti kiskorú kiszolgáltatottságát, s miközben a Föld lakója marad – „kétlábú lény” –, esélye van a tökéletesedésre, a minél kifinomultabb szellemi létre, vagyis érezheti önmagában az „erkölcsi tudatot” és láthatja „feje fölött a csillagos eget” – szóval az ember éppen a saját kettős természetének áldozata. A teljesség ígérete helyett a torzulat, a közöttesség-formátlanság létezik és pusztít. Magyarul ennél iszonyatosabbat nem írt le senki: „Az ember fáj a földnek”. Mert a csalódás ilyen iszonyatos. S hogy a fausti ember-ideál helyén talált valóságos, történelembe lökött ember, a lehetőségeit elszalasztó, föl sem ismerő európai ember jelenik meg – és fáj a földnek –, azt a két kulturális utalás is bizonyítja: a bibliai és a görög mítoszból választott. A vén cigányban ugyanígy – ösztönösen! nyúl a két alapforráshoz: az Ótestamentumból idézi a „gyilkos testvér botja zuhanását”, és a görög mitológiából „Prométheusz halhatatlan kínját”.
diabolikusba fordult eszmék
A küzdő ember ebben a megvilágításban nem önnön szabadságát építi, hanem acsarogva harcol. Vért ont diabolikusba fordult eszméktől részegen, megvásárolhatóan és uszíthatóan. A lengyel példa riasztóan és józanítóan hatott. A nemzeti-nemesi, függetlenségre törő felkelést a bécsi kormánynak a kizsákmányolt, megalázott parasztok segítségével sikerült elbuktatni, de úgy, hogy olykor parasztruhába bújt osztrák tisztviselők lázítottak a szabadságharcosok ellen. Minden elmocskolódott, csak a gyilkosságok ténye lett kétségbevonhatatlan. Az „émelgés” bárkit elfoghatott. Úgy érzem, a francia forradalom utáni félszázad nagy történelmi csalódásai-vereségei sorában döntő jelentőségű volt a jellegzetesen kelet-európai lengyel dráma. Vörösmarty, Eötvös s a többiek forradalom-iszonyatát a leginkább formálta. 1848. március 14-én Teleki László Pozsonyból ír Vörösmartynak szinte könyörögve: „Most a fődologról-levelemnek tulajdonképpeni tárgyáról – Magyarország átalakulásának még pedig sebes és mind szellemi mind anyagi gyökeres átalakulásának ideje eljött. – A Rendek táblája teljesen föl tudta fogni helyzetét s politikája növekedett az eszményekkel! Most a dolgok a legjobb vágásban vannak. – Minden idő előtti és nem összpontosult működés demonstratio az ügynek könnyen árthatna; – könyörgök tehát s nem csak az én – de sok elvbarátaim nevében könyörgök kedves barátom! használd hatalmas befolyásodat arra, hogy se az Ellenzéki körben se másutt, mostan ilyesféle demonstratiók ne történjenek – s maradjon el egyáltalában minden lépés mire nézve az impulzus nem innen a törvényhozó testtől, különösen a Rendek táblájától jönne…” Tudjuk, a levél elkésett, bár Vörösmarty nem azért mulasztotta el feltartóztatni a demonstrációt, mert nem volt, aki erre felszólítsa. Izgalmas azonban március 18-i válasza, melyben érezni a csodálkodást; a szavak között szokatlan öröm, bizalom játszik – talán mégis van remény: „Még negyed napja én is olly véleményben voltam, mint te, midőn utósó leveledet írtad, másnap megcáfolt az élet, mert Stancsics kiszabadíttatott, a sajtószabadság kivívatott, nemzetőrség jött határozatba, melly már működik, – minden nap újat szül. – Ma a sasok s idegen színek félre tételéről rendelkeztek. – Minden nap újságot hoz, sokkal nagyszerűbbet, mint ezelőtt évtizedek hoztak.”
A forradalom – a vértelen megmozdulás! – újabb ígéretekkel kecsegtet, s a tudni, tenni törő ember könnyen odahagyja okos kételyeit, tartózkodását. Az Ixion-kerékként mindeneket felőrlő történelem újra és újra azt ígéri – hogyan is lehetne rábizonyítani csalárdságát? –, hogy most majd másképpen lesz. A jelen lehetőségei, a jövő biztatása, s ráadásul, hogy a múltról is lemoshatjuk a gyalázatot – mindennek nem is erkölcsös ellenállni. Olyan nagy bölcsesség, ha valaki legyint és azt mondja: ringyóság, be ne dőlj, ne add magad?
A forradalom első napjaiban éppúgy léteztek a változások tisztaságát, legalább viszonylagos egyértelműségét fenyegető külső és belső romboló gócok, a kinyílás-pezsgés azonban erőt, bizalmat adott. Az április-májusban írt Szabadság, egyenlőség, testvériség cikkben már jól érezhető a gyötrődés (igaz, Vörösmarty zaklatottságát, ki-kiújuló kétségbeesését nemcsak a történelmi események okozták), s az ezzel gyakran együttjáró méltóságteli, szép védekezés. „Az országgyűlés bevégzésekor a szabadság hajnala csaknem felhőtlen volt” – írja a tegnapról szinte nosztalgikusan. A történész Horváth Mihály ugyanezt erősíti: „A nemzet alig bírt örömével, midőn reformtörvényeit szentesítve, általok a maga újjászületését minden erőszakos rázkódtatás, minden vérontás nélkül végrehajtva látta. Mindenki egy szép és boldog jövő reményhullámain ringatá lelkét.” A ringatózás valóban nem tartott sokáig; Vörösmarty cikkének következő mondata így szól:
„Azóta felhők tornyosultak, s minden felől vész dühöngését halljuk.” A „vész” mindenekelőtt a nemzetiségek jogos, de háborúval fenyegető elégedetlenségét jelenti, az indulatok manipulálhatóságát.
Ennek az aktualitásokba avatkozó írásnak két olyan mozzanata van, amelyet a gyakorló politikusok megmosolyoghatnak vagy ingerülten elutasíthatnak – számomra mindegyik példaszerű és nagyon szerethető.
szorítások és szűkösségek
Először: az engesztelhetetlensége. A forradalom eszméihez való hűség és az eszmék síkján minden méricskélés-alkudozás elutasítása. A szorítások és szűkösségek ugyanis sohasem menthetik a lefokozódást. A lefokozódás pedig megtörténik, ha az eszmék helyére rövid távú célok kerülnek, vagy ha viszonyításokkal kábítanak. „Anglia dicsősége gyárnépe nyomorával, Irland rongyaival, a szabad és gazdag Amerika a rabszolgaság sötét foltjával homlokán, nem látszik kielégítőnek azok előtt, kik szennyetlen s minden hazugságtól ment szabadságot ohajtanak”. Az isten mentsen bennünket azoktól a népvezérektől és racionalistáktól, akik könnyen belátják, hogy „szennyetlen s minden hazugságtól ment szabadság” nem létezik.
Másodszor: a színvonalhoz és értelemhez ragaszkodó szenvedély, ami „mozgalmas időben” még kevesebb embert vonz, hiszen a mozgalmasság éppen arra kényszerít, hogy gyorsan, látványosan cselekedj, légy jelen, ugrásra készen figyelj. Vörösmarty ennek mintha ellene feszülne: „A nép felvilágosítása a leghathatósabb szer a szabadság mellett, s a butaság s az avval visszaélő ámítók ellenében. Mozgalmas időben kivált ez a leghalaszthatatlanabb, legáltalánosabb kötelesség.” Ez az utolsó mondat már nemcsak rokon érzéseket, hanem valamiféle kisajátító gyöngédséget ébreszt bennem. S hogy a fogalmi-eszmei tisztázás, a férfias állásfoglalás és buzdítás mellett áthatja a cikket a féltés, a védelem – ez törvényszerű. A gyakorlatban nagyon is esendőnek bizonyulnak a legéletképesebb ideák, hát még ha „szennyetlenek” maradnának. A Szabadság, egyenlőség, testvériség utolsó mondataiban dörömbölő kérdések ólálkodnak: hogyan, kivel, mikor. „Hiába mondtuk ki s fogadtuk el a legszentebb eszméket, ha azok létesítésére s megótalmazására minden szellemi s anyagi erőnket össze nem foglaljuk. Ha eddig hirdettük a szabadságot, most felelősek vagyunk annak megtartásáért.” A felelősség kétségbevonhatatlan, de éppen az nyomaszt, hogy miképpen lehet megtartani a szabadságot, vagy pontosabban: a szennyetlen szabadságért folyó küzdelem lehetőségét. Vörösmarty meg sem próbál válaszolni, nem is formálja meg a nyilvánvaló kérdéseket, s az olvasó szorongva sejti, hogy nem is létezik elfogadható felelet, amely összebékíti a gyakorlatias „hogyant” a megalkuvás nélküli eszmével. Más nem következhet, mint az „émelgés”, a menekülés – befelé –, az összeroppantó csalódás.
1850 decemberében egy Újfalvy Sándornak írt levélben felidézi szabadságharc-élményeit, s többek között ezt írja: „A végső hadjárat idején én lementem Szegedig s onnan Aradra. Ott láttam az általános felfordulást s bekövetkezését annak, amit én olyan régen, de fájdalom! minden siker nélkül megjósoltam.” Ez nem a mindig utólag okos ember önigazoló-öndicsőítő hangja, hanem a szellemet, az erkölcsöt és emberségességet védelmezőé, aki, úgy tűnik, tovább gyötri magát a tudattal, hogy eleve vereségre ítélt. 1849 júliusában a feleségének is „vész”-ről ír, s milyen fáradt-hitetlen a bizakodása: „az igazságos isten tán nem sokára elűzi ez új vészt is fejünk fölől”.
1850 telén Baracskán írja az Előszót, amely a legtöbb kutató szerint az 1845-ben született, 1851-ben kiadott és Batthyány Lajos nagyobbik lányának ajánlott Három regéhez készült. Az Előszó Vörösmarty életében nem jelent meg.
kiküzdött emberüdv
A verset nyitó idill az utólag még szebbnek látott reformkort idézi: a negyvenes évek derekát, amikor – különösen 50-ből visszatekintve – minden előre, felfelé tartónak tűnt. A jelen nyűglődései, felemásságai persze szorítottak akkor is – a történelem azonban ígért, s a legkétkedőbbekkel is elhitette; hogy a legszebb jutalom, a kiküzdött emberüdv, lehetséges itt a földön, S különben is: sem átpingálásról, sem nosztalgiázásról nincs szó. Az idill sem igazi idill, hiszen az ember, mint a hangya, munkában él, a béke izzadt homlokát törli, s a lég is reszket, még ha öröm- s reménytől is. A világ tehát nem áll boldogságba kövülten, minden mozog, működik, minden csupa elevenség, minden rendeltetésének megfelelően halad a tökéletesebb felé – vagyis ebben a szabálytalan idillben a felvilágosult ember vágyképét sűríti Vörösmarty, mint oly sok helyen. A szinte euforikusan megjelenített szent szózat-születésben a beteljesedés, a kozmikus nász – a munkás, eszes, hímnemű tulajdonságokkal ékesített emberé és a nőies természeté – ünnepét festi, s a romantika dramaturgiájának megfelelően a legfenségesebb pillanatban kizökken az idő: itt nincs mozgás, itt nincs elevenség. Ez a pillanat a várakozásé, amikor összeér a legdicsőbb a legiszonyúbbal. A szent szózat elhangzásakor, amikor „mélység és magasság visszhangozák azt”, mozdulatian csend van. Mintha az ünnepnek szólna ez a kozmikus szünet – de nem, nem csak annak: „Mély csend lőn, mint szokott a vész előtt.” Semmi átmenet, semmi leépülés, fokozatos süllyedés – a csalódás így még nagyobb: „A vész kitört.”
Ezt a rövid, félsoros versmondatot a történelem eseményeire fordítva, konkretizálva, mindig úgy értelmezik, hogy a világosi fegyverletétel, a szabadságharc bukása rejlik mögötte – így gondolja a legszebben, legmélyebben megközelítő Martinkó András is: „Mitologikus, antropomorfizáló képzelete egyszerre az őseposzok bosszúálló isteneit vetíti fel 1849 magyar egére, és ezen istenek embertelen méretű, erejű, embertelen kegyetlenségű dúlását a magyar földre.”
Csakhogy én azt hiszem, nem 1849 nyaráról van szó (ha már, Vörösmarty akarata ellenére ennyire valós eseményekhez kötözzük a képet), hanem 48-ról – nem a szabadságharc bukásáról, hanem kezdetéről. De ez annyira más vélemény, olyan számomra is borzongató és visszahőköltető, hogy jobb lesz, ha szoktatom magam – és érvelek. Hogy a „vész” mit jelentett Vörösmartynak – az eszmék torzulását, szenvedést, erőszakot –, már érintettem, de ennél talán döntőbb, hogy a költő maga is visszahőkölt és „elborzadott”, bár eltörölni nem tudta tudatából, hogy a reménytelen-hősi-szörnyű szabadságharcot „vésznek” érzékeli, kétségbeesett-vad sodortatásnak. Ezért is mossa össze a felgyorsuló, „veszetté-bőszült” pusztítással, a megtorlás – kétségtelenül – egyértelmű történelmi eseménysorozatával.
gyámoltalan fej
A vész nyomában szétszaggatott népek átkai sóhajtanak és megjelenik a nyomor, az ember mitikus elkorcsosulása. Vörösmarty az emberhez tartozó fogalmat önállósítja és antropomorfizálja. A hatalmas, gyámoltalan fej, ahogy elhamvadt városokra fekszik, rémületes, de sajnálatra méltó is. Majd József Attila ír rokon, ugyancsak földméretű képet: „a földgolyón nyomor szivárog, mint hülyék orcáján a nyál” (Ős patkány terjeszt kórt) – és a nyomor nála ugyanúgy kozmikus, egykor talán ígéretes nász elfajulásából lett korcs. A Hazám első részében a közösség az anyatermészet férfitársaként él. Csakhogy a közösség komor munkahelyeken káromkodik, és az anyatermészet is részeg, ölbe csaló.
A mitikus kétneműségre, a valahai öröm- s reményre, beteljesedésvágyra a kétszeres tönkrementség emlékeztet. „A föld megőszült” – méghozzá nagyon férfi módra őszült, öregedett meg.
Nem hajszálanként, mint a boldog ember,
Egyszerre őszült az meg, mint az isten,
Ki megteremtvén a világot, embert,
E félig istent, félig állatot,
Elborzadott a zordon mű felett
És bánatában ősz lett és öreg.
Azért látunk magunk előtt „elborzadott” öreg férfit, mert a teremtő isten egyértelműen férfi-isten. Igen ám, csakhogy erre a meggyötört-eliszonyodott férfiarcra egy öreg nő arca vetül. Egy kikopott szajháé, s a Vörösmartynál szinte páratlan irónia hideglelős, mert az eljövő tavasz – ez oly nyilvánvaló – már nem jobbíthat az arcon.
Majd eljön a hajfodrász a tavasz,
S az agg föld tán vendéghajat veszen,
Virágok bársonyába öltözik.
Üvegszemén a fagy fölengedend.
S illattal elkendőzött arcain
Jókedvet és ifjúságot hazud:
Kérdjétek akkor azt a vén kacért,
Hová tevé boldogtalan fiait?
A félig isten, félig állat ember persze megint csak a kettős természetre-eredetre, a közöttességre utal, a biológiai és metafizikai lét egyidejűségére, amely szép lehetne, de a valóságban torz, „zordon mű”.
A „vész” talán a legfontosabb szava – kulcsszava? – A vén cigánynak is; kétszer szerepel a versben. Először a második szakaszban, amikor felszólít: „Húrod zengjen vésznél szilajabban”; s az utolsó szakasz bátortalan reménykedésében: „Majd ha elfárad a vész haragja.” Így az egész vers ars poetica is, amelyben a művészi magatartás és hang a „vész”-hez viszonyul. A harcias követelés idején még elképzelhető, hogy a művész „túlkiabálja”, hangerővel és makacssággal győzedelmeskedik a vész pusztító zaján, vagyis éppen a vers kétségbeesett elején mozgósít a régi, reformkori felvilágosodott hit, hogy a szellemi erő a vész ellenében hat és hatásos.
Az utolsó szakasz látszólagos bizakodása ellenére éppen azért fejezi ki pontosan a rezignáltságot, lényegében az önfeladást, mert a művészetet mint harci eszközt elveti.
Húzd, de mégse, – hagyj békét a húrnak,
Lesz még egyszer ünnep a világon;
Majd ha elfárad a vész haragja,
S a viszály elvérzik a csatákon
Akkor húzd meg újra lelkesedve,
Isteneknek teljék benne kedve…
A vén cigány valamennyi elemzője megegyezik pedig a számomra konvencionálisnak tűnő értelmezésben, hogy a zaklatott vers reménnyel, a jövő jó, bár foghatatlan lehetőségével zárul. Az Előszóról szólva Martinkó András úgy summáz, hogy a vers „Vörösmarty történelemfilozófiájának legmélyebb pontja”, majd később hozzáteszi: „A halál küszöbére mégsem ezzel a hittel lépett. Utolsó nagy költeményében, a négy évvel későbbi A vén cigányban, melyben a kozmikus vész (a vihar) gyakran az Előszó képzeleti, képi, nyelvi anyagával ordít, pusztít, öl – eljut a legmagasabb szintű akkori költői gondolkodás ama hitéhez, hogy a vihar pusztít, rombol ugyan, de egyben tisztít is, és új világnak is készíti elő az útját…” Lehetséges, de úgy érzem, igaz az is, hogy „a halál küszöbére” lépve elvesztette az utolsó megnevezhető, konkretizálható „hitét”. Ez a végső, szelíd kiábrándulás, amely már-már reménynek mutatja magát, mélyebb szakadékot rejt.
Néhány évvel ezelőtt azt gondoltam, A vén cigány befejezésében az ismerős-régi Vörösmarty-reflex jelenik meg: a rettenet feloldásának kényszere, a kötelező reformkori optimizmus megcsillantása. A ditirambusban is azok a mozdulatok fedezhetők fel tehát, mint a Gondolatok a könyvtárban fordulatában. Nem értettem egyet persze Gyulaival, aki nem sokra becsülte A vén cigányt, magabiztosan sorolta „Vörösmarty gyöngébb költeményei” közé, mert „többhelyt dagályba csap, míg forma tekintetében nem mindenütt ismerhetni meg benne a régi Vörösmartyt”. De nem értettem Schöpflint se, Babitsot vagy Szerb Antalt, akik elragadtatottan írnak a versről, s nem zavarja őket, hogy nem értik igazán. „Ez egy őrült képzetkapcsolása – írja például Babits. – Ez a vers egy őrült verse, de ez szent őrültség.” Nem és nem. A vén cigány a magyar költészet leglogikusabb, átláthatóbb, villogóan okos művei közé tartozik. A világ, amit szemlél, fokozatosan tágul, s ez önmagában ellentmond az „őrült verse” elméletnek. Logikailag és lélektanilag is cáfolja. Hiszen a beteg ember világa beszűkül, a beteg önmagára koncentrál – Vörösmarty éppen ellenkezően. Az első szakaszban s a második elején még valóban a vén cigányt láttatja – önmagát szólítja –, a képek az embert mutatják (lábad, véred, agyad, szemed), s a vihar-hasonlattal kezdődik a tágulás. A tomboló vihar az ember körüli tájat idézi, s mert fokozódva valóságos vésszé változik – „Életet fojt, vadat és embert öl” –, természetesen kapcsolódik hozzá, mondaton belül, a háború kimondása, megnevezése: „Háború van most a nagy világban”. Ez pedig eleve lehetővé teszi a földrajzi távolságok érzékeltetését, a horizontális tágítást. A „nagy világban” éppen a krími háború folyik, s hogy Vörösmarty miképp vélekedik erről a háborúról, azt a következő, erkölcsi ítéletet közvetítő verssor is pontosan elmondja: „Isten sírja reszket a szent honban.” De az hol van? A Szentföldön. Tehát még tovább röptet – hogy a negyedik szakaszban egy geocentrikus, középkori világképnek megfelelően égtől pokolig, vagyis vertikálisan is lássuk a teret. A hallomások és látomások azért sűrűsödnek itt:
Kié volt ez elfojtott sohajtás,
Mi üvölt; sír e vad rohanatban,
Ki dörömböl az ég boltozatján,
Mi zokog mint malom a pokolban?
– és a refrént előző utolsó sor – „Vert hadak vagy vakmerő remények?” – megint tágít: a történelmiséget előlegezi, amelyet aztán a következő szakasz kibont. Végigpásztázza a teret, itt az idő-dimenzióval egészíti ki a világ képét. S amit az európai ember történelemtudatából kiemel – írtam már –: a bibliai Káin és a görög mitológiabeli Prométheusz.
Összeállt hát a tér-idő szerkezetű világ – milyen logikus a kozmoszba lökése, s mennyire „modern”, 20. századi az űr-látás:
A vak csillag, ez a nyomorú föld
Hadd forogjon keserű levében …
Hanem innen aztán csakugyan nem folytatható; Vörösmarty képzelete módszeresen, szinte pontról pontra, dimenziókkal bővülve járta be a mindenséget, és eljutott a földi dolgok feladásáig dühvel, káromlással, kétségbeesetten. S ekkor – még mindig meggyőződésem – visszahőkölt a saját eliszonyodásától. Ahogyan ifjúkorában „lángképzelődése” látomásaitól, s ahogyan érett költőként a történelmi-filozófiai tapasztalatokkal hadakozva. A Gondolatok a könyvtárban „mégis-fordulata” talán a leglátványosabb példa erre az önkorrekcióra. A kijózanodás, a szokásoshoz és elfogadotthoz-elvárthoz igazodás azonban költői megbicsaklással jár. Az erőszakkal, önfegyelmezéssel hűtött indulat esztétikailag hatástalanabb – A vén cigány költői csúcspontja kétségtelenül az idézett utolsó előtti szakasz első két sora. De olyasféle megtorpanás, tévesztés mégsem található itt, mint a Gondolatok a könyvtárban második felében, s bizonyára azért, mert az indulatok mégiscsak – másféleképpen – alakot öltenek. A megnyugvásnak álcázott sorokból mégiscsak előtör a fájdalmas veszteség: a költészetbe vetett bizalom is, mint az emberek vetése, odalett.
Az utolsó szakaszban is van tehát egy „fordulat”, csakhogy itt a mégis helyett mégse szerepel. Amikor a Gondolatok a könyvtárban áradó keserűségét megfékezi Vörösmarty, és szinte lihegve-rémülten azt írja: „oh, nem, nem! amit mondtam, fájdalom volt”, majd szónoki józansággal: „És mégis – mégis fáradozni kell” – csak a belső sötétség erőit csitítja, s teszi-mondja, amit a kor progresszivitása követel. A vén cigány utolsó szakaszában megjelenő már-már ember nélküli utópiában – s ez a leglényegesebb – nem hisz a költő. „Majd ha elfárad a vész haragja” – mintha ebben az embernek semmi szerepe nem volna. Passzív lény lett, a vonót sem kell addig húznia – s aztán is, ha majd a békében újra muzsikálhat a vén cigány, kinek és miért? Figyeljük csak a refrén változását. Minden szakasz így zárult: „ne gondolj a gonddal!” Ez a gond a saját gondunk és a világ gondja együtt. Az utolsó szakasz „túlélőjét”, azt a muzsikust, aki a megkapott (és nem kiküzdött) nyugalomban játszik, másképp inti: „ne gondolj a világ gondjával”. És eltűnik a felkiáltójel, helyébe a visszahúzódó, rezignált pont kerül. Végül is úgy látom, Vörösmarty megpróbált alkalmazkodni a konvencionális nézethez, hogy „a vihar hevében” megtisztulhat a világ, de nagyon is fogható jelek bizonyítják, hogy ezt a badarságot nem hitte el.
különvélemény
1854 augusztus végén vagy szeptember elején született a vers a nyéki emigrációban, s Komlós Aladár, aki elemzésében megkérdezi ugyan, „hihető-e, hogy Vörösmarty a közfelfogással annyira ellentétesen ítélte meg a helyzetet?” – mintha elkerülné a választ. Nos: hihető. Vörösmarty körülbelül annyira nem azonosul a közfelfogással a krími háború kérdésében, mint ahogy Ady elszakadt mindenféle ildomossá csomagolt maszlagtól az első világháború kitörésekor. De Ady félreérthetetlenné tudta tenni a maga álláspontját, azt mondhatnám: sikerült magányosnak lennie. Vörösmartynak erre nem volt már ereje. Akik támogatták, közölték, írtak róla, akik ébren tartották a Szózat költőjének nimbuszát, öntudatlanul is elfedték ezt a különvéleményt. Érdemes belelapozni a mértékadó Pesti Napló 1854-es számaiba. A krími háború alakulását nagy figyelemmel és ügyes manipulációval követik és közvetítik. Milyen „korszerű”, mennyire ismerős az uszítás hangja. Ez nem primitív, habzó szájú uszítás, de azért uszítás. Európai módon például a mintának tekintett Timesból idéz a lap: „Mi nem kerestük a háborút, mi mindent elkövettünk annak eltávolítására; de ha arra kell kerülni a dolognak, reméljük, hogy annak áldozatait s szenvedelmeit vidám bátorsággal viselendjük, épen úgy, mint a háború veszélyeinek is férfiasan lépendünk eléje.” Vagy 1854. január 4-én: „A konstantinápolyi békekísérletek úgy látszik nem bírják egyelőre megakasztani a harczi eseményeket a dunai csatatéren. Míg amott minden törekvések, tanácsok a viszály békés kiegyenlítésére vannak irányozva, addig itt a fegyverzaj új élénkséget nyer, a kard és kar ereje visszanyeri hatalmát.” A nyéki költő meg ül egymagában, borozgat, elűzi tán a nedves hideget – a nyári forróság nem segít –, csapzott, elhanyagolt külsejű, mint az űzött Lear, és kérlelhetetlen pontossággal leírja:
Háború van most a nagy világban,
Isten sírja reszket a szent honban.
Aláássa megmaradt hírnevét, eltaszítja tisztelőit, el a nemzet becsülését – még szerencse, hogy akadnak aztán színészek, akik jó lehetőséget látva az őrjöngésre, el-elüvöltik-játsszák A vén cigányt; így legalább nem süllyed el egészen. Vörösmartyt azonban még hiúsága legyezgetésével sem vigasztalhatta ez. Egressy Gábor is csak a költő halála után aratta a szavalattal nagy sikereit. A romantikus hit elvesztését különben sem pótolja semmi. Victor Hugo közel hetvenévesen hazatér Párizsba a hosszú száműzetés után, s a francia–porosz háborút – hiszi – jól fogalmazott kiáltvánnyal meggátolhatja. Hiszi – ez a szellemi öröksége! –, hogy az értelmes, érzelmekre is ható szó a fegyverek ellenében is bevethető, hogy lehet „vésznél szilajabban” zengeni. A romantikus stíluson túl a romantikus lobogás legszebb példái közül való a porosz katonákat meggyőzni szándékozó kiáltványa. – „Ha sikerül, ami nem könnyű dolog, anyagilag lerombolni, megnövesztitek erkölcsileg. Párizst tönkretéve, szentté avatjátok. A kövek szétszórása az eszmék szétszórása lesz. Szórjátok szét Párizst a szélrózsa minden irányába, csak azt éritek el, hogy ennek a hamunak minden szemecskéjéből a jövendő vetése lesz.”
Vörösmarty meg a nyéki visszaszorítottságban, a borospohár mellett fuldoklik, úgy tesz, mintha megvonná a vállát, az általános fölbuzdulásban, nemzeti reménykedésben nem osztozhat. Mi legyen egy rossz gazdával, egy hitetlen, közönségétől fosztott költővel? Mi legyen azzal, akire átokként nehezedik a tudás, hogy
S állat vagy ördög, düh vagy ész,
Bármellyik győz, az ember vész:
Ez őrült sár, ez istenarcu lény!
Nincsen remény!
Mintha azt mondaná: „visszavonatik”, és nem bánja, hogy senki sem látja, nem is akarja látni eltorzult vonásait.