IDŐN ÁTNYÚLÓ KAMPÓK

Ha múlt századi orosz gróf volnék és naplót vezetnék, ma reggel felütöm a kemény táblás füzetet – hamarosan feljegyzéseim hatodik kötete is betelik –, és szépen formált, kellemesen jobbra dőlő betűkkel (cirill betűkkel?) azt írnám: megint gyötrelmes éjszaka, órákig nem tudok elaludni, fulladok, fáj a szívem, és sem a járkálás, szöszmötölés, sem a nyitott ablak előtti könnyű torna, a hideg víz, semmi nem segít, hajnal felé pedig, mint oly gyakran az utóbbi hónapokban, szorongató, nagyon valóságos, hétköznapi álomtól szenvedek.

lesz erkölcsi normájuk

A múlt századot, a grófságot és a naplót legjobb a metró mozgólépcsőjén elképzelni, például a reggeli nyomakodás közben, a Moszkva téri lépcsőn, lefele, csakis lefelé, ahol a friss sütemények édes illata megreked, és elkerülhetetlen, hogy éhes ürességet s ugyanakkor émelygős teltséget érezzek. De ma, régen túl a reggeli mord zsúfoltságon, tizenegy óra után siklunk lefelé, a feleségem kiszáll majd a Kossuth téren, én továbbmegyek az Astoriáig, gyöngéd mosollyal ezért búcsúzik már itt a lépcsőn, sőt, most nagyon élesen látom: már otthon, indulásra készülődve is búcsúzott, ahogy parányit spriccelt parfümjéből a nyakába, mintha útravalót készítene – nekem, ,,ne izgasd fel magad”, kérlelt sokadszor. A metrólépcsőn visszamosolygok rá, peresze, okos és fölényes leszek, de hát nincs is jelentősége ennek a találkozónak, nincs, semmi jelentősége sincs, s közben elgondolom, hogy megkönnyebbülést keresve ma reggel bizonyára azt írtam volna abba a naplóba: Álmomban B.-vel beszéltem, de inkább csak én szónokoltam, B. figyelmesen hallgatott, s amikor felriadtam, még szóról szóra emlékeztem a mondataimra: az egyetlen reményünk, hogy az utánunk jövő nemzedékek majd megvetnek bennünket, amiért eltűrtük ezt a lealjasító életet. Mondom, B. hallgatott, a szemüvege mögött eleven, nyugtalan a tekintete – talán nem érti, amit beszélek. Meg kellene magyaráznom, hogy a megvetést azért remélhetjük, mert akkor a majdani nemzedékeknek lesz erkölcsi normájuk. Tagoltan, tanárosan így magyaráztam álmomban, és hiába tudtam, hogy ezzel agyonütöm az egészet, ez az okoskodás nemcsak B.-nek, de nekem is ellenszenves, mégis mindennél fontosabb volt, hogy B. pontosan megértsen, valahogy minden ezen múlott, az ő értésén. Egyre közelebb került hozzám az arca, végül mintha már nagyítóüvegen át nézném, a pórusai ahogy tágultak, és aztán ő is komolykodva mondta: úgy beszélsz, mint egy múlt századi orosz udvarház lakója.

Megfogtam a feleségem karját, mikor lezökkentünk a lépcsőről, s mintha elvezetném a rongyokon gubbasztó, unatkozó koldus mellett, kifejezéstelen arccal csak el, sietősen a beérkező szerelvényhez, gyerünk. Álmomban tapadtam B.-re, és azt mondattam vele: mint egy múlt századi orosz udvarház lakója – ez érthetetlen. Éppen B.! Miért álmodtam vele? Nyolc éve nem találkoztunk, és korábban sem voltunk barátságban. Ha én B.-vel álmodom, immár minden megtörténhet a világban. A Kossuth térig még megkérdezhetném a feleségemtől, mit gondol, miért álmodom B.-vel. Elmesélném az egészet, az álmot és a napló-tűnődést, tudod, B., egyszer-kétszer láttad őt társaságban, évfolyamtársam volt az egyetemen, azt hiszem, a nyolcvanas évek végén megpattant innen, valami nagy vállalkozásba kezdett, számítógép vagy bank, vagy ennél is átláthatatlanabb. Tudod, B.? Ő aztán sohasem emlegetne orosz udvarházat – hogy jön ez ide? De miért mesélném el a feleségemnek éppen ezt? Talán hogy ne háborogjak, ne fortyogjak már, amiért hülyén megyek erre a találkozóra. Leülök mindjárt T.-vel az Astoriában, noha nem kellene, beszélek majd neki, akár egy múlt századi orosz udvarházlakó. Hát ne menj, ne alkalmazkodj, és kivált ne sajnáld magad, mindent lehet, elmenni, nem elmenni, mindegy, bármikor megfordulhatsz.

Jó volna beírni egy naplóba ezt is: T. a barátom volt, valaha a legjobb barátom, de ma már a jelző nélküli szótól is visszahőkölök: barát – mit jelent. Utólag elsorolhatok egy csomó alkalmat, helyzetet, tanúsíthatom ezekkel a barátságunkat, a lakásom most is tele van az ő hosszúkás, gótikus betűkkel írt leveleivel, bármit keresek, egyik fiókban, másik fiókban találok leveleket, rendetlenül bedobálva, mintha csak tegnap tettem volna a többi elintéznivaló közé, ,,nem megyek le a sarokra telefonálni, bár akkor előbb elérnélek, inkább lásd ezt a levelet, legyen előtted, nyugtalanítson, mert nem törődsz velem, amikor a legnagyobb szükségem lenne rád, ki tudja, mivel vagy elfoglalva”; a gyerekességét, az önzését, a nőiesen kacér hiúságát is szerettem, ahogy megmosolyogtam és közben hagytam, hogy tüskéim közt megérintsen, hogy gúnyolja gyanakvásaimat meg az el-elragadó rajongásomat, az mégiscsak szeretet volt. Ámulva néztem aztán a televízióban, s minek próbálnám becsapni magamat?, nem az ő változásán ámultam, hanem hogy akkor bizonyára én is megváltoztam – miért nem érzékelem ezt? Ugyanis oly hosszú idő után azért találkozhatom T.-vel az Astoriában, mert csöppet sem fáj őt látni. Különös. ,,Azt reméli, hogy kérek tőle valamit. Ez végképp igazolná az államtitkári posztját, az egész karrierjét. Boldoggá tenném, ha kérnék tőle valamit.” Öt évvel ezelőtt, éppen félévszázados születésem napján megfogadtam, hogy immár úgy viselkedem, mint egy felnőtt, vagyis nem írok alá többé tiltakozást, nem küldök felháborodott és megvilágosító leveleket különböző pozícióba evickélteknek, és élőszóval sem igyekszem meggyőzni a merőben másfelé hajózókat. A fogadalmat százszor is megszegtem, erre igazán nem kérkedve gondolok, de ha betartom, akkor sem lennék elégedettebb magammal. Amikor ’70 nyarán beidéztek bennünket a rendőrségre, T.-t meg engem, nem latolgattuk, mit gondol rólunk az a nyomorult tiszt – izzadt és jól láthatóan nehezen lélegzett, kerülte a tekintetemet, mint egy korabeli filmben az ellenség gyáva képviselője –, emlékezetem szerint meg sem fordult a fejünkben, hogy a pártközpontban, a belügyminisztériumban, bárhol gondol rólunk valamit – mit számít! De büszkén hallgattuk egymást, és… Persze, az efféle mondat ma már befejezhetetlen, tudom én, csak rajtam ez a tudás nem segít. Csöppnyi nosztalgiát sem érzek, nem kísért meg az ellenállás hajdani mámora, de a hosszan futtatott gondolatjel-sor, a díszes pontok és változatos zárójelek artisztikuma sem vonz. Nem tetszik öregedő arcom, rohamosan vékonyodó és lefelé görbülő szám (milyen közönséges, hogy nekem is vékonyodik és lefelé görbül), ,,ágáló bohóc”, és nem tetszik, hogy eszembe jut: bárki ágáló bohócnak mondhat.

valami hanyagság volt

Két egymást követő napon kellett megjelennünk a kerületi kapitányságon, előbb nekem, aztán T.-nek; T. a sarkon várt és türelmetlenül futott elém, másnap csere. Melyikünk ér előbb az Astoriába? Halálosan pontos leszek, egy percet se várjon rám, de nem is szobrozok neki, ha késik, elmegyek. Elvakult dühömben telefonáltam a minisztériumba, mikor megjelent a nyilatkozata – a magamnak tett fogadalmak, úgy látszik, még ingerlékenyebbé tesznek –, a titkárnője nyájasan sajnálkozott, hogy éppen nem kapcsolhatja, ,,ki keresi, milyen ügyben”, és én azt mondtam, Mahatma Gandhi, igen, jól értette, Mahatma Gandhi, semmi tévedés, Mahatma Gandhi szeretné T. államtitkár úrral megvitatni az emberiség legszorongatóbb ügyeit. A nő intelligensebb és rutinosabb volt, mint vártam: szinte megtorpanás nélkül válaszolt, hogy miután T. úrnak kitűnő a humorérzéke, szó szerint továbbítja a szavaimat, de szíveskedjek segíteni azzal, hogy közlöm a másik nevemet is, „mintegy emlékeztetőül”. Segítettem, és T. egy hét múlva késő este visszahívott, „bocsáss meg, rengeteget kerestelek már, ne hidd, hogy valami hanyagság volt, nem, nagyon-nagyon sokszor hívtunk, és akár hiszed, akár nem, én most is bent vagyok a minisztériumban, vannak olyan ügyek, amiket leginkább reggel hétkor vagy este tízkor lehet elintézni, nem panaszkodom, csak mondom, hogy ilyen a hivatal, hajnaltól éjszakáig… de parancsolj… tessék…” Az egy hét előtti dühöm már oda, legalábbis nehéz volna előkaparni a többi közül. Egymásra rétegződnek, összekenődnek egymással; mégsem mondhattam sértetten-dohogva, most már hagyjuk, az Astoriát és az időpontot ő ajánlotta. „Ne izgasd fel magad”, kérte vagy tanácsolta a feleségem, nem izgatom fel magam, nincs is semmi jelentősége ennek a találkozónak, nem akarok semmit, nem várok semmit, még váratlan jó sem érhet; figyelem T.-t, megnézem, milyen lett, bár pontosan tudom, milyen; úgy teszek, mintha vizsgálnám a vonásait, egy laboratóriumi kutató érdeklődésével és mohóságával nézem majd, és szégyenkezem, hogy valójában ironikus, kaján érdeklődés sincs bennem. Holott látnom kell: nem halott. Halottnak mondani, egyáltalán valamit rámondani, megnevezni az állapotát, merő költészet.

Néha gyanakszom, hogy a naplóírással is azért játszadozom csak – prüszkölve elutasítom mint tökéletesen képtelen, affektált és infantilis pótcselekvést, s ugyanakkor még a keményfedeles füzet aranyozott cirádáit is elgondolom, meg a betűket, az időn átnyúló kampókat és kötéseket –, gyanakszom, hogy azért nem próbálom ki soha, mert sejtem, hogy hamarosan úgyis abbahagynám, győzne a lustaságom, és a teória, hogy affektált meg infantilis, szinte már előmelegített. Mindenesetre, ha egyszer belefognék, ha azt mondanám magamnak: kaland csupán, stílusjáték, nézzük, milyen, hisz nincs semmi tétje – ha végül bemennék egy Ápiszba alkalmas füzetet keresni, vagy ha lecsapnék egy véletlenül elém kerülő kemény táblásra (arany cirádákkal), ha odaülnék az íróasztalomhoz és felütném, csakugyan fel –, azt hiszem, nem jutnék eddig; a rémület már jóval előbb megállítana.

megveted és sajnálod

T. egy évvel fiatalabb nálam, és bizonytalan vagyok, nem látszik-e sokkal fiatalabbnak. A feleségem a képernyő előtt szánakozva meg szörnyülködve mondta, hogy mintha az apám lenne, ,,nézd, mennyire felpuffadt az arca, az utcán meg sem ismerném, ez az ember beteg, hidd el nekem, beteg”, de talán csak hűteni akart, fintorogtam hát, „tudod, milyen gusztustalan lennék, ha eztán megpróbálnám megérteni és sajnálni az efféléket?”, a feleségem meg szinte suttogta, hogy „de hiszen sajnálod, megveted és sajnálod, így van ez”; mintha magának beszélne és bizonykodva bólogatna hozzá, pedig a csöndessége nagyon is nekem szól: mellette a tombolásaim még vadabbak. Nem vetem meg és nem sajnálom, nem; ami van, rosszabb. Hiszen már találkozni is tudok vele.

Tegnap a bazilikánál vártam a lányomat, a bazilika Bajcsy-Zsilinszky út felőli oldalán, szemközt a postával, egy hirdetőoszlop mellett. Ott álltam szürke nadrágban, fekete garbóban, már elsétáltam a parkoló autók felé, néztem föl az óriásplakátra, „Kapd be!”, és lefelé, a templomfalhoz futó sárga keramitköves útra, a kövek között kibújó csenevész fűcsomókra, visszamentem az oszlophoz, láttam a nevemet hirdető plakátot is, és láttam magamat, ahogy elolvasom a jól ismert szöveg minden betűjét, olvasom és kimondom magamban a saját nevemet; olvasom folyamatosan, érzéketlenül; és nézem aztán a többi hirdetményt, Schwarzenegger eszelős arcát, kezében fegyver, „Végképp eltörölni”, ezt is elolvasom, meg a kisebb, talán illegális hirdetményt, hogy a CIÁNKÁLI-ban minden női ruha 50%-kal olcsóbb, és új kockás nadrágok érkeztek, és vissza, újra a nevemet. Nincs a világon mesteribb detektív, elszántabb kopó nálam: ahogy lesem a mozdulataimat, szünet nélkül ahogy figyelem magamat. Azt mondom, iszonyodom a leépülőktől, akik nem veszik észre a leépülésüket, de néha azt hiszem, minél inkább figyelek, annál kevésbé tudom, hol tartok a hanyatlásban, s hogy maga ez a kényszeres és roppant figyelem nem jellegzetes hanyatlási tünet-e. Így vagy úgy elér. „Ágáló bohóc”, mondja valaki egy társaságban, és T. talán nem erősíti meg, nem is biccent, csak hagyja. Így vagy úgy. Végképp eltörölni.

A kilencvenes évek elején T. egy filmforgalmazási kft. ügyvezető igazgatója volt, állítólag ők árasztották el amerikai akciófilmekkel a magyar mozikat, a televíziókat és a videotékákat, de a működésükről szóló mozgókép-ízű szélhámos-történetek, a leleményes fekete üzletelési ötletek inkább a még pislákoló népmeséi képzelet termékei lehetnek. Az államtitkári kinevezése után készült, és késő este sugárzott intim televíziós beszélgetésben szűkszavúan annyit mondott: számára ezek a politikai ellehetetlenülés évei voltak, s ahogy bátran a riporterre nézett, icipicit elmosolyodott, szinte hunyorított, finoman érzékeltette, hogy úriemberhez méltóan nem akar itt a háttérbe szorításáról, valóságos üldöztetéséről regélni: „hasznos munkát ilyenkor is talál magának az ember”, de T.-t én már évekkel ezelőtt elbúcsúztattam.

provokációnak hat

Ülünk majd egymással szemben az Astoriában, és ha meg is kérdezi, hogy ,,de nem vagy még nagypapa?”, s ha az elképesztő időmúlásról ejtünk szavakat, meg Párizsról talán, ahol ’68-ban együtt voltunk egy tíznapos IBUSZ-úton, mindkettőnknek az volt az első nyugati út, „mindennap GLÓBUSZ májkrém konzervet ettünk”, teli szájjal nevet és sajnálja, hogy az embernek éppen arra nem jut soha ideje, amihez leginkább kedve volna – ha mindezeken túljutunk, nekem kell majd előadnom, miért hívtam fel; ,,de nem hagylak beszélni… parancsolj!… tessék!” Legalább az első mondatot, az első két szót ki kellene találnom. Mondjam, hogy feldühített a nyilatkozata? Minek? Provokációnak hat, „hálás vagyok, hogy szóltál, hogy ezt mondod, és még hálásabb volnék, ha segítenél, nálad jobban senki sem ért ehhez, és olyan kevés a le nem járatott ember…” Mondjam, hogy elpárolgott a mérgem? Előbb a szeretetem, aztán a fájdalmam, aztán a dühöm is, minden aktualitását vesztette. Megkérdezhetném, hogy a filmforgalmazási kft. igazgatójaként ő adta-e áldását a filmcímek magyarítására. Ültetek együtt négyen-öten, a vezetőség, pályázatokat értékeltetek, volt tervelfogadás, és hatalmasakat derültetek a sziporkázó ötleteken. Ez volt a legjobb, az egész filmforgalmazási igazgatóságban ezek a szerdai késő délutánok voltak a legjobbak, „Végképp eltörölni”, ez persze már a te korszakod után jött, de ilyesfélék, felejthetetlenek. Hatalmasat röhögtetek. A leginkább arra vigyázok, hogy ne tárhassa fel a lelkét, ne nézzen rám szenvedőn, kisfiú-duzzogással, „megítélni, gúnyolni könnyű, van egy kőkemény elképzelésed rólam, bizonyára mindenkiről, aki valamilyen politikai funkciót tölt be, egyáltalán mindenkiről, aki igyekszik az álmodozásokból valóságot csinálni, igyekszik, hogy megértse ezt a világot, mindenkiről, aki erőfeszítéseket tesz, mert tudomásul vette, hogy önmagára utalt, sem a jóisten, sem állambácsi, most már senki nem mondja meg, mit csináljon, szóval te elítéled, igen… mindannyiunkat elítélsz, és nincs eszközöm, amivel eltéríthetnélek szent meggyőződésedtől, nem tehetek semmit, te ugyanis elképzelted, hogy van ez, mindenről kőkemény elképzelésed van, megmondanád, mi a szép, mi a jó, és jaj annak, aki aztán ellenedre tesz, ismerem, nagyon jól ismerem az olyan szupererkölcsösöket, mint te, az erkölcs szent nevében leírod mindazokat, akik erőfeszítéseket tesznek, és a rendíthetetlen elképzelésedet úgy használod, mint valami pajzsot, látom a tekintetedből, a somolygásodból a megsemmisítő ítéletet, és nem zavar, hogy fogalmad sincs, valójában hogyan élek, miért csinálom, nézz bele a tükörbe, erkölcs ez a teoretikus szigor, vagy talán éppen ez az erkölcstelen?, mostanában az olyan emberek, mint te, állandóan falat emelnek, hiányolják a lerombolt falakat, hát sürgősen sok kis áttörhetetlenre tervezett falat húznak ember és ember közé”; ha egyszer nekikezd, biztosan rengeteg szót zuhogtat; nem, a lelke felfakadását mindenképpen meg kell akadályozni.

„Lakáskulcsot hoztál?”, kérdezi a feleségem a Batthyány tér és a Kossuth tér között, ,pénz van nálad?”, bólintok, de majd T. fizet, hagyom. Ő rendel többet, kávét, pogácsát, talán gyümölcslét is, „az ebédem”, mondja, vagy: „most reggelizem meg ebédelek is”; vigyázat! ilyenkor nem mozdulni.

T. is szenved az öregedéstől, és fél. A minisztériumi vezetőgárdában öregnek számít, iparkodik, hogy ne találják rugalmatlannak, antivilágbeli kövületnek, hogy senkit se emlékeztessen arra, a kilencvenes évek előtt is volt élet ezen a tájon, másféle meg ugyanilyen élet. T. hajtókás szövetnadrágot visel, élénk színű, mintás nyakkendőt, és a televíziós intim beszélgetésben elárulta, hogy ha csak teheti, kora reggel egy belvárosi testkultúra szalonban tornázik. Szívesebben teniszezne például, még szívesebben futballozna, de erre sajnos, nem futja az idejéből, játékos sportra, sajnos, nem, az edzője azonban kiváló szakember, s ha neki reggel hat és hét között mindössze húsz perce van, azt is pompásan kihasználják, ugyancsak keményen megdolgoztatja; mitől tart a feleségem?, hogy elveszítem a fejemet és üvölteni kezdek az Astoriában, törni-zúzni, vagy hogy valamiképp mégis megalázott leszek, egy javíthatatlan ágáló bohóc, akármit vágok T. fejéhez, bármit mondok, bármit csinálok, hősiesnek az efféle sehogy sem adható el.

csakis önmagamnak

Mellettem göndör hajú fiú ül, nem több húszévesnél, olyan sima az álla, hosszú szempillája mintha festett volna, jobban megnézem: fiú-e. Duzzadt szemhéja le-le-csukódik, karja az ölében, próbálok rájönni, mi az az édeskés, nehéz illat, ami árad belőle – fű vagy ragasztó. Ha naplót írnék, el kellene döntenem, hogy amit bejegyzek, az csakis önmagamnak szól-e, vagy inkább kipróbált forma, alkalmasnak vélt eszköz az utókor megszólításához. Keverni a kettőt ízléstelen. Ha leírnám az álmomat meg az éjszakai álmatlanság, az egyre gyakoribb fáradt hánykolódások kínjait, utána mi következne? Mit akarnék még lejegyezni magamnak? A nappalokból például? Leírnám-e, hogy láttam a plakátot: „Végképp eltörölni”? Magyaráznám-e a látottakat? Magamnak? Leírnám-e, hogy találkoztam T.-vel? Cenzúráznám magamat?

Amikor a Deák térnél csukódnak a metróajtók, felállok. A megbeszélt időpontig még tizenhárom percem van. Amíg az Astoriához érünk, amíg fel visz a mozgólépcső, amíg átvágok az aluljárón és komótosan fellépegetek – talán nem is a Kossuth Lajos utcára, hanem a Múzeum körútra, mindez nem több három-négy percnél, elsétálok hát az antikvárium felé, megnézem a hirdetőoszlopokat, „Kupakolj le”, az első mondatot, legalább az első két szót kellene kitalálnom, bár jobb, ha ennyi tervem sincs, essünk túl minél gyorsabban, maradjon tét nélküli és érdektelen az egész; mire az életem végére érek, magam maradok? Így vagy úgy.

Az Astoriába szinte egyszerre érkeztünk, T. dúltan rohant be, még én is álltam, latolgattam, melyik asztalt válasszam, „jaj de jó, hogy itt vagy!”, és megölelt, a pár vendég, a terem másik végében is ránk nézett, „jaj de jó, én soha életemben még ilyen kínban nem voltam, kérlek, segíts, már hívtalak otthon, mindenfelé próbáltalak elérni, nekem azonnal a Parlamentbe kell mennem, ez teljesen váratlan, úgy volt, amikor te hívtál, nagyon kérlek, gyere, közben gyere, az autómig elmondom, meg fogod érteni és megbocsátasz, mit csináljak, tudod jól, nem vagyok a magam ura, de mégsem akartam egyszerűen üzenetet hagyni neked, hogy valamikor máskor, sohasem bocsátottad volna meg, ha üzenetet hagyok, beszéljünk meg egy másik időpontot, iderohantam, hogy megbeszéljünk egy másik időpontot, nagyon jól nézel ki, hál’ istennek, remekül nézel ki, annyira örülök, hogy látlak, és jobb szeretném, ha nem itt találkoznánk, ne kutyafuttában, gyertek el hozzánk, gyertek el, úgy sokkal jobb lesz, és ne haragudj, soha életemben még, ez jellemző, nagyon kérlek, ne haragudj”; a Múzeum körúti büfében állva ittam egy kávét, egy narancslét, pogácsát is vettem, haha, az ebédem, és a kirakatüvegen át néztem a Múzeum oszlopait, a lépcsőket, vízszintesen haladva megszámoltam az oszlopokat, nyolc, és függőlegesen, lefelé a lépcsőket, ameddig a sövénytől láttam, érzéketlenül újra, nyolc, és hunyorogva lefelé a lépcsőket.

kép | shutterstock.com