IDÉN

Talán kétéves volt Anna unokám, amikor ujjongva felfedezte, hogy látja magát a szememben. Most, hogy kétszer két éves, már jól tudja, hogy én is látom magam az ő szemében, sőt, hogy mindenki láthatja magát egy másik szempárban, csak össze kell nézni, figyelni – pompás játék. Ül az ölemben, szemben velem, látom, hogy magát nézi, vagy nem is magát, inkább a tükrözésjátékot, ami a mindig újra, bizonyosan megjelenő képmásával hitelesül. Előrébb hajolok, dőlök felé, tovább rövidítem közöttünk a távolságot, mintha csak könnyíteni akarnám kutakodását, holott a nyakához, a hajához, a fejbőréhez közelítek, telhetetlenül a legjobb illatokkal töltekeznék, s nincs jobb, mint egy napsütötte gyerekfej. Önelégülten tapasztalom, hogy nekem egy villanásnyi, félszippantásnyi idő is elég: puha, sötétszőke hajának illatára belső paradicsomkapuk nyílnak, tájak, látható, tapintható, ízlelhető elemekkel, a valaha érintett, valóságos darabkákból és a képzelet alkotásaiból összerakva. Tengerparti táj előbb, mediterrán pára, sziklás hegyek pineával, cédrussal, olajfákkal, lent buja gaz.

minden embereket őriz

Tegnap délután az erkélyen ültünk, jobb kéz felé, a korlát előtt három emeletnyi fenyő – sok évvel korábban karácsonyfánk volt, s hogy leszedtük róla a díszeket, cukrokat, és kivittük a meleg szobából, elültettük az éppen csak tavasziasodó földbe, talán másfél évig bizonytalankodott, megmaradjon vagy elpusztuljon. Erősen figyeltünk, vártunk – most is figyelem és álmélkodva mondom: soha ennyi virágot nem láttam fenyőn, soha ennyi világoszöld, új hajtást az ágak végén. A fenyő mellett lila orgona, távolabb, már a szomszédos telek sövényénél fehér orgona: ez is saját ültetés. Húsz éve, amikor ideköltöztünk, a ház körül csak gazmaradvány, kiömlött mész és cement, csődarabok, vasdarabok, üvegdarabok – a tájból most minden embereket őriz, gyöngéd mozdulatokat és káromkodásokat, az igyekezet fújtatását és brutális rongálást, még élők és holtak lélegzését, múltat.

Ülünk Annával az erkélyen, ő figyeli magát a szememben, én élvezem a figyelmét, hajának, nyakának illatát, s az egész otthontájat. A hatalmas-dús bokor előttünk még zöld, csak gyertya-virágai piroslanak; néhány hét még, s vörösen lángolnak az ágak: szeptember végén, október elején; aztán gyorsan fonnyad, kopaszodik. A négy ezüstfenyő is igazi fává érett, vagy másfél évtizede az alattunk lakó agrárközgazdász hozatta a csemetéket, mutatta, hova ültessék; a szikár tudós gyöngéden, s szinte gyerekes izgalommal, nagyon is praktikusan gondoskodott akkor – később, egy este túl sok altatót vett be, a családja hamarosan elköltözött, az ezüstfenyők végképp ránk maradtak, az én hazámmá, történelmemmé lettek, testesen és légiesen, mint a Pilvax kávéház 1848. március 14-én este, mint az 1918. december elsején alakuló Vörösmarty Akadémia, mint a tekintetek találkozása Babits temetésén, amiről Hunyady Sándor azt írta, hogy jól érezte magát, mert mindenki ott volt, akit szeretett – látta magát azok szemében, akik látták magukat az övében –; fájdalomból és törődésből, sóvárgásból és szorongásból gyúrt történelem; a rámutatás, a megnevezés persze esetleges, s ha megnevezés, már dermedt, már nem ugyanaz. A kísértés mégsem elhessenthető: szeretném elmesélni Annának, ki, mikor, hogyan ültette a fákat, meg azt is, hogy az ő első karácsonya előtti napon milyen vadul csonkították meg az ösvény melletti fenyőt – most is sutább, kisebb a többinél –, és tudom, hogy az én történelmem nem átadható, és nem szabad terhelni a kétségbeesetten erőszakos átadással, és valamennyit mégis lehet, valamennyire kíváncsi – most az én szememben nézi magát.

éveken át visszatértek

Ülünk az erkélyen, alkonyatkor erősebb a frissen nyírt fű illata és hangosabbak a tücskök – idén először olyan hangosak, mint a mediterrán tücskök, mint Dubrovnik vagy Ephezosz tücskei. De idén nincsenek fecskék, érthetetlen, egyáltalán nincsenek. Ősszel tatarozták a házat, állítólag kiválóan szigetelő hungarocell-lapokkal vonták be a falakat, arra került a ragasztós vakolat – a hideg novemberi esőben és hétvégeken is keményen dolgozó kárpátaljai munkások a tisztogató előkészület közben leverték a konyhaablakunk fölötti hat fecskefészket. Ketten álltak akkor a pallón, s büszkén nézték a romokat: az ürülékkel, száraz fűvel kevert port, sárdarabokat. Nekik akadály volt csak, szemét; talán úgy gondolták, segítenek is nekünk, hisz az egész háztömbön másutt nem volt fészek, mi bizonyára erőtlenek, ügyetlenek vagyunk – így legalább megoldódik. Nem tudom. Elégedetten nézték a törmeléket s fönt, az immár sima falon a barna foltokat. Nem lehetett előttük dühöngeni, sírni; a gyanú, a rádöbbenés, hogy nincs többé, nem is kapcsolódott még szavakkal, s az önvád se, hogy szólni kellett volna időben, figyelmeztetni, kérni. Amikor a fecskék először megjelentek a telepen, a lakók valóban gondosan lesöpörték a fészekkezdeményeket, újságpapírral tömködték a réseket, nehogy kedvük legyen a madaraknak újrakezdeni az építést. A vastagon piszkító állatok után, igaz, takarítani kellett, ablakot, korlátot vakargatni – hozzánk éveken át visszatértek; április közepe tájt már együtt sürögtünk hajnalonta: kint a fecskék hangosan, őrült repdeséssel, fontoskodó csivogással, mindig úgy éreztem, engem parodizálnak, mert bent igyekeztem fegyelmezetten tenni a dolgomat, s közben rálátni az egyik s a másik buzgolkodásra. Vártam az első hangokat tavasszal, kétszer Annával együtt figyeltük a beköltözést, a fiókák nevelését, és fájdalom nélkül, szinte bölcsen néztem, ahogy szeptemberben nyugtalanul gyakorlatozni kezdtek, ahogy készülődtek a távozásra. Hiába volt a vigasz, hogy a tatarozás nem riasztja el végleg a fecskéket, hogy tavasszal megtalálják a helyet, tudtam, hogy itt és így nem lesznek többé. De tavasszal egyetlen fecske sem mutatkozott a környéken. Az egyik szobaablak fölötti rozoga, használaton kívüli redőny tartóba a fecskék helyére verebek költöztek.

Akárhogyan igyekszem felidézni, kuporgatni gyerekkori tájemlékeimet, alig valamicskét leltározhatok, holott a táj nekem nem feltétlenül idillikus, s főként nem vidéki-természeti. Táj például a szegedi Dóm világító óralapja, amit kisgyerekként rettegve néztem, és táj az iskola tornaterme, a bordásfalak mögötti kosszal, a kopott mászórudakkal, foltos zsámolyokkal, az izzadt testek és a petróleumos tisztítószer szagával. Táj az ötvenes évekbeli, még ugyancsak elvadult Városmajor, meg az óvóhely, ahová egyszer mentünk le ötvenhatban, és táj az akkor napokig égő Levéltár – de az állóképekben megidézhetőknél sokkal izgalmasabb, gazdagabb a mozdulatok vagy helyzetek emléktára, és az igazi tájak, azok a pineás, cédrusos, olajfás vidékek is csak akkor nőttek a szívemhez, amikor megértettem, vagy inkább érzékeltem, hogy nekem a környezet is kapcsolatként fontos, összefonódva-gubancolódva az emberi kapcsolatokkal.

legalább védelmezni tudnám

Annával az erkélyen: ez persze ideális tájfelfedező állapot. Az erkély egyszerre visz ki a lakásból és köt, szinte bezár oda. Nem csupán kilátni a kertre, a messzibb tájra, nem ablak, több annál: az emeleti erkély kerti asztallal, székkel, növényekkel a kert fölé, csaknem a kertbe ér, de mégsem; a korlát, a dróthálós sárga üveglapok a lakás, a városi civilizáció határai-keretei is. Anna nézi magát a szememben, én beszívom hajának, nyakának illatát – cserébe legalább védelmezni tudnám, elhessenteni tőle annyi ólálkodó veszedelmet, de csak suta, ölelő mozdulat lehetséges –, ott van előttünk a terebélyes, piros virágú bokor, a fenyők és a nyír, a házfalra lombozódó nyárfa, az elvirágzott rózsák, s képzelni lehet innen akármit. Érezni valami világszeretetfélét.

kép | shutterstock.com