Levendel Júlia

HÁRTYAVÉKONY

2013 május

HÁRTYAVÉKONY

„Minél tovább élek, és különösen most, hogy világosan érzem a halál közelségét, szeretném elmondani…” – írja Tolsztoj Gandhinak szóló hosszú levele elején. 

A nyolcvankét esztendős bölcs, aki évtizedeken át ingerülten tagadta, hogy létezne valamiféle „tolsztojizmus“, 1910 szeptemberében, két és fél hónappal kétségbeesett „futása“ és halála előtt, mégiscsak tanításként rögzíti a szeretet és erőszakmentesség törvényét (történeti áttekintéssel és aktuális cselekvés-programmal). Aligha találhatott volna alkalmasabb címzettet az akkor Dél-Afrikában élő, és pontosan fele annyi idős politikai és vallási vezetőnél. „A halál közelségét” persze évtizedekkel korábban is érezte, és naplói tanúsága szerint képzeletben erősen tapadt a mindig „hamarosan” bekövetkező eseményhez. Gyerekesen vagy öregesen (mennyire hasonló lesz az ember önmagára fókuszáló tűnődése) folyamatosan foglalkoztatta saját halálának módja, s kényszeresen színezgette a körülményeket. Egy évtizeddel korábban például leírta a klasszikus önbecsapás-biztatás szavait: „Tegnap furcsán kóválygott a fejem. Milyen jó úgy élni, hogy a halálra gondol az ember, arra, hogy feléje megy…” Egy esztendővel később: „Halálom óráján szeretném, ha megkérdeznék: továbbra is úgy értelmezem-e az életet, mint azelőtt, hogy az élet közeledés Istenhez, a szeretet kiterjesztése? Ha nem lesz erőm beszélni, akkor igenlő válasz esetén lehunyom a szemem, tagadó válasz esetén pedig tágra meresztem.”

halálközelség

A Gandhinak címzett oldalak (úgy gondolom, angolul írt, mint tavasszal is, de az orosz nyelvű levelezés-kötet ezt nem jelöli, és a magyar kiadásba oroszból készült a fordítás) a legszebb, legjellemzőbb Tolsztoj-szövegek közé tartoznak – a halálközelség érzete is más: nyoma sincs önmeghatódásnak, holott az irodalomban csöppet sem ritka, már-már nyelvi klisének mondható fordulat – „minél tovább élek…” – általában bölcs kinyilatkoztatást, aforizmába sűrített „nagy igazságokat” vezet be. Itt nem.

Amikor Anatole France leírja: „Minél tovább élek, annál inkább látom, hogy nincsenek bűnösök, csak szerencsétlenek vannak”, a jól hangzó, de erősen vitatható megállapítást nem logikai érvekkel, hanem az életkorára és tapasztalatszerzési lehetőségére hivatkozva teszi axióma-szerűvé. Minden korban, minden kultúrában ilyen a kinyilatkoztatás formája, a mondat pontosan megjeleníti a jelentékeny gondolkodónak tartott, s magát is bölcsnek tudó ember pózát. A bölcsesség védjegye rendszerint gyorsan megsemmisíti a mozgást is bizonytalanító kételyeket, és szilárdabbá, szükségképp merevebbé teszi a szellemi tartást.

Megesik, hogy a nyelvi fordulatot fiatal használja – például a mindössze negyvenkét évet élt Kierkegaardnál olvasható: „Minél tovább élek, annál erősebb meggyőződésemmé válik, hogy van valami daimóni a természetemben“, csakhogy ő nem a világról, az emberiségről, a teremtésről stb. jegyez le örökérvényűt; a mondat nem válik nevetségessé, mert kizárólag saját magáról szól, az önmegfigyelés dokumentuma (és a 19. század közepén ez a vallomásos hang és naplózós állapot-leírás még kevésbé tűnt egoistának).

önelégedetlenség

Tolsztoj a Gandhinak írt levélben nem kínál kőbe véshető bölcsességeket, éppen hogy nem mutatkozik Isten szószólójának, semmiféle rendíthetetlen tudás birtokosának – a halálközelségtől szorongatóbb az egész életén, írói működésén át meg-megmutatkozó kétségbeesett-dühös önelégedetlensége. „…szeretném elmondani másoknak azt, amit én olyan tisztán átérzek…” – fohászkodik, és akárhányszor olvasom, idézem magamban sorait, egyre tisztábban hallom légvételét, érzékelem a bizonyára nehéz sóhajjal kísért beletörődést, hogy az elhessenthetetlen belső sürgetésre újra, megint megpróbálja leírni, ami a leírástól – hogy csak kiválasztottakhoz jutó szavak telnek tőle, de valódi társadalom-átalakítás nem – eleve erőtlen, kétes értékű és mindenképpen hiábavaló. Mégis szeretné elmondani, vagy inkább muszáj elmondania, ahogy muszáj volt észérvekkel megszólítani világi hatalmasságokat, III. Sándor vagy II. Miklós cárt is – feleslegesen. Tolsztojt, oly sok íróhoz hasonlóan gyötörte a tudat, mennyire kevés az írás és a beszéd, az erőszak viszont borzalmas, márpedig minden hatásos világformálás erőszakos.

A mondataiban kottázódó fuldoklás és önelégedetlenség, a stilárisan is megjelenő kétely megóvja a fennköltségtől, mindenfajta igazságosztó szereptől, ami egyébként gyorsan hűti az indulatokat és személytelenít. Persze eldönthetetlen, hogy a narcisztikus bölcs a környezet, sőt, a társadalom által visszaigazolt pózától lesz-e fenségesen távolságtartó, vagy a szerep kiküzdéséhez elengedhetetlen néhány alaptulajdonság – például a valamilyen fokú öntetszelgés készsége.

A Gandhinak címzett levélben Tolsztoj – ki tudja, hányadszor – egy gyerek számára is érthetően rögzíti, hogy „az embereket minden időben csak az erőszak vezérelte életük berendezésében”, de miután a keresztény népek elfogadták a szeretet mindenekfeletti törvényét, ám továbbra is megtűrték az erőszakot, iszonyatos ellentmondást tartósítottak. „Ez az ellentmondás egyre növekedett, és az utóbbi időben elérte tetőfokát”. (Ki nem érezte a maga korának anomáliáit szélsőségesen rossznak, a korábbiaknál elviselhetetlenebbnek? Az ismerős-általános jelenségnél izgalmasabb, hogy alig négy esztendővel az első világháború kitörése előtt a tetőző „ellentmondás” diagnosztizálása halálosan pontos.)

póz-csapda

A racionális érvelésből két mozzanatot emelek még ki – nem csupán a példák időszerűsége miatt (az ember arra is hajlamos, hogy sokféle jelenséget kísértetiesen időszerűnek, ismétlődőnek, örök visszatérőnek érzékeljen). A szövegelemzéssel talán jobban megragadható a különbség a kinyilatkoztató próféta hangja-tartása meg a klasszikus értelmiségi világváltoztatási szenvedélye között. Kétségtelen, minél tovább élek, annál világosabban látom ezt a különbséget, és egyre súlyosabbnak gondolom a differenciálatlanság következményét. Ugyanakkor tudom, hogy a kétféle szellemiség között – ha egyáltalán anyagszerűnek képzelhető a határolás – csak hártyavékony, némiképp áteresztő a fal, és olykor-olykor még a pózoktól irtózót is bekaphatja egy póz-csapda.

A szeretet-hit és az erőszak-gyakorlat ellentmondásáról Tolsztoj konkrét történetet is mesél: egy moszkvai lányiskolában a hittanvizsgán a hitoktató és a jelen lévő érsek a parancsolatokról kérdezte a lányokat. A helyes válaszok után az érsek tovább faggatott: vajon Isten törvénye mindig, minden esetben tiltja-e a gyilkosságot – és kérdése ezúttal már a kívánt feleletet is előkészítette: nem mindig, háborúban és a bűnösök kivégzésekor szabad ölni. Hanem a félrevezetett, hamisságokkal elbutított gyerekek között akadt egy lány, aki izgatottan, pirulva, de határozottan ellentmondott: ölni sohasem szabad, és Krisztus „nemcsak a gyilkosságot tiltja, hanem minden rossz tettet felebarátunkkal szemben”. Az érsek pedig elhallgatott.

A fogalmi elemzés kristálytiszta politikai látleletbe fut: a kereszténység és a katonaság, illetve ami vele jár, a tömeges gyilkolásra előkészítő fegyverkezés között olyan „világos, kiáltó az ellentét”, hogy hamarosan „véget kell vetni a keresztény vallás elismerésének”, pedig a hatalomnak igen nagy szüksége van rá. „Bármilyen elferdített formában nyilvánul meg a kereszténység”, a hatalom legerősebb propagandaeszköze. „A kormányok tudják, mi jelenti számukra a legfőbb veszélyt, s éberen őrködnek ezen a területen, mert most már nem pusztán az érdekeikről, hanem a lét vagy nemlét kérdéséről van szó”. A Gandhinak szánt optimista, biztató levélzárásba olyan erejű dac sűrűsödik, hogy nehéz elhinni a halál-közeliséget. Az egyházból kitagadott író makacsul ismétli meggyőződését, pontosan azt, amivel kiérdemelte a század első évében a Szent Szinódus átkát. Bizonyára sejtette – remélte? –, hogy sorai nem közvetlenül Gandhi kezébe jutnak.

kép | adobe.com