Levendel Júlia

FLAUBERT LECKÉJE

2013 július

FLAUBERT LECKÉJE

„Flaubert írói módszerként tanácsolja az ifjú Maupassant-nak: Figyelj meg egy fát egészen addig, amíg nem különbözik a világ minden fájától.”
(Mándy Iván)

Nemcsak a megvilágítás miatt. Ha gondozott parkban, terebélyes, sejtelmesen zúgó tölgyfa alatt fekszik éjszaka a nappal még elevennek látott, jól öltözött, viasz-arcú halott – mint a filmben –, és utóbb kétséges, ott volt-e egyáltalán, hisz semmiféle fizikai nyom nem marad teste helyén, lehetett így a holdfényben mitologikus látomás, a felhevült, elszabadult képzelet játéka – ez a higiénikus, mégiscsak szép rettenet, akárhányszor ijeszt évtizedek múltán is, hiába, hogy felver álmodból, és tudod, sem a képtől, sem a fa suhogó hangjától sohasem szabadulsz már, nem sikerülhet az elfojtás, a fegyelmezés, az átvitel ilyen-olyan trükkje, mert agyad labirintusába tapadtak a hidegségükben is borzoló emlékek, párzanak ott a kísértő neszekkel – csövek szörcsögése, talpak alatt reccsenő parketta, kaparászás, idegenek lélegzése, a legtöbbet pedig még meg se nevezted, csak érzed a párzást, s hogy képesek újabb és újabb szörnyeket teremni, az a tölgyfa nemigen hasonlítható a földút szélén pusztuló, felrepedt kérgű, gyorsan kopaszodó hárshoz; a fa nedvedző sebei fölött darazsak köröznek, és eldönthetetlen, hogy a lófejnyi dudor a törzs alján, talán negyven-ötven centire a talaj fölött, furcsán hegedt csonkolás vagy fadaganat-féle. Azt mondják, a valaha dúsan virágzó-termő hársra rontást hozott a ki tudja honnan erre vetődő csavargó, bűzös-híg székletével szabályos kört húzott, mintha kijelölné: pusztuljon. Ott hagyta a fa tövében a nejlonszatyrát, gyűrt papírokkal és üres flakonokkal. Nem volt normális, tüzet akart gyújtani, de semmije sem volt hozzá, és nem merészkedett a faluba. Az alkonyatkor hazabicikliző asszonyok még látták a fa alatt guggolni, szerencsére hang nélkül továbbkerekeztek. Hiába nyúlt feléjük az a csavargó, még gyorsabban tekertek, az ilyennel nem szabad szóba állni, és hát reggelre el is tűnt az idegen, ott maradt a motyója, látszott, nem normális, csupa vacakság, és ő maga mintha a földbe süllyedt volna, mintha a megmérgezett gyökerek nyelték volna el. Ha a cigányok kivágják a fát, mert egyik éjjel kidöntik, az hétszentség, kell nekik minden gallyacska, és nem félnek a putrijukba vinni – amikor majd gyökerestől kifordítják, mert egyszerűbb, mint fűrészelni, úgysincs abban a fában már sok élet – meglehet, a gyökereknél ráakadnak a bolond maradványaira, de ezt nem tudja meg senki, soha senki, és végtére mindegy is, ki meg hol égeti el, cigány vagy a pokol ördöge – hát nem mindegy? Ha nem kímélte azt a gyönyörű fát – mit véthetett neki egy fa?, egy fa nem tehet semmiről. Az a százszor fényképezett, újságok címoldalán és internetes portálokon híressé tett japánakác sem, amelyik a fotókon is mintha táncolna: hosszú, karcsú ágai a vörös végű tűlevél-csomókkal az alig érezhető levegőmozgástól is repkednek, hajlonganak, kacéran integetnek is. A borzolónak szánt bulvár-képeken a japánakác oda nem illő díszlet, holott a fából sokkal több látszik, mint a mellette felfedett bűntény következményéből. A fa látvány-elsőbbségéért csak a maga történetét egyre színesebben, részletgazdagabban mesélő nyugdíjas rendőr versengett. Készséggel mutatta, hol sétáltatta aznap a kutyáit, hangsúlyozta, hogy korábban nem ez volt az útjuk, álmélkodott, milyen sugallat vezethette, hogy rátaláljon a napokkal korábban megerőszakolt és megölt kislány testére – a szikár, bajszos férfi meggörnyedt, lehajolt, igyekezett utánozni a póráztól-szájkosártól rövid időre szabadult két rottweilerét, a csaholó ebek valósággal megvadultak, mondta, és hipp-hopp széttúrták az alkalmi sírhalmot, rongyból, papundekliből és avarból összehordott kupac volt – a japánakácról nem beszélt, féltékenyen hátat fordított a fának, de így még kihívóbban lebegtek feje felett a kecses ágak.

ljf2pg

A fotóriporterek és filmesek egytől egyig rögzítették a táncoló fát. Az intézetből szökött kislányt senki nem kereste, eltűnését nem jelentették, azonosítása után fegyelmi- és elbocsátási-sorozat indult az intézetben. A gyilkosnak nyoma veszett, talán külföldre szökött, a rendőrség másnap hivatalosan bejelentette, hogy elfogták, az előállított tagadott, aztán beismert. A gyerek szülőfalujabeli temetésére több százan utaztak a fővárosból is. A japánakác tövébe valaki fényképes-koszorús haláljelet állított. Csakhogy még az ültetett, utóbb az emberi történetekkel mit sem törődő díszfa meg a kert közepén, gyümölcstehertől roskadozó barackfa sem összevethető. Soha ennyit nem termett, már virágzáskor látszott, hogy ha nem éri fagy, nem rongálja vihar, óriási lesz a termés, csodájára járnak a környékbeliek – talán nem búcsúzni készül? Ilyen fiatalon? – Nyár elején az alsó ágakat meg kellett emelni, támasztékot ácsolni alájuk. A mászókaszerű építmény alsó fokára a hároméves is fel tud kapaszkodni. Nagyapja egyik kezével fogja a fenekét, másikkal segít leszedni egy-egy érett barackot. Ne szorítsd! A gyerek lelép, kosárba teszi az öklénél jóval nagyobb kajszit, és fordul vissza. Fel és le, nyújtózik és hajladozik, a gyümölcsszedés-játéktól megmámorosodva gyorsít, szeplős orrán, vörösesszőke haja tövében izzadság gyöngyözik, s mintha a siettetett idő is behódolna neki: minden újrázással nagyosabb, biztonságosabb a mozgása, és a barackok is szemmel láthatóan érnek-vörösödnek; együtt vágtatnak már valami beteljesedés felé.

ÖRÖKKÉVALÓVÁ TESZEM című összeállításunkban az írások egy Buber-idézethez kapcsolódtak. Az idézet:
„Egy fát szemlélek. Befogadhatom mint képet: meredő oszlop a fényárban, szerteszaladó zöldellés, a háttér kék ezüstje szelíden mossa.
Megérezhetem mint mozgást: áradó erek a szilárd, magasba emelkedő törzsön, a gyökerek szívása, a levelek lélegzése, végtelen közlekedés földdel és levegővel, s maga a homályos növekedés.
Besorolhatom a fajtájába, s mint egyedet szemlélhetem: fölépítését és életmódját.
Megtehetem, hogy egyszeriségétől és formájától oly következetesen eltekintek, hogy már nem látom egyébnek, mint törvények kifejeződésének […]
Megtehetem, hogy pusztán számok közötti viszonnyá oldom – örökkévalóvá teszem. […]
Minden, ami a fa sajátja, benne van: az alakja és a szerkezete, a színei és a kémiája, társalgása az elemekkel és társalgása a csillagokkal – mindez egyetlen teljességben.
A fa nem benyomás, nem képzeletem játéka, nem kedélyem valamelyik állapota – szemben velem éli világát, és dolga van velem, miként nekem is vele, csak másképpen.
Ne próbálja az ember a viszony értelmének erejét elvenni: a viszony – kölcsönösség.”
Martin Buber | Én és Te (Bíró Dániel fordítása)
kép | shutterstock.com