Levendel Júlia

FIRENZÉN ÁT

2004 július

FIRENZÉN ÁT

Mióta nézi már a csonttá-bőrré aszott kékesszürke kart. Az öregasszony tenyere alatt bot – abból most semmi se látszik –, az ujjak görcsösen, görbén szétfutnak. Hajnal Márton látóterét sokáig betölti a mégiscsak élő, mert egyet-egyet rángó ág-kar, aztán felülről, nagyon lassan, sötét tömb ereszkedik a kézfejre: előbb a hegyes orrforma árny, órák vagy napok múltán a törékeny áll úszik a képbe. Az elbóbiskoló öregasszony meggörnyed, hajlik előre, le, le, homloka éppen a jegygyűrűs ujjat fogja érinteni, de míg törzse megdől és feje ültében a kinyúló kezéig ér, megtelik és újra elapad a hold. „Elálmosodott?”, és a vékonyka, amúgy is erőtlen hang nedves-nyákos burkon át érkezik: „Én mindig álmos vagyok” – a megszólalással együtt azonban visszadönti a testét, púposan ül most, a barnára pácolt széktámla magasabbra ér, mint a feje. Korábban padon kuporgott. Mikor a Városmajor és az Alma utca sarkán Hajnalba kapaszkodott, és azt mondta, az isten küldte magát, Hajnal egy piros festéket pattogzó, korhadó padhoz vezette – volt már az kékcsíkos napernyővel védett fehér kerti szék és tolókocsi is. Gurult. Az öregasszony leeresztett vállal ült és bóbiskolt, vagy riadt, elbutult madártekintettel nézelődött – úgy tűnt, semmit se lát, talán elrémült a semmi-képtől. „Hogy hová tartok?… hát haza… most hol vagyunk?… eltévedtem. Elfelejtettem….”
hat-nyolc pestises
Hajnal mintha repült volna, föntről, madártávlatból látta a várost, a terrakotta háztetőket, szellőzőablakokat és kéménynyílásokat a tetőkön – valahol a Palazzo Strozzi környékén lebegett. Nem volt olyan magasan, hogy az Arnót is lássa, de az öregasszonyt észrevette a sarkon. A házfalnak döntötte a fejét, mintha imádkozna, siratna; „segíthetek?”, és a támolygó, vékonyka nő akkor mondta, hogy az isten küldte Hajnalt, mert nem ismer errefelé senkit, eltévedt, reggel óta bolyong, vagy tegnap reggel óta, mert mintha éjszakai sötétségben is tapogatózott volna, „ez a Via Roma?… akkor arrafelé van a Santa Maria Novella… jól mondom?… arra”, és az ág-karral bal felé mutatott. „Megitattak… azt mondták, meg kell innom, és kiraboltak, kitépték a kezemből a táskát, nincs iratom… semmi… pénzem sincs itt, de ahol lakom, ott megmondhatják, ki vagyok… és minden költségét megtérítem… Tudja, mennyit adtam az ellátásomért?… Tízmilliót… tízet… megengedhettem magamnak, nem panaszkodom… az uram mindig gondoskodott rólam… ügyvéd volt a férjem… híres ügyvéd… bennünket nem telepítettek ki… a Santa Maria Novellában találkoztam az urammal… azt hiszem, ott… Erre egészen pontosan emlékszem. Az Úr születése után 1348-ban, egy keddi napon… csak azt nem értem, hogyha erre így emlékszem, más meg hogyan hullhatott ki belőlem… és nem ám, hogy egyszerre csak eltűnt, mert a helye megmaradt… ott van bennem a helye… mindennek érzem a helyét, amit kivettek belőlem… Azt mondtam, 1348?… így mondtam?… akkor jó. Maga is emlékszik arra a pusztulásra?… Mintha most tolnák a kocsit… targonca inkább… úgy nevezik, ugye?… targonca… és éppen ezen a helyen tolták… vagyis egyik húzta, másik tolta, és kétszer megkerülték a Baptisteriumot… nem tudja, miért kerülték meg?… halottakat vittek… a halottak között a testvérnéném… úgy kellett meglátnom… előző nap még egészséges… ó, mind így voltak… de ő mégis: a testvérnéném, és odanéztem… mintha kényszerítettek volna, muszáj volt néznem… pedig ha tehettük, elfordultunk… de akkor nem is tudom… nem lehetett… és így tudtam meg a halálát… a másik meg, aki mellette feküdt… szorosan mellette, pedig az férfi volt, és a karját úgy hagyták, felemelve, hogy a hónaljánál látszott a búb… be sem takarták, csak némán körbekerülték a Baptisteriumot… nem lehet ezt elfelejteni”; a hályogos szemben megjelent – vagy ott volt előbb is? mindig? – a nyitott kocsi, amolyan kerekes deszkalap halottakkal, egyszerre hat-nyolc pestises áldozatot fektettek föl, talán többet is – sohasem lesz vége?, mindenkire sor kerül. Mégse. Mindenkire sohasem kerül sor.

nettuno_flickr

A legtehetségesebb tanítványa mondta Hajnalnak, hogy hagyja: hadd ülepedjen-fészkelődjön el mindenkiben tetszés szerint az idő – bekopogott az egyetemi szobájába – „nem zavarok?… csak valamit kérdeznék…” –, aztán még csak nem is kérdés, inkább figyelmeztetés, baljós jövendöléssel terhes tanács lett a mondókájából. Látszott, váratlanul hagyta cserben a biztonsága, és feszeng a szépen előkészített mondatok romjai között. A felfedezés öröme, frissessége belépéskor még körülötte repdesett, de ahogy leereszkedett a karfás székbe, zavarba jött, és a nyitány majdnem durvára sikeredett – „én sem értek egyet a tanár úrral, és fogalmam sincs, miért kellene az embernek erőszakot tenni az ösztönein meg az érzékein… nem igaz, hogy a réges-régen történtek éppúgy hatnak… vagy érdekelnek… ezt nem hiszem… ez a történelemnek olyan értelmezése… miért jó az, ha elveszítjük a reményünket… ha még remélni sem lehet, hogy különböző kínoktól megszabadulhatunk… hogy érzelmileg is túlkerülünk azon, amit egyébként a civilizált emberiség az értelmével meghaladott?!… Azt mondta a tanár úr, hogy az idő semmiféle sebet nem gyógyít be, hogy az efféle szólásmondás csak ámítás, de akkor…”
az emberiség egész története
A világosbarna, ragyogó szemben aranysárga csíkocskák fénylenek. A fiú elszánt lázadása kamasz-kakaskodás inkább, olyan hevesen gesztikulál, mintha a tollát rázná – Hajnal tanári hiúságának meg hízeleg, hogy mégiscsak bejött, ha dühösködik is, ha szemtelenül majdhogynem fenyeget – „érzékenyebb pontot aligha érinthetett volna a tanár úr… ez nem csak úgy… nem egyszerűen tévedés… vagy minek mondjam… nem az, hogy egyetértek vagy nem értek egyet… a legtöbben meg se akarják érteni, amit mond… annyira ijesztő… közben megfoghatatlan is… játéknak tetszik az idővel… és hogy akkor ösztönösen is kikapcsol az ember… ezt én nem nézem le… a tanár úr meg lenéz bennünket… de kinek jó, ha azzal kísérletezünk, hogy elbírjuk az emberiség egész történetét… az egész el se gondolható… szólamnak tetszik, és ráadásul a tanár úr megveti azokat, akik ebből nem kérnek… érezni… megérezni… ez lenézés… én sok mindent köszönhetek a tanár úrnak, és csak jót akarok, és azért mondom meg, hogy egy nap majd azt veszi észre, már nem járnak az óráira… lehet máshoz is jelentkezni…” –, ez is jobb, sokkal jobb, mintha szó nélkül elpárolognának. Kiürülne az előadóterem, s neki el kellene dönteni: beszéljen-e az üres székeknek, a kopár falaknak. Mit játsszon: nevetséges hősiességet, szabvány elközönségesedést, vagy a legavíttabb szerepet, a szórakozott tudóst, akinek fogalma sincs, mi történik körülötte. Szemközt ül az ágáló fiúval, figyelmesen hallgatja, s érzi, némi viszont-indulattal kell válaszolnia. Bölcsnek, hallgatagon fölényesnek semmiképp sem mutatkozhat. Majd meg is köszöni a látogatást – „maga miért jelentkezett történelem szakra? nem azért, hogy középiskolai tanárként többé-kevésbé korrekt adatokat sulykoljon az ifjúságba, és nem is azért… fogadok, hogy maga nem akar szívósan-módszeresen kapaszkodni a tudományos szamárlétrán… hanem miért? Nyilván érzi, hogy ezt úgy kérdezem, mintha magamat faggatnám… szoktam. Sőt, egyre gyakrabban tűnődöm azon, hogy én magam miért keveredtem ilyen furcsa szerelembe a történelemmel… és minél több a kételyem, annál erősebb lesz a szenvedélyem… de ez más kérdés… Sohasem mondtam, hogy ugyanúgy… ez lényeges!… Most talán a leglényegesebb nekem. A vitákban ugyan általános gyakorlat, hogy egy tételt előbb primitivizálunk, így-úgy kifordítjuk, csúsztatunk egy keveset, s aztán a manipulált változatot támadjuk… Ezt most ne! Azt, hogy ugyanúgy, nem mondhattam… a korábban történtek, persze, nem ugyanúgy hatnak… általában kifakulnak, megkopnak az emlékezetben, mert a legtöbb ember, ahogy találóan megjegyezte, igyekszik is elhomályosítani… Még a saját élet történeteit is kilöttyintik, akárcsak a mosdóvizet… s vele együtt a gyereket is, mármint önmagukat… A nosztalgiázás közben olyan giccs, aminek a szociológiai jelentősége nem is eléggé ismert… de a történelemnél… és mondjuk az egyes embernél… aki éppen csinálja a történelmet… szóval ilyen szűk körben maradva… nem hiszem, hogy kétségbe vonná Huizinga barátunk rálátás- és megérzékülés-elméletét… márpedig erről van szó… olyannyira erről, hogy ha rám pirít, és azt mondja, idegen tollakkal ékeskedtem, talán belevörösödök, és töredelmes beismerést teszek… De ha jól értem, mi valami hozzáállásfélén vitatkozunk… én ragaszkodom a történelem elevenségéhez… kivált, hogy a történésznek elevenen kell tartania a megtörténteket… ez a dolga… de nyilvánvalóan szelektál és állandóan rendezget. Erre pedig csak akkor képes, ha úgy lát rá az eseményekre, hogy közben nem tolja el magától… Nem tudom… nekem ez túlontúl egyszerűnek tűnik… Elméletben talán az is. Ingerültséget vagy elutasítást az aktualizálás kelt… így van? Ingerült lettem én is… bár reméltem, hogy ezt jobban palástolom… de amikor a kollégája azzal hárított, hogy a két generációval előtte járók tetteiről nem mond véleményt… hogy neki vajmi kevés köze van a harminc meg negyven éve gubancolódó ügyekhez, mert neki ez már történelem!…”

firenze4

A fiú szájszögletében mosolyféle látszódott – oldozódó, Hajnalhoz simuló mosoly vagy csak reflexes rángás, egy újszülött gázmosolya, eldönthetetlen. Az öregasszony még előre, bal felé nézett – „három katona jött… ott, azon a sarkon… az uram azt mondta, szökött katonák és részegek… engem gyorsan elbújtattak… tudja, hogy van ez… fiatal voltam, azokban a szerencsétlenekben az ital is dolgozott… azért mondom, hogy szerencsétlenek, mert lelőtték őket… a szemem láttára… mielőtt a saját fegyverükhöz nyúltak volna, pa-pa-pamm… ilyesféle házak voltak akkor is… nem magasak… és úgy emlékszem, valamelyik kapuból céloztak… mondtam már, hogy az uram híres ügyvéd volt?… nem engedte, hogy odamenjek a halott katonákhoz, pedig meg kellett volna nézni az irataikat… nem tudtuk még, hogy a fivéremet is így lőtték le… fényes nappal az utcán… értesíteni kell a családot, de az uram nem tehette meg, neki nem lehetett ilyesmibe keveredni… én megértettem, de nagyon sírtam… sajnáltam azokat a szerencsétleneket… meg az édesanyjukat… mi most hol is vagyunk?… mit mondott?… ez itt a Városmajor utca?” –, úgy lengette csuklóból a kézfejét, és bökdösött a végeláthatatlanul bedugult autósorok felé, mintha lavórnyi vízben pancsolna –; „erre lehet a szívkórház… ott engem egyszer operáltak, még azelőtt, hogy az otthonba költöztem… tudja, mennyibe került nekem ez a beköltözés… tízmillióba… de megadtam…”
Napfény Otthon
Addigra elérték a buszmegállóhoz tartozó piros padot, Hajnal meleg tejeskávét hozott papírpohárban, és puha diós kalácsot. Az öregasszony hosszú, elkékült ujjai között remegtette a kicsipdesett süteménydarabokat, és mohón ügyeskedte a szájába – „nem ettem semmit… ma még egy falatot sem… megitattak, de ne kérdezze, mivel, mert nem tudom… zöld bögréből itattak… azt mondták, meg kell igyam… aztán még egy bögrényit, meg még egyet… már szédültem… ez most jólesik… nagyon jól… Kérem, adja ide a névjegyét, és elküldetem, amivel tartozom… táskám nincsen, de nézze… ide elteszem a névjegyét… ha nincsen névjegye, az se baj… csak írja föl a címét… ” –, Hajnal a pad mellett állt, és tartotta az átmelegedett papírpoharat. Négy-öt falatonként kortyoltatott az asszonnyal – hogy tovább? Elbattyoghat a szívkórházba, megpróbálhat segítséget kérni, de feltehetően a portásig jut, és neki sem lesz más ötlete: ki kell hívni a mentőt. Ha a mentő kihívásával kezdi, mit mondjon? – haldokló? életveszélyes állapot? – muszáj tódítani, különben fél napig várhatnak a kocsira – „az otthon címére sem emlékszik?… valahol errefelé lehet? Budán?” – Napfény Otthon. Mintha ez volna a neve. Rendes kis lakások, szoba, kis fürdő, teakonyha, de azt jóformán sohasem kell használnia, mert teát, kávét, akármit megkíván, a ház étterméből megkapja. Napfénynek hívják, egészen biztos: Napfény. A vajszínű homlokzaton még egy sötétsárga napkarika is látható. Sötétsárga napsugarakat lövell – „ha felhívja őket, igazolnak engem… doktor Kolozsvári Lászlóné… a papírjaimat nem mutathatom meg, de az otthonban ismernek” –; a kövér büfésasszony tanácsolta, hogy nézzen be a zsidó szeretetotthonba, kijött az üzlet elé és a szemközti sarok felé mutatott. Ő is felemelte a karját. Derékvastagságú kar, lilásrózsaszín szvetterbe burkoltan – „talán egyenesen ebből az otthonból sétált ki a néni, de ha nem is innen való, ezek ismerik egymást… egyik otthon a másikról többet tud… ott, az Alma utca felől van a bejárat… ott kérdezze meg… nem ismerem én őket… ezt a kis üzletemet úgy szereztem vissza… kárpótlásba… mert az édesanyámé volt, ebben a házban laktak, még a világháború idején is, aztán mindent elvettek… semmi se maradt a szüleimnek, én meg idegen voltam a környéken, de tudtam, hogy az édesanyám boldog volna… meg is ígértem neki a halálos ágyán… megfogadtam, hogy ha törik-szakad, visszakövetelem, ami megillet… látja, nem valami nagy üzlet ez, és ahhoz képest, hogy itt dolgozom naphosszat… nem sok a bevételem, éppen csak megvagyok… inkább szűkösen, de megvagyok… az édesanyám kedvéért… pedig utóbb nem is szerette már ezt a házat, a kis üzletet… szegénykém, maga se tudta, mit akar… hogy visszaszerezzem vagy elmeneküljek innen… ilyesforma volt, mint ez a nénike… mintha csak az édesanyámat látnám… ilyen kis törékeny lett, képzelheti… az utolsó esztendőben ötvenkét kilót fogyott… így, ahogy mondom magának… ötvenkettőt… ilyen nincs is… láttam, ahogy a hús foszlik le róla… a szeme meg mintha mindig a régi dolgokat látná… borzalmakat… azt mondta, az ablakukból látta, amikor itt felgyújtották a kórházat… itt, ezen a telken volt a zsidóknak egy kórház… meg ez az otthon is a zsidóké volt, de megölték őket, felgyújtották a házat… az édesanyám fiatal lány volt, és nem tudott elmozdulni az ablaktól… néznie kellett, míg leég az épület… azt mondta, muszáj volt néznie, pedig félt… nemcsak attól félt, hogy meglátják ott az ablakban, hanem attól is, hogy majd nem tudja elfelejteni… és így is lett… sohasem tudta elfelejteni… szegénykém, utóbb mindent összekavart már, azt se tudta, fiú vagy lány, meg hogy melyik városban él, de ezekre emlékezett… éppúgy, mint a maga nénije… Azt mondom, kérdezze meg ebben az otthonban, talán ismerik… vagy…” – Kérdéses, szól-e bent a kapucsengő. Hajnal próbálkozott hosszan, erősen nyomni, majd szaggatott, kurta kis jeleket küldözgetett, mintha morzézna. Nagy sokára beleszólt egy reszelős, fiatal női hang: „tessék!” – talán a csengetés ébresztette fel, azért mogorva; „tessék!”, de a kérést, hogy jöjjön a kapuhoz, sőt, a padhoz, ahol esetleg felismeri egyik ápoltjukat, hajthatatlanul elpöccintette: „nem tőlünk való!… innen senki sem megy ki… és mit csináljak, ha valaki rosszul lesz az utcán!?” Nem bújt elő. Még a kíváncsiság, a borzonghatnék sem mozdította meg. Hajnal várt kicsit a süket és néma kaputelefon előtt – a Baptisteriumot közben másodszor is megkerülték a rongyos, fedetlen fejű halottszállítók. A hamuszínű lábak remegtek a zötykölődő targoncán, és szemközt, a Piazza San Giovanni lakatlanul hagyott épületeiből, az egyszerre kitáruló ablakokból karok meredtek előre, lefelé. „Látja?! Nézze csak!” Minden ablakból egy-egy kar mutatott a holttestekre, ökölben végződő kar meg mereven kinyitott kéz, döfni készülő mutatóujjal – ilyen is, olyan is. Volt csontig szikkadt, öreg kar, mint az otthonba vonult ügyvédné karja, meg olyan vastag kelmébe öltöztetett kövér kar, mint a büfésasszonyé. Muszáj nézni.

flor1

A büfésnő azalatt a néni mellé telepedett a padra. Az üzletét nyitva hagyta, de míg paskolgatta az öregasszony kezét, és látszott, biztató szavakat duruzsol neki, félszemmel figyelt: akad-e betévedő kuncsaft. Nem akadt. Az öregasszony előbb rátartian elhúzta magát; „ne hozzon nekem semmit!… nem vagyok rászorulva… kicsoda maga?… honnan tudja, hogy én ki vagyok?… doktor Kolozsvári Lászlóné vagyok. Most megmondtam. Az uram híres ügyvéd volt… Járt maga Firenzében?… Mielőtt én ide kerültem, ott laktam… megmondhatom, pontosan hol…”, aztán tűrte a büfésnő dalolását: „mintha az édesanyámat látnám… éppen olyan… mikor kijöttem az utcára, és idenéztem, egyből az édesanyámra gondoltam… az csak nem baj, hogy ki-kijövök?!… megállok kicsit az ajtóban… valamit lássak a világból… az ember mégsem vakondok vagy mit tudom, mi… nem ülhetek naphosszat bent… ott, a túloldalon… tetszik látni?… az a büfé az enyém… úgy szereztem vissza kárpótlásba, mert még az édesanyámé volt… az egész ház az övék, csak akkoriban mindent elvettek az emberektől… tetszik tudni, hogy ment ez… de semmit se féljen, hazasegítjük a nénit… az úr már intézkedik…”
szeretne odalebegni
A padig három-négy lépés balra – mi mást tehetne? a mentőket kell értesíteni. Nyilvános telefon erre nincsen, s ha pár száz méterre találna is, csak kártyával működik. Szíve szerint persze jobb felé tartana. Vagy inkább egészen megfordulna, följebb emelkedne, a Via Roma ötemeletes házai fölé, ahonnan belátható a Palazzo Vecchio. Tudja, hogy ott van, a háta mögött, ha kifeszítené a testét, lábfeje talán a Palota lőréses párkányzatát érintené. Szeretne odalebegni lassan, mint az álomban, bár léphetne az aszfalton is. Rendesen, ember módra lépne, kétpercnyi út, hiszen százötven méternél nem lehet hosszabb a távolság – még annyi se, rövidebb talán, mint ide a Városmajor utcai piros pad.

Az öregasszony meg a kövér büfésnő ránézett, de egyikük sem kérdezett semmit. „A kórházból próbálok telefonálni… tessék itt türelemmel várni”. Kolozsváriné bólintott. „Soha életemben nem voltam türelmetlen… azt senki se mondhatja rám, hogy türelmetlenkedtem.” A portás telefonált a mentőknek, de átadta Hajnalnak a kagylót; „mondja, hogy maga egy járókelő… mit tudom… mondja, hogy az utcán rosszul lett a néni. Tódítson… ha gondolja… ezeknek nem sürgős… csak ha azt mondja…”. Mondta, s hogy a buszmegállóbeli padra segítették. Most ott van. Nincsen irata. Nem hagyható magára.
muszáj nézni
Mire visszament, az öregasszonyt egyedül találta. Hátranyaklott a feje, megnyílt a szája. A fakó rózsaszín üregben élénkebb rózsaszín a protézis. Az orrüregek szürkéjéhez képest sárkány-rózsaszínnek tetszik. S mert a test belseje hirtelen-váratlan veszítette el kulturált zártságát, mert tehetetlenül egyszerre csak megnyílt, Hajnal lehajtotta a fejét. Nem akart belelátni. „Muszáj nézni!” Nem muszáj. Nem nézte és nem képzelte a nyelőcsövet, a légcsövet, a hörgők rajzolatát. A pestisben meghaltakat és a lelőtt katonákat. A leszállni, megpihenni képtelen városi varjakat és a fedetlen fejű, rongyos targoncásokat. A bendőig láthatna. Leült az öregasszony mellé, és azt sem számolta, hány busz pöfög be a megállóba, hány piros meg fekete autó húz el, hányszor fordulnak a hullaszállítók, hányszor alkonyodik és kel fel a nap – az iskolából csoportosan rohantak ki gyerekek. Be a büfébe. A kisebbek az anyjukat húzkodták arra.

firenze_lugarno_flickr

„Hát maga az!” A mentős szemrehányó dörrenése riasztotta fel Kolozsvárinét. „Hát maga a mi elveszett tündérkénk!… Mégis, hogy tudott eltűnni, mondja… hogyan hagyott el bennünket?!” És Hajnalnak mentegetőzve magyarázta, hogy a Napfény Otthonból ők hozták vizsgálatra az asszonyt, de aztán hiába vártak rá, hiába keresték a rendelőben, nyoma veszett; „tudtam, hogy előkerül… ezek előkerülnek… nekünk senki se mondta, hogy dadus kellene mellé” – az öregasszony Hajnal felé nyúlt, de a mentő, saját jó szándékát mentve, ölbe kapta – a két szürkéslila kar erőtlenül kapálózott –, behuppantotta a mentőbe, és még visszafordult Hajnalhoz: „behúgyozott, szegény … maga észre sem vette, hogy behúgyozott… nem vette észre, igaz?”

A Bolyongás hajnalban című novella-ciklusból
kép | discoverpocruises.co.uk, pattyhodapp.com, cimatori.it, flickr.com