Levendel Júlia

EZERFELVONÁSOS VILÁGTRAGÉDIA

1998 március

EZERFELVONÁSOS VILÁGTRAGÉDIA
Nagy Lászlónak, a mi nyomdánk vezetőjének, nemcsak a történetet köszönve, hanem a Liget tíz évét is, a barátságot

I.

1808 őszén Napóleon a Weimar közeli Erfurtban szervezett csúcstalálkozót. Szekérkaravánok hosszú sora hozza párizsi kastélyokból a díszleteket, jelmezeket, kellékeket. A meghódolt európai királyok, hercegek, fejedelmek buzgó alattvalókként nyüzsögnek, csak az akkor még barát és szövetséges Sándor cár élvez megkülönböztetett bánásmódot – mint Richard Friedenthal meséli –, ők ketten, Napóleon és Sándor éppen örök barátságot játszanak. Amikor a színházban Voltaire Oedipe-jéből szavalja a színész, hogy „Nagy ember barátsága az istenek ajándéka”, Napóleon bólint a cár felé, és akkor is bólint, amikor elhangzik a két sor: „Nemcsak hódító, a világ legyőzője, / Neve legyen ez is: a szabadság hőse!” Napóleon nemcsak önmagától, még szinte az egész felvilágosult európai értelmiségtől is úgy tudja: ő a szabadság hőse. Igaz, évekkel a császárrá koronázás és a Bonaparte család tagjainak különböző uralkodói székekbe emelése után vagyunk, de azért az itáliai győző, a polgári felszabadítás sikeres hadvezérének neve jelzi a törvénykönyvet, amely a meghódolt német tartományokban is viszonylagos egyenjogúságot, mégiscsak haladást követet még néhány évvel az oroszországi hadjárat előtt vagyunk, akkorra a világ legyőzőjét már nyíltan nem érdekli eszme, igazság, más efféle, eszébe sem jut például az orosz jobbágyfelszabadítás kérdése, nem érdekli, hogy ki mit gondol róla, ki mit vár, remél tőle, hogy akadnak-e még, akik megrögzötten-tompán a szabadság hősének mondják, vagy mások mint a szabadság elárulóját, a világ legnagyobb gonosztevőjét átkozzák.

A Napóleon-színmű egyik drámai csúcspontja bizonyára az erfurti találkozó, amelynek alkalmából a negyvenéves, elhízott címszereplő fogadja az elegáns, jó tartású, hatvanéves Goethét. A leírások alapján persze mindenki játszik. Mindenki állandóan színpadon van. A nevezetes erfurti találkozás az egykori helytartó palotájában történik, Goethe utána bejegyzi naplójába: „A régi színhely új személyzettel.” Színpadiasak a gesztusok és a mondatok, a pillantások, a bevonulások és a távozások; színpaddá szerveznek minden termet, sátrat, csatamezőt; és nincs más, mint ami a színpadon történik. Kétségtelen: különbözőképpen lehet viselkedni színpadon is, és nemcsak azért, mert az egyik embernek tehetség adatott, a másiknak meg nem, hanem azért is, mert ebben a komédiázásban nincs szövegkönyv és nincs rendező. Napóleon például felkéri Goethét, hogy írjon az erfurti kongresszusról, és művét ajánlja a cárnak; Goethe kifogástalan udvariassággal hárít, kitér; feltehetően a meghívásra, hogy jöjjön Párizsba, ott alkosson nagy műveket, drámát Julius Cézárról, aki – ha jutott volna idő rá – boldoggá teszi az emberiséget, igen, bizonyára az ilyesféle megtiszteltetésekre sem válaszol egyenesen. Nem nagy baj. Ő, a költőfejedelem, aki immár megszokta, hogy Weimarban és Európa szellemi elitjének körében főszerepet alakít, akkor, ott ő is elfogadta a sokadrangú mellékszerepet. A színházban szigorú az ülésrend, „a dinasztikus és katonai rangsorhoz igazodik: a zenekar előtt, emelvényre állított székeken ül a két császár és Bajorország, Szászország és Württemberg Napóleon által kinevezett királya, utánuk következnek a fejedelmek és hercegek, majd a marsallok mint a katonai állam legfontosabb személyiségei, a hátsó sorokban a követek és a legutolsóban a miniszterek”. Kint transzparens hirdeti: „Ha Isten fia újra földre szállna, / Napóleonnak hívnák bizonyára”. Álarcos felvonulás és hajtóvadászat, udvari bál és kitüntetési ceremónia – minden, ahogy szokott, comme il faut. De mindez színház a színházban. Aki nem szerepel, az nincs is, mindenesetre ma valóban nem tudunk róla. Az ilyen-olyan szerep alakítása már akkor, a szó szoros értelmében létkérdés. Meg aztán nélkülözhetetlen is ez a színház-játszás, a maszk és a deszkára lépés póza, az eltolás, hogy szenvedés és szenvedély nem halálosan komoly, a kibúvás reménye, sejtelme, hogy elegendő a valósághű tettetés, hiszen végtére is mi lenne velünk, ha igazán élnénk mindent. A hajszolt jelenlét, önmutatás és közben az eltolás, minden kínos és fájdalmas elrejtése-fedése, gyakran éppen a megmutatással való rejtőzködés ősi, elemi machináció, de hogy a 19. század első felének irodalmában például ilyen bőségben, és ennyire ismerősen, közelien, mondhatni posztmodern csavarásokkal fellelhető, azért – gondolom – jelentékenyen felelős a Napóleon-pálya, illetve a kis korzikai fiú népmeseszerű felemelkedéséhez kötött ábránd és csalódás, a mindvégig és egyre erősebb kétellyel kísért lelkesedés, majd a szédítő gyorsasággal érkező szégyen, a düh, a restaurációs hazugság egész tömege. Ha valaki lehet a francia köztársaság császára, akkor mi az, ami nem lehet valaki? Mi az, ami nem történhet meg?

nem választani

Látom, ahogy Goethe bemegy a helytartói palotába, látom a tekintetét, a szemét, amiről tizenhét esztendővel később azt írta Heine, hogy „ez a szem most is az egyetlen nevezetesség, amellyel Weimar rendelkezik”; látom, ahogy megfigyeli: ott van a régi tapéta, és az új lakók egyszerre szeretnének mindent elvetni és mindent át is menteni – maguknak; látom, hogy látja az ostoba igyekezetet, s hogy gőggel megveti; de elbizonytalanodom: látja-e közben a saját megilletődöttségét? Ennyi idő után vaskos torzítás volna, ha csak az észérvek egymásnak feszülésére figyelnék, ha elhinném, hogy indulatok – meg hiúság, tetszeni vágyás, az idegentől, a világ urától kapott elismerés különös, sokszorosra növő, mégis kesernyés öröme – nélkül mérlegelt, s döntött úgy, hogy Napóleon mégiscsak, mindenek ellenére jobb figura, mint az európai színpadon mozgó többi uralkodó – és persze valamennyi lehetséges uralkodó. „Az ittlét és hatni tudás kedves szokása” készteti bizonyára az embert, hogy ideológiát gyártson magának, s mintegy kötelességtudóan két vagy több rossz közül is igyekezzen legalább a kisebbik rosszat választani. Aki megtagadja az ilyen választást, őrültnek minősül, maga lép le a színpadról, s nem számíthat másra, csak gúnyra, legfeljebb szánakozásra: szegény ördög, álomvilágban él, képtelen tudomásul venni a valóságot. Meg aztán éppen a hatni tudás nemcsak kedves szokása, hanem annyira elbűvölő eszménye, vágya, mondhatni modern ösztöne, amelyben szinte mindaz sűrűsödik is, ami az emberben tiszteletre méltó: a felebaráti szeretet, a felelősség, a másokkal való törődés, a gondoskodás, teremtés stb. igénye arra késztet, hogy az ember ne szalassza el az alkalmakat, ne húzódjon vissza, amikor lehetősége – még ha kicsike lehetősége is – van hatni. Amikor például választhat – bármilyen kérdésben, pártok vagy lehetséges kormányok, háborúk vagy béke között. Micsoda gyávaságnak tűnik, már-már ember voltunk megtagadása: nem választani! Milyen szánalmasnak tetszett például a nyolcvanas évek második felében némely értelmiségi hárító magyarázkodása, hogy azért nem írja alá a Charta vagy a Duna Kör tiltakozását-felhívását, mert az ő aláírása – egyetlen ember „szavazata”, véleménye – nem oszt, nem szoroz, oly kevéske lehet egy ember hatása – jobbára semmi az, csak fontoskodás, tetszelgés, áltett, álválasztás. Gyakran gondolok erre, s persze mindenféle más, könnyen kínálkozó, akár tetszetősnek is mondható ideológiára, mikor azon tűnődöm, van-e egyáltalán értelme a tagadhatatlanul görcsös igyekezetnek, hogy a gyávaságtól megriadva ne tévedjek gyávaságba, s ne válasszak végül konvencionálisan, hogy ne fogadjam el szükségszerűnek a lehetséges legkisebb rossz választását, szóval: van-e értelme és nem csupán szellemeskedő fordulat, hogy éppen a hatni tudás vágya, kategorikus imperativusa, megmaradt választási igényem miatt nem játszom választást.

II.

Thackeray 1848-ban prológust ír a napóleoni háborúk idején játszódó Hiúság vásárához – ő is, mint előtte oly sokan, szeretné a maga és majdani olvasói számára elviselhetővé tenni a „nyüzsgő kép”-et, odaírja hát előhangja címéül, hogy „A függöny előtt”, megpróbálja elhitetni, hogy amit elénk tár, az csupán ügyes, jól kidolgozott, élethű játék, hogy „Van itt mindenféle jelenet: szörnyű párharcok, finom és méltóságos lovaglási mutatványok, jelenetek az előkelő világ életéből, de meg a nagyon közrangúakéból is; szerelmeskedés az érzékeny lelkűeknek és könnyű játék a mulattatásra – az egész megfelelő díszletek keretében és a szerző saját maga gyújtotta gyertyáitól fényesen megvilágítva”; és a regény folyamán, mint megannyi elődje, kommentárokat sző a mesébe, s olykor talán szándéka ellenére líraian fel-fellebbenti jelmezét: „Óh! Bohócruhás testvérek! Nincsenek pillanatok, mikor az ember belefáradt a vigyorgásba és bukfencezésbe és a csörgősapkák csilingelésébe?” Vannak, persze, nagyon is vannak, mikor „megyünk haza és magunkban teljesen kutyául érezzük magunkat.” Jó két évtizeddel korábban Heine az Útirajzok Eszmék kötetében teoretikusan is összegzi, hogy a fenségestől a nevetségesig csak egy lépés a távolság, s hogy az élet elviselhetetlen volna a patetikus és a komikus keverése nélkül, s miközben erről a védekező elegyítésről értekezik, további védelmezéssel-eltolással az életet mint színházat írja le: „Arisztophanész az emberi őrületnek iszonytató képeit csak az elmés tréfa nevető tükrében mutatja, a gondolkodás nagy fájdalmát, amellyel önnön erejük semmiségére ébrednek, Goethe csak egy bábjáték versikéiben meri kimondani, és gyilkos panaszát a világ keserűsége felett Shakespeare egy bolond szájába adja, közben pedig aggódva rázza a bolond csörgősipkáját. Ezt valamennyien a nagy őspoétától lesték el, aki a maga ezerfelvonásos világtragédiájában a humort a végsőkig tudja csigázni… a hősök elvonulása után bohócok és graciózok jönnek bunkóikkal és kereplőikkel, véres forradalmi jelenetek és császári tettek után megint csak előkacsáznak a kövér Bourbonok kivénhedt, poshadt kis tréfáikkal és tapintatosan-törvényes bonmot-ikkal, és graciózusan szökdécsel elő éhkoppon tengetett mosolyával a régi arisztokrácia, s mögötte ott nyüzsögnek a jámbor csuklyák gyertyákkal, keresztekkel és egyházi lobogókkal; még a világtragédia legfennköltebb pátoszába is be-belopakodnak komikus vonások, a kétségbeesett republikánus, aki Brutus módjára mellébe döfte a kését, előbb talán megszagolta, nem vágtak-e vele heringet is, és e nagy világszínpadon ezenkívül is egészen olyan minden, mint zugszínpadainkon, itt is vannak részeg hősök, királyok, akik elfelejtik szerepüket, színfalak, amelyek fennakadnak, kihallatszó súgóhangok, táncosnők, akik ágyékköltészetükkel aratnak sikert, kosztümök, amelyek fődolog gyanánt tündökölnek. És fenn az égben, az első sorban, ott ülnek eközben a jó angyalkák és lornyonon át néznek bennünket, komédiásokat…”

éjjeliedény hull a fejére

A komédiázás járványa – úgy tűnik – éppúgy tombolt Napóleon Franciaországában, mint a hol ellenséges, hol szövetséges Habsburg Birodalomban, Oroszországban, vagy a Napóleont leterítő Angliában. Stendhal ifjú hőse, Lucien Leuwen a tükör előtt próbálja tiszti pózait, a bátor, talán sebesült katona csodás szerelmi kalandjaihoz a megfelelő mozdulatokat, közben pedig tudja – 1830 után tudnia kell! –, hogy a „rosszul kövezett kisváros szomorú garnizonjában”, ahová majd vezénylik, legfeljebb káposztatorzsával hajigálhatja az éhező, lerongyolódott munkásokat. Ennyi lehet számára a cselekvés, a hatni tudás, s amikor egyszerre szenvelegve és önironikusan képzeleg saját haláláról, hogy esetleg éjjeliedény hull a fejére, melyet egy fogatlan öregasszony hajít ki valamelyik ötödik emeleti szobából – igen, még a megalázó véget is komédiának látja: hogy a másvilágon majd bemutatják Napóleonnak, aki aztán így fordul hősünkhöz: „Bizonyára az volt a szíve vágya, hogy katona lehessen”, Lucien meg: „Ó, nem tábornok! Csak magát akartam utánozni!” Megint színház a színházban: a csupa póz, csupa utánzás császár utánzása. Amikor példáról beszélnek, akkor is utánzásra gondolnak; Balzac Lucien-je, Lucien Chardon, vagy ahogyan a törekvő ifjú jónak látja előkelőbbre formálni: Lucien Chardon de Rubempré is azt reméli, hogy „lángelméje előbb-utóbb úgy fog ragyogni, mint annyi más emberé, az elődeié, akik meghódították a társaságot”, hiszen „Napóleon példája, amely oly végzetes volt a tizenkilencedik századra, mert annyi középszerű embernek sugallt nagy igényeket, megjelent Lucien szeme előtt”.

Tolsztoj a Háború és békében minden Napóleont idéző jelenetben hangsúlyozza, hogy a császár környezetére is mennyire hat a teatralitás, és nem a megszokott, a királyi udvarokban és arisztokrata körökben – különösen a barokkal, a klasszicizmussal és a rokokóval mintegy élettelenné és érdektelenné, „letisztulttá” lett teatralitás ez, nem csupán az üresség formába rendezése, mert a 19. század elején, s valamiképpen a napóleoni pályához kötődően az utánzás felkavaró és gyilkos. Mert Napóleon és Sándor például nem úgy közlekednek egymással, ahogyan a diplomáciai etikett kívánja, nemcsak fenségnek szólítják egymást, hanem még a csapatösszevonások, még a meginduló oroszországi hadjárat idején is „testvér”-nek. A kortársak szeme láttára, mintegy magzatmázasan pusztul így, amiért az imént lelkesedni lehetett, amit szívszorongva védelmezni akartak Európa-szerte – végtére is ezért akarja a Napóleon-rajongó Bezuhov Moszkva elfoglalásakor megölni a francia császárt, ezért lesz számára az egykori ideál az Apokalipszisben is megjövendölt fenevaddá. De Tolsztoj annyira nem igyekszik szigetelni az érzelmeit, annyira képtelen a teatralitással védekezni (vagy a hatvanas években, a század eleji élet rekonstruálásakor már nincs is erre akkora szükség), hogy amikor meg-megidézi a császárt, az írói mesterség szabályainak is fittyet hányva, közvetlenül és talán gyerekes halmozással meg is ítéli: „Napóleon arcán ellenszenvesen mesterkélt mosoly játszott” – írja például.

Persze könnyű, vagy legalábbis talán könnyebb az olyasféle embernek, mint a becsületes, önérzetes, dolgos, bátor, később kiválóan gazdálkodó, a parasztjai érdekeit a magáénál is inkább védelmező Nyikolaj Rosztovnak, aki ugyanakkor egész lényével gyógyíthatatlanul alattvaló. Aki a két uralkodó tilsiti találkozója után szenvedélyesen érvel, hogy „ha urunk-császárunk úgy tartja jónak, hogy elismerje császárnak Bonapartét, és szövetséget kössön vele, akkor az is helyes! Mert különben, ha mi kezdünk el okoskodni, meg ítélni elevenek és holtak felett, akkor semmi se marad szent”.

odaadás és meghasonlás

Úgy gondolom, a meggyőződéses alattvalónak (tehát a gondolkodás nélkül minden kívülről és felülről jövő döntést, szokást elfogadónak) és a meggyőződéses hárítónak (a semmiben és senkiben nem bízónak) könnyebb lehet evickélni, akár epizódszerepet találni a színpadon – csakhogy akad-e hibátlan alattvaló vagy hárító, nem kap-e lobot, nem ragadja-e el valami vágy, szenvedély egyiket is, másikat is némely helyzetben? S ha a lelkesedés és megrendülés, az odaadás és meghasonlás valamennyire is eléri az embert (és eléri, éppen mert ember), oda a felelősségtől is mentesítő mellékszerep illúziója. Ó, bohócruhás testvérek! Nem egyszerűbb akkor már elkezdeni kinek-kinek okoskodni, esetleg ítélni elevenek és holtak felett is, szembefordulni a színpaddal, megnézni a látványosságokat, önmagunkat is persze, ahogyan erőlködünk, esetleg ágálunk, olykor meg tudva akár, hogy rossz, elhasznált ideológiák maszkjával menetelünk csak, amerre a többség vonul?

Heine az Útirajzok Eszmék kötetét egyébként Napóleon emlékének szenteli, a Düsseldorfba egykor bevonuló és Heinének meg az övéinek is egyenlő jogokat hozó, csakugyan felszabadító francia csapatok császárának. A kilencedik fejezetben, amelyet a megrendítő kijelentéssel indít, hogy „A császár halott”, mintha a költőt csodálatos iróniája-öniróniája is elhagyná, s például Szent Ilonán, „az Atlanti-óceánnak egy sivár szigetén” található „szent sírt”, ezt a magányos kis dombot a szomorúfüzekkel úgy idézi, mint a múlt század húszas éveinek végén akármely, általa is gúnyolt tökfilkó tehette volna. De Heine a halott Napóleont, a makacsul „nagy embernek” látott Napóleont dicsőíti – s főként az élő uralkodókkal, hatalmasságokkal, például a német cenzorokkal szemben. És Thackeray gyilkos áhítata, amellyel a Napóleon-ellenlábas hülye György király emlékének hódol, roppant hasonló ehhez. Mintha elfutná szemét a könny, ahogy gyerekkori színházi élményét meséli – a színházban egyszer csak megjelent A KIRÁLY! Ott volt a felséges páholyban „vöröslő arccal, testesen, rendjelekkel borítva”, és „hogy éljenezték, tomboltak és lengették a zsebkendőket! Hölgyek sírtak, anyák magukhoz szorították gyermekeiket, némelyek elájultak a meghatottságtól”, a nép ott is megmutatta, hogy kész meghalni érte. És Thackeray ekkor elhúzza kicsit a maszkját, látható a szeme, az ő ugyancsak nevezetes szeme, és azt mondja nekünk. „Ettől nem foszthat meg bennünket a sors. Mások látták Napóleont. Még élnek néhányan, kik látták Nagy Frigyest, dr. Johnsont, Marie Antoinette-et stb. Mi azonban jogos dicsekvéssel mondhatjuk el gyermekeinknek, hogy láttuk a jó, a dicső, a nagy George-ot”. Lehet tehát keservesen, első osztályú bohóchoz méltóan komédiázni, és egy-egy kivételes pillanatban igazán sóhajtani, hogy „Óh, bohócruhás…”, és szenvedni meg mulatni azon, hogy a festéken igazi sós lé csorog – de lehet-e az életet és valamilyen életteret megőrizve nem a kijelölt, az adódó, a szokásos színpadon mozogni? Lehet-e kínos erőlködés nélkül (mert az erőlködés eleve színpadias, mindig kifelé forduló) – lehet-e keresni ma a kisebb vagy még kisebb rosszak helyett valami jófélét?

III.

Nyár végi szombat délután szirénázás ébresztette a kánikula enyhültével ráereszkedő gyors és mély alvásból. Mintha seregnyi autó egyszerre vinnyogtatná, mentő, tűzoltóság, rendőrség – mi még? A sikoltásokat képzelte, vagy csakugyan voltak? Úristen, ő hol van? A mennyezetet nézte, a háromágú csillárt, a szemközti fal mellett szekrénysor, könyvek, televízió; nem mozdította a fejét, de olyan sebesen forgatta a szemgolyóját, hogy mielőtt egészen felébredt volna, látni vélte magát, ahogy fekszik ebben a szobában, a saját szobája, kétségtelenül az, itt él közel negyedszázada, s most, mintha belökték volna, fájdalmasan ugráltatja a tekintetét – kik és honnan lökték volna? Mi ez? A szirénázás verte fel, meg talán a rémült, vad kiáltások is, nők jajgatása, s már nem hallatszik más, mint a szokott utcazaj, a szombat délutáni, mindig fáradt, lassuló – semmi sem történt odakint? A lépcsőházban, a bejárati ajtóhoz vezető lépcsőkön mintha püfölnének valakit, erőtlen nyögések, aztán öklendezés, valakit ütlegelnek, módszeresen a falhoz verik a fejét, itt ölik meg a lakása előtt, itt, és nem lesz tanú, pedig ő hallja a nyögéseket, a fuldokló köhögést, inkább hörgés az – mi van itt? Felpattant, és mezítláb az ajtóhoz ugrott. A kémlelő ablakocska előtt nem látott senkit. Szemben a tökéletesen zárt, sötét üvegű liftajtó, és innen, az ötödik emeleti manzárdlakástól már csak lefelé fut lépcsősor, pontosan tizenegy lépcső, a derékszögű forduló után hat lépcső, aztán megint forduló, és megint tizenegy lépcső. Tudja, hogy ennyi, pedig nem sokszor koptatta. Minek használná, ha felhozza a lift, ide hozza a lakás elé, s mióta itt lakik, még egyszer sem romlott el. De azért járt azokon a lépcsőkön, egy-egy áramszünet idején, vagy amikor nagyobb bútort cipelt, meg talán heccből is lefutott néhányszor – tizenegy, hat és tizenegy, erre esküdni merne. De miért esküdne? Kit érdekel, hány lépcső, mikor halott vagy haldokló feküdhet rajta, a gyilkos még el sem szelelt, vagy ha igen, később visszatér, egy gyilkos, vagy egy egész banda, eztán itt rendezik a kerületi leszámolásokat, éppen alkalmas hely, eldugottabb, mint akármelyik pince, lezárt üzlet, raktár, mindennél alkalmasabb, rajta kívül itt senki sem fordul meg; a nyögések és puffanások ismétlődtek. Legalább nem hallucinál.

Ágaskodott, és más szögből nézett ki a kukucskáló ablakon: a legfelső lépcsőn nagy, fekete halom, összekuporodott ember is lehet, de rongycsomó, bármi szemét – meredten nézte a hályogos üvegdarabon keresztül, próbálta letörölni a párát, nézte újra: nem mozdult. Halott ember. És iszonyú bűz jött be. Hányás és húgy, híg széklet szaga. Talán vér is. Lehet, hogy vér is. Meg kell néznie, csinálnia is kell majd valamit, de előbb meg kell néznie. Hangtalanul akarta kinyitni az ajtót, két kézzel fogta a gombot a biztonsági záron, milliméterről milliméterre csavarta, míg a nyelv ütközőig ért, most még hangtalanul lenyomja a kilincset és hangtalanul kilép, rálép a lábtörlőre – belenézett a hosszú, ovális előszobatükörbe: az őszes barna haj, a gyűrött arc; véres-vörös a szeme, ismerős, az övé, a teste, ahogy néz önmagára és fogja a kilincset, mint egy alvajáró kalandor, rémült és krimit játszik. Nem, nem szabad kilépni, kitenni magát. Azt semmiképpen. Semmi értelme. Ha halott vagy haldokló, az a rendőrség dolga. Nem avatkozhat ilyesmibe. Nem viselkedhet úgy, mint egy saját képzeletétől felajzott kamasz. És úgy sem, mint az egyetlen bamba arccá, ormótlan testté váló, a rémhírekre, rémeseményekre mindig szomjas csürhe. Kihívja a rendőrséget. De mit mond? Ha az ügyeletes felveszi a telefont, ő mit mond neki? Hogy a lakásom előtt verekedés, hörgés, hányás – ezért nem szállnak ki. Tódítson? Kapkodva visszaforgatta a biztonsági zárat, nagyot kattant, mindegy. A sötét kupac mintha emelkedne. Talán csak egy részeg. Ártalmatlan, tehetetlen, lerongyolódott. Felvonszolta magát ide az ötödik emeletre, kúszott föl, föl, ameddig csak lehetett, befészkelte magát, hadd maradjon, ha valamennyire kijózanodik, majd eltűnik. Csak egy nyomorult részeg. De a hörgéseket hallotta, a puffanásokat, jajgatást is. Akkor sem jön ki a rendőrség. Ők mit csináljanak vele? És ami az utcán történt? A szirénázás? Arra ébredt. Az nem független ettől. A rendőrök talán itt vannak a környéken, keresnek valakit, ezt keresik, aki itt lapul. Visszament a szobába, nagy léptekkel az ablakhoz, lenézett az utcára. Nézte a szokott forgalmat, a saját parkoló autóját. Tavaly nyáron innen nézte, ahogy feltörik és ellopják az autóját. Ordított, hogy álljon meg, állítsák meg, úgy kiabált, mint egy riasztó, bekapcsolt, és csak szólt, szólt, a kutya se törődött vele. Ellopták. És utána napokig őrjöngött még, hogy csak állt az ablaknál és kiabált, bár azóta sem tudja, mit csinálhatott volna még. Talán ha leugrik, leszáll, odaveti magát. Mit csinálhat az ember? Még azt sem tudja, mit mondhatna egy rendőrnek, bárkinek? Kiröhögik. Mondja, hol él egyébként? Nem látott még részeget, aki összeszarja és összehányja magát? Ne gyerekeskedjen, uram. Végtére is mi a baj? Mit látott? Valami fekete kupacot látok, gyanús, talán mozgó kupac, ember is lehet, férfi vagy nő, fiatal vagy öreg, tudhatatlan, de itt, az ötödik emeleten, a lakásom előtt semmi keresnivalója. Saját jószántából nem is kerülhetett ide. Miért mászott volna föl? Éppen eddig, éppen ennyi ereje volt? Nevetséges. Az egész roppant nevetséges. De itt nem maradhat. Így nem maradhat. Vigyék el. Valaki vigye el. A mentőket kell hívni, nem a rendőrséget. Egy magatehetetlen ember. Ilyenkor a mentőket kell hívni. És nekik mit mondhat? Újra az előszobába. Orra a kukucskáló ablakra nyomódott. Az az alak felemelkedhetett, fel is ült, fejét a falnak döntötte, nyögött, harákolt, a fekete rongy betakarta a hátát, a fejét; a bűz bírhatatlan volt, beszivárgott az ajtó alatt, az ajtó fölött, a kulcslyukon át, sohasem érzett iszonyú bűz, semmihez sem hasonlítható, és a tükörben ő maga, ahogy toporog. Mindenre elszántan ütötte a saját ajtaját, ököllel verte, és ordított, hogy takarodj, takarodj innen. Hívom a rendőröket, takarodj, és látta, hogy a kupac lejjebb csúszik, még lejjebb, az arcát, a fejét még nem fedte fel, de lejjebb, még lejjebb, mintha löknék, löknék le, még le, a fordulóig, aztán csak hallotta, mászik le, gurul, már a hat lépcső is megvolt, a következő tizenegynél mintha megpróbált volna felemelkedni, mert nagyot zuhant, elvágódhatott, sokáig csönd, teljes csönd a lépcsőházban, most halt meg, most, elvérzett, még itt van, valahol a harmadik és a negyedik emelet között. Az már az ő bajuk. Majd kitalálják, mit csináljanak. Akit zavar, majd kitalálja. Semmit sem csinálnak. Átlépik, elkergetik. Nincs mitől tartani. Csak egy kóválygó alak. Más nem. Korábban sem volt itt más. Semmiféle gyilkos, semmi üldözés, semmi bosszú. Baromság. Még jó, hogy nem tette magát nevetségessé. Nyilván egy kábszeres vagy egy részeg, egy buggyant, valami eltévedt hülye, ennyi az egész, egy eltévedt hülye. A liftajtó szemben azóta is sötét, néma. Ott persze megbújhat valaki. Frászt. Egy liftet hívhatnak. Nincs itt fönt senki. Az égvilágon senki, csak a mocsok. Az itt maradt. Van. Legalább nem hiheti, hogy megcsalják az érzékszervei.

se hunyó, se bunyó

Kinyitotta a bejárati ajtót. A lépcsősoron a folyós ürülékben egy test lenyomata. Tehát itt volt, feküdt benne, aztán vitte, viszi magával, a rongyaira ragadtan. Visszalépett a lakásba, vizespohárba töltött magának konyakot; és most? Fölhívhatja a Köztisztasági Hivatalt; föl. Koccintva megemelte a poharat, jól van, a játék végéhez közeledik, helyes, fejezzük be mielőbb. Fölhajtotta az italt, a poharat és a palackot a kisasztalon hagyta. Végül is se hunyó, se bunyó. Mindegy. Nejlonzacskót húzott a kezére, lapáttal, vödör vízzel indult takarítani. A fertőtlenítő meg mosogatószerekkel csak a második, harmadik nekifutásra érdemes próbálkozni.

kép | adobe.com