Levendel Júlia

ELLENÁLLHATATLAN ERŐVEL

2005 december

ELLENÁLLHATATLAN ERŐVEL

Lenz Németórájában is összekapaszkodnak az olyannyira különböző sorsú, képességű szereplők, és – még a regénykezdethez közel – egy születésnapi ünnepen libasorba állnak, akiket összeköt… mi is? a schleswig-holsteini síkság, az észak-németországi szél, a sirályok, a gát, a Rugbüllből Bleekenwarfra vezető műút, a malom és a Timmsen féle vendéglő, amiből majd fogyatékos gyerekek intézete lesz, némelyeket az összekapaszkodók közül összeköt a közös gyerekkor, másokat csak az, hogy egy helyen élnek, s persze akár tetszik, akár nem: összeköt a közös vagy épp nagyon is eltérő jövő – hogy ki-ki félelemmel vagy reménnyel néz a jövő felé. Max Ludwig Nansen, a festő és Jens Ole Jepsen, a rendőrség rugbülli megbízottja – a két főszereplő – noha együtt nevelkedtek, és a néhány esztendővel idősebb festő egyszer, nagyon-nagyon régen megmentette a kisfiú Jepsen életét, 1943-ban szabályosan „ellenségekké” lesznek. Jepsen rendőr ugyanis engedelmesen, sőt túlbuzgón kiszolgálja a náci hatalmat, a Nansenre festési tilalmat, aztán képelkobzást rendelő „berlinieket”. S mégis: amikor a kávéházi zenészfiú vezetésével elindul az embersor, ez az előbb csak kurta, de egyre növő „zenei sárkány”, s elhullámzik a műterem előtt meg a kerti utakon, „ellenállhatatlan erővel” szippant, húz magába; „a vidáman hullámzó erő mindenkit megérintett, aki a közelébe került: nőttön-nőtt a menet, és már hol itt öblösödött ki, hol ott. Most már a festő is beállt”, és éppen a festő felesége, a sokat szenvedő, és a háború végén már halott Ditte kapja el a rendőr csuklóját, és vonja a később fegyverrel is fenyegető kezet a saját derekára. A hullámzó sárkányban egymást fogja lelkész, gátmester, félkarú postás, fiatal lány, kövér iskolásfiú, kilencvenkét éves tengerészkapitány, és a vidám ricsajozás-masírozás közben vigyáznak, hogy sehol meg ne szakadjon a lánc. Mennyire más ez az örömtánc, mint amit a különböző „szövetségek”, szervezetek, náci egyletek, ezek az együvé tartozás kötelességeit is megszabó „közösségek” kínálnak – s éppen mert egészen más, s annyira elragadó, hogy olvasás közben is megállítom a képpergést, magamban visszatekerek, újrajátszatom, betelhetetlenül gyönyörködöm a hullámzó, ellenállhatatlan erővel le-föl haladó sárkány, s még inkább a külön-külön premier planba hozott, mámoros arcok látványában, s mert egy sereg hasonló összekapaszkodás emléke társul a regény-jelenethez, egyre kétségbeesettebben kérdezem: hogyhogy nem tudom már magamat semmilyen ember-láncba képzelni? Mert nem tudom.

szerethetők

Éveken át karácsonyi szertartásunk volt, hogy késő este, a nagy családi ünneplés után kettesben megnéztük a Fanny és Alexandert – legalábbis belenéztünk; a karácsonyi, nagymama vezette, hullámzó-vonuló, boldogan éneklő sárkányjelenetig mindenképpen eljutottunk. Ahogyan felnőttek és gyerekek, a család tehetős tagjai és az egzisztenciálisan függő szolgálók, a távolabbi rokonok és a régi barát-szerető, a zsidó kereskedő magától értetődőn együtt ülnek a pazarul terített asztalnál, magától értetődőn, gyakorlottan a sorba is beállnak. Kéz a kézben végiglejtenek a házon (magyar műben effélét nem lehetne megjeleníteni), hiszen felvilágosult nagypolgárok szervezik az életet, és csakis ez a felvilágosultság enyhíti vétkeiket, esendőségüket, nem ritkán közönségességüket. Ezért szerethetők. Aki pedig a minimális felvilágosultságig sem jut, Bergmannál minden szánalom nélkül szörnyeteggé lesz. Szép az a kacskaringózós menet; minden összekapaszkodás megejtően szép nekem, s tagadhatatlanul mindegyikbe – a svéd családiba és a rugbüllibe is – belelátom nemzedékem világformáló ábrándját – mit kerülgessem, a magamét: hogy we shall overcome… we shall overcome. Az ábránd mára semmit nem veszített varázsából, és halálosan biztos vagyok abban is, hogy nem az öregedés fanyarsága rettent ma vissza beállni egy bármilyen emberláncba. Hanem?

Még a saját mellemnek szegezett kérdésre sem válaszolhatok becsületesen, ha rossz, vagy szelídebben: pontatlan a kérdés. Mert amit ábrándról, vágyról és tartózkodásról írtam imént, valami végzetes és melodramatikus csalódást sejtet. Pedig soha nem álltam emberláncba, nem voltam tagja, résztvevője mozgalomnak, nem adódott alkalmam, hogy testérintéssel – fizikai összekapaszkodással – is kifejezett közösség tagjának érezhessem magam. Sem lakhely, sem hit, sem politikai szándék, semmi nem kínálta az efféle részvételt, s ha olykor tüntető menetben lépkedtem (mindig valami ellen tiltakozó menetben, vízlépcső ellen, szabadságjogok megvonása ellen), feszélyezett a szükségképp differenciálatlan tömegesség. Harminc évvel ezelőtt éppoly idegen voltam egy ellenzéki megmozduláson, mint ma lennék, ha elmennék olyan demonstrációra, aminek céljaival egyébként jobbára egyetértek. Mert a legboldogítóbb, leginkább öntörvényű, hullámzó-zenélő sárkányok is olyan emberek összekapaszkodásából formálódnak, akik – talán csak időlegesen, alkalomszerűen – megzabolázzák egyéniségüket, és alkalmazkodnak a csoporthoz? Vagyis még az örömtánc sem mentes egészen a hatalom vagy párt irányította csapatmegmozdulások koreográfiájától? Talán ezért.

beállni a sorba

Tudom, hogy kisgyerekként, éveken át NÉKOSZ-kollégiumban lakva mintha egyszerre kaptam volna a normálisnál nagyobb vágyadagot a láncalkotásra, de mondom, mindjárt a csapatlét ellenszeréből is túlvételeztem. Később is, mindig, együtt és nagy erővel ért a hívogató csábítás meg az elrettentés. Semmi sem okozott nekem annyi ambivalens indulatot, mint a valahová, valakikhez tartozás, s végül az odatartozást mindig csak láttam, de nem tapasztaltam meg. 1970-ben, az amszterdami úgynevezett hippi-találkozót is néztem, és repesve hallgattam a gitárkísérettel szóló dalt, hogy we shall overcome, de képtelen lettem volna velük énekelni, megfogni egy fehér vagy színes bőrű amerikai diák kezét; közéjük fészkelődni, beállni a sorba; az én hibám – fogyatékosságom vagy feszélyezettségem hogy képtelen voltam láncszemmé varázsolódni, bár lelkesen, szeretettel, szinte közülük valóan néztem őket, ahogy valamivel később Bolognában a szocialisták győzelmét ünneplő autós-tülkölős, ujjongva táncoló felvonulókat is – örültem, hogy tanúja lehetek az eseménynek, úgy képzeltem, a világon mindenfelé ilyen mámorosan köszöntik a felszabadulást, a kivívott szabadságot, a békét – villanásra se feledtem azért, hogy turista vagyok, ott és akkor nem lehettem volna más. De otthon?

Minek ácsingóztam a kézfogós, együtt zakatolós ünnepekre, minek tuszkoltam magam efféle közelébe, ha sejthettem, hogy a vágyamat majd úgyis legyűri a tartózkodás? Persze, ha vidáman elkapja valaki a csuklómat, ha kezemet a maga derekára vonja, bizonyára nem tiltakozom, nem leszek játék- vagy ünneprontó, de muszáj elképzelnem: bent, a hullámzó-zenélő sárkány belsejében nagyon is meggyötör a feloldhatatlan idegenség-érzet, nem tudok önfeledten énekelni, lépni se – örülni meg végképp nem. Vagy ezt csak ma látom így? Évtizedekig alaktalanabb, gomolygóbb volt a közösség-ambivalenciám; mostanra a vágy nem hamuhodott el, de kristálytisztán látom, hogy nem tudnék beállni. És – ezt még mindig remélem – nem sejtelmes-melodramatikus csalódások, hanem pontosabb, talán kopár ismeret, józan tudás figyelmeztet, hogy észnél legyek, és ne vakítson el az összekapaszkodás áhítata, hogy az itt-ott létrejött láncban mindenkit külön-külön lássak.

Kevésbé szépen: gyanakodva méregessek? A felsejlő lehetőséggel mintegy szembefordulva, csírájában pusztítva az áhítatot, kurkásszam, hogy ki milyen indítékkal érkezik, és mit vár, mit remél magának a közösségbe tartozástól?

A gyanakvás vádját nem tudom, még magamban sem, egészen cáfolni – mégsem erről van szó.

A nagyon sokat változó, több ezer éves társadalomtörténet során nem változott a közhely-tény, hogy az egyes ember, a legnagyszerűbb alkotó, a legátszellemültebb filozófus sem csinálhat önmagában, önmagának semmi érdemlegeset. Egyedül jottányit sem formálhatja a „világot”. Igaz ez még akkor is, ha manapság a szellemi alkotónak keservesebben kell (kellene) ellenállni a munkát, a kapcsolatokat, az egész létezést uraló-irányító médiának. Ebben a neoliberális civilizációban ugyanis soha nem tapasztalt kizárólagossággal és könyörtelenséggel süllyed el, aki nem alkalmazkodik – aki meg alkalmazkodik, az nagy valószínűséggel nem csinál semmit, amire érdemes figyelni, mert bár sokan (állítólag) azért egyeznek ki a médiazsarnoksággal, hogy valamit létrehozzanak, megvalósítsanak és érvényesítsenek, mire megszerzik a szükséges támogatottságot (ez sem csak pénzt jelent) s a mindennél nagyobb értékű közvetítettséget, már elfelejtik eredeti eszméiket, és maradnak az élvezetes, sikeresnek mondott önkép-gyártásnál. Az alkalmazkodásban nemigen adódik olyan drámai jelenet, mint amilyet a különféle alakban kísértő, üzletet ajánló ördög rendezett egykor. Itt szakadatlan – a szó szoros értelmében: megszakíthatatlan és mindjárt kontrollálatlan a silányodás. Csakhogy az alkuképtelenség sem kecsegtet semmi jóval, főként semmi hősiessel. Az ellenállónak – a szuverén alkotónak – még erkölcsi-esztétikai vigasz sem jut, hiszen a teljes hatástalanságot szenvedve mégiscsak meg kell kérdezze magától, hogy amit csinál, több-e, mint szellemi ürítés. Hogy ha találmánya, teóriája, vagy írt, festett, komponált műve senkit sem érint meg, mert el sem érhet senkihez, szellemi produktum-e az még. Éppen a tehetséges, erős látomásokkal és indulatokkal alkotónak rettenetesen nehéz elutasítani, hogy a média kitartottja legyen, s az elutasítás (önmegtartás) még nem is elegendő. Ellenállni csak akkor fog, ha a közvetítettséget hiányolva, lehetőségeihez képest másoknak közvetít. Rengeteg keserű-sértett, meg nem értett, nem méltányolt embert ismerek (komoly alkotókat), akikben fel sem merül, hogy a médiazsarnokság kiszolgálásához, tartósításához tökéletesen elegendő, ha az egyének külön-külön ácsingóznak a csoda folytán mégiscsak bekövetkező érvényesülésükre, miközben éppolyan közönyösek mások szellemi alkotása iránt, ahogy a „mások” meg tökéletes érdektelenséggel mennek el az ő munkája mellett. S minthogy szellemi működés csak áramlásban képzelhető, az általánossá tett közöny butítóbb, mint a legvadabb diktatúrák.

behódoló elócskulás

A lelkük mélyén – már csak a szellem önző ösztöne miatt is – nagyon sokan kapcsolódnának ellenállhatatlan erővel emberláncba; alkalmi-ünnepi zenélő sárkányba vagy az összetartozás melegét ígérő közösségbe – talán nem csak menekülnének az individuális lét szorításából (mert ha szörnyű a behódoló elócskulás és nehezen viselhető az elzárt függetlenség is, legjobb tudomást se venni az egészről), de látni kell: mindenfajta összetartozás első és legnehezebb kritériuma, hogy a láncot alkotók megőrizzék egyéniségüket, személyes gyötrelmüket is. Hogy individuumként nyújtsák a kezüket és kérjék a másik ember kezét. És hát ez a legfőbb bökkenő. Lehet, hogy sohasem volt szerencsém, de kétségtelen: nem akadtam olyan embercsoportra – még egy éneklő-táncoló sárkánnyá szerveződő társaságra sem –, ahol megbizonyosodhattam volna, hogy a résztvevők egyúttal szabad szellemű, független egyének is.

*

Ha az eszményi, vágyott közösséghez nem is volt szerencsém, mióta élek és eszmélek, kivételes szerencsével sietnek hozzám a jelenségek megértését segítő mozzanatok. Most például, hogy ezeket a sorokat írom, vaskos, névre szóló levelem érkezett a Greenpeace-től. A borítékban adományt kérnek (ezzel semmi bajom, tisztelem a nemzetközi szervezet elszánt küzdelmeit, és egyet is értek azzal, hogy mindenekelőtt civil támogatásokból kell összehozni a szükséges, nélkülözhetetlen anyagiakat), csakhogy a csekkek mellett olyan visszahőköltető kacatokat találok, amelyek mindegyike annak a szférának bóvli-kelléke, amely ellen létesült és működik a Greenpeace is. Nemcsak fényképes önreklámokat (és az egyenruhás aktivisták ezeken semmivel sem megnyerőbbek, „emberibbek”, mint bármely nagy cég lendületes, sikerbe menetelő gárdája), hanem például huszonhárom darab, különböző méretű névjegy-matricát – az én nevemmel-címemmel, és szégyenletes elgondolnom, hogy a kampányszervezők azért vették át ezeket a szokvány menedzselési formákat, mert tudják vagy elhiszik, hogy beváltak.

Bizonyára beváltak. A „megszólítottak” többségét nyilván még mindig meghatja, önelégültséggel tölti el, és pénztárcanyitásra készteti ez a sok milliószor alkalmazott lélektani fogás (senki sem remélheti, hogy a fejlett technikájú butítás, a legalávalóbb készségek előcsalogatása egyszerűen elhessenthető) – de hogy a Greenpeace menedzsmentjének édes mindegy, milyen öntetszelgő hólyagokat szólít meg, s hogy pénzszerzésük, szervezetformálásuk közben majmolják az embert és környezetét minél hatásosabban és jövedelmezőbben pusztító hatalmak stílusát – ezt megbocsáthatatlannak tartom. Keserűen nézem hát a nagy mennyiségű szóróanyagot – még hogy ebből, e mögött összeállhatna az a sokszor megbűvölő, ellenállhatatlan erővel vonzó zenei sárkány!?

Ha a társadalomtörténetből annyi tanulság sem vonható le, hogy a mást csak egészen más stílusúnak lehet elgondolnia másféléhez más eszmények és más eszközök kellenek – ha tehát nincs, sehol sincs erő és bátorság igazán ellenszegülni, mi adódik össze közösséggé?

kép | shutterstock.com