EGYENLETESEN LASSULÓ MOZGÁSSAL
2004 május
Hát ki kényszerít, hogy beszéljek erről?!… hogy gondoljak rá, és próbáljam valahogy eldadogni, milyen iszonyatos, ahogy napra nap vergődöm… becsületesen én meg-megkérdezem magamtól, hogy mégis ki kényszerít?… Élvezem talán ezt a szókeresgélést? Dehogy élvezem! Most is érzem: a fejbőröm, a nyakam, még a lábam szára is vörösödik, és olyan kínosan feszengek, úgy szégyellem – nemcsak a szenvedésemet, hanem azt is, hogy képtelen vagyok magamba fojtani – szégyellem ezt a buta és kényszeres fecsegést, mintha bűnös volnék… de miért?… mit tehetek én az egészről?! Ha alkalmam van, ha akad, aki meghallgat… de még magamban is, magamnak is újra meg újra elmondom, próbálom lassan, jól érthetően magyarázni – igen, magamnak magyarázom –, milyen gyötrelmes ez a hónapok óta rendszeresen visszatérő szabadulhatnék… hogy feszengek és igyekszem kijutni… vagyis fel, mindig felfelé… és közben érzem: ahogy szavakért kapdosok, az is hasonló… majdhogynem ugyanolyan. Korábban én soha… egész életemben soha semmiért nem küszködtem ennyit… hogy kijussak… valahogy mégiscsak megszabaduljak… és aztán… ráadásnak itt van, hogy elmondjam, vagy legalább megértsem, mi ez. Hiába próbáltam a közönyöset játszani, mondjuk, elgondoltam: eztán nem szorongok, és nem védekezem… végül is mi történhet az emberrel? Elsüllyed. Ha kikapcsolhatnám az életösztönömet… még ezen is tűnődtem: megtehetném-e, és meg tudnám-e tenni… mintha egyszerűen kikapcsolnám… klatty… és nincs tovább… akkor nem kapálóznék, fuldokolva-zihálva nem iparkodnék… ezzel a borzasztó… emberfeletti iparkodással nem akarnék többé kijutni… még ez volna a legjobb, csakhogy éppen erre nincsen lehetőség. Azt is tudom, hogy kár így merengeni… teljesen felesleges, mert értelemmel biztosan nem segíthetek magamon. Ennek semmi köze az értelemhez. Tudom, de talán mégis azért akarom elmondani, és makacsul… vagy inkább esztelenül azért keresem a legpontosabb szavakat, mert képtelen vagyok beletörődni, hogy lehetséges ez… ennyire semmibe venni az emberi értelmet. Még valahogy ezért is restelkednem kell… már mindenért… és nem is sejtem, hol, hogyan törhetnék ki ebből az ördögi körből.
Érzem, amikor kezdődik, pontosabban azt érzem, hogy na most majd kezdődik. Közeledik. Úgy lehetek, mint az epilepsziások a roham előtt. Menthetetlenül szorongok attól is, hogy megint és megint át kell élnem, és hiába tudom, hogy a félelemtől rándul görcsbe minden izmom, a mellkasomat is a félelem feszíti – valósággal dagasztja, mint szél a vitorlavásznat –, igen, mintha félelem-levegőt pumpáltak volna belém, sok, iszonyatosan sok félelem-levegőt, s az mázsás súlyként nyom. Feszít és nyom. Nem kapok levegőt, és alig bírok mozdulni, pedig már kapálódzom, rúgnám is magam felfelé. Hogy kijussak, megszabaduljak. Abból a láthatatlan, sűrű masszából valahogy a felszínre evickéljek – de ne víznek képzelje, nem langyos tóvíz az, nem is habos tengervíz. A mosléknál is sűrűbb. Agyagszerű. Nedves, márgásféle. És nekem át kell furakodnom rajta, kezemmel-lábammal hajtani magam, kapaszkodni fel, fel… és azt is hiába tudom, hogy végül sikerülni fog – mert mindig sikerül –, ezzel nem számolhatok. Rettenetesen félek, hogy újra kezdődik, és nem nyugtat meg a gondolat, hogy befejeződik, meg hogy szerencsésen feljutok, talán azért van így… de mondom: talán… mert a vége felé a legnehezebb, mert akárhogyan erőlködöm és préselem magam, és nyomakszom… nem lehet másképpen… mindig egyenletesen lassuló mozgással jutok előrébb. A legcsüggesztőbb éppen ez: hogy egyenletes a lassulás… hogy tehetetlen vagyok. Minden százszor, ezerszer ismétlődve csak megtörténik, és érzem, hogy ösztönös haladási készségem ellenére rajtam semmi sem múlik. Ezért aztán a szabadulás is inkább megríkat – úgy mondom: földet érek, no csak! megint földet értem, de higgye el, nem hoz ez nekem semmi örömöt.