CZÓBEL MINKA VERSÉRŐL
2013 április
TÖRT SUGÁRBAN
Ismét csak üldöz a régi talány:
Ki jön ott szembe? – Én magam talán?
Bokrok aljából fehéren kiválva,
Jövőm emléke, múltamnak árnya,
Sűrűdnek, szétfolynak a köd-alakok,
közöttük oly szörnyen elhagyva vagyok.
Mindegyik lelkem egy szétkapott része,
Csak meg ne lássanak, ne vegyenek észre!
Hogy vergődik, röpked a széttépett lélek!
De hisz’ voltam, leszek, hisz’ érzem, hogy élek.
Megálljatok!! nem – elsuhan előlem –
Feltűnik a hold egy fényes felhőben.
Egy mítosz-variáció szerint a krétai labirintusban bolyongva Thészeusz önmagával találkozott. Czóbel Minka verseiben többször is felbukkan az önszembesülés motívuma („Árnyak közé vegyül most / Az újabb árny-alak: / ,Ki vagy?’ ,Hát meg nem ösmersz?’ / ,Én vagyok te magad!’” – olvasható az Idegen vendég című vers csattanójában. Vagy a Ki volt? címűben, a hónyomokat fürkészve: „Jő felém egy árnyék, / Mintha az árnyékban / Magamra találnék. // Hiszen én jártam itt – / Ide be van nyomva, / De már nem ismerek / A saját nyomomra.”). Ám az alvilági tájakon megjelenő köd-alakok – a korabeli filozófiai irányok s mindenekelőtt Schopenhauer hatására – nemegyszer a költő saját szétkapott vagy széttépett lelkének darabjai, mint a Kik erre jártak címűben is: „Egyszerre csak a sokaságban / Magamra ismerek. // Jövök – nem egy, de száz alakban”.
szellemi-költői ereje teljében
A hosszú életű Czóbel Minka sorsa intelem lehet az irodalom mindenkori kanonizálóinak: a 19. század végén bámulatosan modern verseket írt, de menthetetlenül bepréselődött (ne tagadjuk: be is préselték) az arisztokrata származás és főként a nemesi életforma adta avíttságba. Sógora, a festő Mednyánszky László biztatására kezdett publikálni – már nem fiatalon, ám még a Nyugat indulásakor is szellemi-költői ereje teljében volt. Az irodalom újítói keményen elutasították a vidéki vénkisasszony műveit. Állítólag nem értették, nem hallották eredetiségét – viszont sok-sok leleményét „használták”. Kosztolányi majd a Halotti beszédben is meglehetősen szabadon veszi át a Microcosmos alapelemeit. A „valaki meghalt” kezdetű Czóbel-vers egyik szakasza: „Hozzá hasonlók lesznek ezren, százan, / De őt már, mint felhőt az őszi szél / A halál elseperte – egy világ volt – / Hát van a fán egyforma két levél?”