CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY VERSÉRŐL
2009 augusztus
Az ember, a poézis első tárgya
Óh, mely örömben folytak el ekkorig
Zsengére nyíló napjaim! óh, miként
Érzém, hogy élni s Tháliának
Rózsanyakán enyelegni édes!
Víg borzadással jártam el a görög
Szépségek és a római nagy világ
Pompás maradványit; s ezeknek
Sírja felett az olasz negédes
Kertjébe szedtem drága narancsokat!
A franc mezőket láttam; az Álbion
Barlangiban s a német erdők
Bérceiben örömöt találtam.
Olykor hevítvén lelkemet is belől
Új képzelések s büszke vetélkedés,
Lantot ragadtam, s a lapályos
Dácia térmezején danolván,
A főldnek aljáról felemelkedém;
A felleg elnyelt, mennyei képzetim,
Mint a habok, felfogtak, s úsztam
Gondolatim csuda tengerében.
„Mérész halandó! lelkesedett iszap!”
Így zenge hozzám egy levegői hang,
„Szentségtelen létedre nem félsz
Angyali pitvarokat tapodni?
Ki vagy, miért vagy, hol lakol? és kinek
Számára mozgasz? s végre mivé leszel?
Míg ezt ki nem vizsgálod, addig
Por vagy, az is leszel.” E szavára,
Mint lenge párák éjjeli csillaga,
A tágas éther mennyezetén alól
Sebes bukással főldre hullván,
Csak csupa por, hamu lett belőlem.
Istenem! miféle élményekről ír Csokonai? Milyen örömökről, zsengére nyíló napokról, enyelgésekről? Milyen utazásokról? Hisz soha el nem hagyta az akkori Magyarország határait. Nem járt sem a görög szépségek, sem a római maradványok között, nem szedett olasz narancsokat és nem látta a franc mezőket – vagy itt másféle utazásról van szó? Belsőről?
belső barangolás
Amelynek ezen a tájon talán Csokonai a legavatottabb szakértője? Értette-élvezte Mozart muzsikáját – mennyire hatott is költészetére! –, pedig élő zenét nem hallhatott, hacsak a saját játékát nem. És meglehet, ha egyes szám első személyben ad hírt a nagyvilági kalandozásokról, akkor is az ember belső barangolásáról, történelmi – lélektörténeti – útjáról szól. Arról hát. Bejárta így az európai kultúra tájait, hiszen azok a narancsok is az olasz negédes kertjéből, vagyis az az édes új stílus gyümölcsei közül valók. S amikor a töltekezés megtörtént, és büszke vetélkedéssel maga is lantot ragad, hogy a kultúra gazdagítóinak sorába álljon, a gondolatok magasságbeli tengerében úszva szólítja szigorúan egy levegői hang. Igen, úgy, mint majd Az ember tragédiájában Ádámot a Föld szelleme. S amit követel, az voltaképpen minden kultúra alapja: hogy az ember újra meg újra megfontolja a nagy kérdéseket, mindig feltegye a végleg sohasem megválaszolható, önfaggató szavakat: Ki vagy, miért vagy, hol lakol? és kinek / Szavára mozgasz? s végre mivé leszel?
A 19. század első esztendejében ilyen büszkén és keményen rendelkezett a maga költői feladatáról a mi Csokonai Vitéz Mihályunk, ez a „nádas házba szorult cosmopolita”.