gör-lat 1. műv a klasszikus ókorból származó henger alakú díszes fémedény v. szarkofág alakú etruszk hamvveder 2. él betokozódott alacsonyabb rendű élőlények, egysejtűek szilárd, ellenálló védőburka 3. orv váladékot tartalmazó, kóros eredetű üreges képződmény, rendszerint daganat
(Idegen szavak és kifejezések szótára)

(fn) dudor, duzzanat, daganat, tömlő

(Magyar szókincstár) fiók; sertar; Schublade, Fach, 1779: a Sessiós Házban Nagy asztal Fekete viaszas vaszonnal be huzot tizen kett Zaros Cistakkal… 1793: Egy tzistáb(an) kevés dio…
(Erdélyi magyar szótörténeti tár)

hengeres testű doboz v. edény. Az etruszkok a bronz cistákat (amelyekben főként nők tartották kozmetikai szereiket) az i. e. 5–4. sz.-ban ovális alakban készítették és domborművekkel díszítették. A 4–2. sz.-ban általánossá vált hengeres formájú példányokon bekarcolt rajzzal főként mitológiai jeleneteket ábrázoltak.
(Művészeti Lexikon)

(lat., gör, Kiszté, a.m. ládácska), a régi itáliai népeknél henger alakú födeles doboz, ékszerek v. toilette-kellékek tartására. Fedelének fogója rendesen figurális dísz, oldalain pedig vésett jelenetek vannak. Leghíresebb a Ficorini- C., amelyet 1745-ben találtak… Oldalán az argonauták mondája van ábrázolva.”
(Tolnai Új Világlexikon)

A saját hangodra riadsz: Héóosz, Héóosz; ilyesféle. Elragadtatott és rémült kiáltások: Héóosz, Héóosz. Sikítás, hogy segíts önmagadnak kitörni. Ki? Honnan? Hová? Hol vagy? Benned van és benne vagy. Egyszerre és jól megkülönböztethetően. Bent valami üregben, kuporogsz magzatpózban, langyos-meleg nedvességben; és hallod, ahogy a szabad szemmel láthatatlanok araszolnak, forognak, növekednek, fölfúvódnak, összeragadnak, betokosodnak, így léteznek. Hallod a tér kitágulását, plankton-lebegést, szövetek burjánzását, és mintha szappanbuborékok pattannának egy nagy, kerek ürességben. Az éberen hallott, figyelt és kényszeresen azonosított hangoknál, a csőmordulásnál, a szobanövény levelének hullásánál, padlóreccsenésnél is élesebben és tisztábban hallani most, félálomban-riadóban hallod, ahogy lélegzik még, erjedt gyümölcsszagú a lehelete, a széndioxid molekulák a jeges betonfalra, alkalmi hajléka falára szállnak, megtapadnak; hallod a keringés megszűnését, a végtagokban előbb, ahogy keményedik a csönd; lehetségesnek tűnik, hogy ne csak a durva zajokat, az autókürtöt és riasztót, a kurjantást, a petárdát, a szirénát, a környékbeli lakások lármáját, ordítást, jajgatást, televíziós lövéseket, gépek zörgését szűrd ki, de felismerd és elválaszd a monoton földmorajt, az űrzúgást és az emberi test hangjait: hogy még van … még van … már nincsen. Hova menekülnél? Héóosz. Mit akarnál? Hogy ne halld? Héóosz! Ahogy a földkéreg alatt fortyog; benn genny, nyirok, meggyülemlett liquor, mint a tej, mint a méz, talán lépesméz-szerű rajzolatban. talán ártalmatlan fölösleg, zárt edény, tartó; most hallod. Hallod aztán a mozgó sziklákat: összecsapódnak, hallod, hogy sziklák, a hangok a válladhoz. hátadhoz. lábadhoz csapódnak, mint a tengerbe érő folyó vize, mintha célba, fényévekkel ezelőtt indult hangok érkeznek hozzád, egész testeddel hallasz: a sziklák döndülve záródnak, galambtoll repül, de a gyors hajó sértetlenül átjut, visszajut, visszaér, odaér a Fekete-tengerhez, a Duna torkolatához, évezredek mocska ömlik a tengerbe, halottak, vízbe öltek, vízbe lőttek úsznak le, sodródnak, hallod a sodródást-sodrást, és hallod, hogy az evezősök, hősök, héroszok, isteni fattyak hangtalanul nézik. Benne vagy és benned van. A galambtoll lebegését, vízre ereszkedését hallod, nem lehet hát álom, eszméletlenség végképp nem; halálittas volnál, mint az Alvilágból visszatérők? De a saját hangodon szól: Héóosz! Bumerángként csapódnak rád a belőled indult hangok, keresztül-kasul szelve nemcsak megtöltik a teret, lökődnek el és térnek vissza, emelkednek, süvítenek fel, fel és visszhangosan zuhannak le, de a hullámok tombolásától, a késleltetett és még nagyobb erővel révbe jutó zajoktól, neszektől, lassított nyikordulástól, a fohásztól, hogy Héóosz, Héóosz, a hanggá váló mozdulatoktól egyre nő, tágul a tér, föl és le tágul; hallod, ahogy tágul, mintha a te hangjaid is bizonyos elvek szerint meglehetősen szigorúan kezelt fúgafajta rendjébe illeszkednének, és újra meg újra kvintekkel magasabban lépnének be a szólamok, újra meg újra, s csak miután mindkét irányban elérték a legtávolabbi hangnemet, a további belépések a témát megfordításban szólaltatják meg, amíg ismét elérkeznek az alaphangnemhez. Mintha. Szűkmeneteid és hídformáid is adódnak; hangok, azt is hallod, hogy szikla, sötétkék szikla csapódik össze, és a tenger meg a beleömlő folyó fekete, hallod, ahogy a lány mellpántjából most kiveszi a kenőcsöt, ahogy nyújtja, a hérosz bekeni magát, hallod a meg nem történtet is, hogy megmenekedett a bikák tüzétől, hallod a megmenekedést, nemcsak ami lehetett volna, hanem a meglett némaságot is, valami elmaradását – oly ritka, szép. És hallod, hogy a kenőcs sáfrányhoz hasonló virág húsvörös gyökeréből készült, ó nemcsak a gyökér kivágását hallod, akkor jajgatott és rengett a föld, de a húsvöröset és a virág sarjadását is, ahogy a holtak sodródását is hallod a torkolat felé, és ugyanakkor hallod a megölésüket, külön-külön a lövéseket, a parton maradt kabátok és cipők csöndjét, és az evezősök bámulását: néznek föl, meredten-holtan föl, előre; és mondhatod aztán: fájdalmas tapogatózás vagy vak sejtés, nem érted, ilyen kitettségben hogyan rendezheted te magad a hangokat. Ebben a kiszolgáltatottságban hogyan? Benned van és benne vagy? De még halálittasan sem számíthatsz arra, hogy bárkinek tanácsot adj, nincs mit, nincs kinek; hallhatod az Alvilág ismerőjének és áldozatának, a vak látnoknak gyötrelmeit, élő árnyék voltát, nehézkesen felkel fekvőhelyéről. mégsem hűlt ki egészen, nem ő fagyott meg, nem volt az idei fagyottak között, botjára támaszkodik, az inak remegését is hallod, a rászáradt mocsokréteg repedezését, aszott testét ez a mocsok tartja össze, ő is benne van, és hallod, ahogy dülöngélve lép, megtántorodik, sok, leül valami udvarra, a hősök már nézik, hallod, ahogy nézik, türelmesen, mint a Duna hömpölygését, várják, hogy szóljon a sötétkék szikláról, galambok mozgásáról, szólni fog, a vak és a hősök is tudják, hogy szólni fog, ez a tudás is hallható, s hogy mindig mind mondja és teszi, ami az érdeke. Hallgatod, de neked nem lesz hallgatóságod. Ez van. Most ebben vagy. És a hangoddal, hogy Héóosz, Héóosz, kapaszkodóba akadsz, lám a te két kapaszkodód, még hangjaidat is ráaggathatod:

55

Most aztán szólhat timpani és cintányér, üstdob, cselló és cselesta: megvan; mintha tűzijátékban lőtték volna neked, hogy a két számjegy-formában éveid számára ismerj; bűvös szám, durr és durr, durran, röpül föl, sisteregve alakot ölt: hasa gömbölyödik, nyaka nyúlik, és lapos teteje mintha sínbe csusszanna, készségesen kínálja magát, tessék, kapaszkodj – lehetetlen rá nem találnod. Most megvan. tudod. Használhatod. Ismerős, hisz burokban születtél. Akkor is benne voltál. Az evezősök akkor is várakoztak, néztek föl, előre, meredten-holtan már mióta, mögöttük a sötétkék szikla szűk nyaka. Átjutnak. vissza, és nem majd, nem aztán; ők örökké készülődnek, indulnak, várnak, örökké áldoznak, harcolnak, tovasuhannak, örökké áthaladnak, ünnepelnek és halálittasak a beteljesedéskor; mindig eveznek és kikötnek, vizet szereznek és emlékezetükbe vésik a vak látnok tanácsait. Mindig. Az öreg reszket, tántorog, mint a rászáradt pörk, úgy fedi aszott testét a mocsok. Ott vannak épp a torkolatnál, hallod, s a magasra csapó hullámok dörejét is túlharsogó kiáltásukat, hogy Héóosz! Burkaidban is hallod, és tudod már, hogyan fabrikálhatsz burkot magadnak a hallottakból. Megfordításban! Összefordításban!

Így van benned és így leszel benne. Örökké kiszakadóban és visszazáródóban. Tükrözve-zárva, megtartva. Hallod: a témát megfordításban, s hogy bizonyos elvek szerint meglehetősen szigorúan, és furcsa örömöd hangjai a belépések és szűkmenetek hangjaival együtt szólnak, valami szomszédság-öröm, afféle, hogy ki-ki a saját év-ötöseiben, a saját év-ötöseit fordítja össze – mi mást? Ilyen kitettségben. Rendezi. És hallja a torkolatnál bámulók létét. Hogy örökké vannak, mint domborműveken. Mozgó sziklák fújtatását hallod, hallja, szét és össze, szét és össze; szappanbuborék. Langyos-meleg, ragadós nedvességben, tej, méz, lépesméz-szerű rajzolatban genny, meggyülemlett liquor, hámcafat, ruhacafat, maradék, a parton hagyott cipők csöndje, földmoraj, űrzúgás, plankton-lebegés; hallod az araszolást, fölfúvódást, az elnehezült légzést, le kell ülni, a támolygást, sok már, mindig is sok volt, sok lesz, az alkalmi hajlékok jéggé keményednek, fölöttük csillag szikrázik, reszket; és úgy szól, ahogy kiáltasz: Héóosz! Héóosz!

Párhuzamokat hallucináló írásomban Bartók Béla és Kerényi Károly szövegeiből kölcsönöztem.

kép | vecteezy.com