„BELEGABALYODTAM”

1897. január 5-én Tolsztoj azt írta a naplójába, hogy belekezdett a Feltámadás átolvasásába-javításába, de undorral abbahagyta. „Az egész hamis, kiagyalt, gyenge… Aligha tudom befejezni. Nagyon elrontottam az egészet.” És még ugyanazon a napon átmásol néhány mondatot a jegyzőfüzetéből (így még személyesebb? de lehet-e még személyesebb? vagy kényszeresen, önbüntetésül írja csak, újraírja?). „Az emberek testvériségének elismerése, de egyszersmind az emberek által mentegetett kegyetlen, állati, testvérietIen életforma – elkerülhetetlenül arra vezet, hogy magunkat vagy az egész világot őrültnek tartjuk…” Az előző évben (s persze az azt megelőzőben és a még korábbiakban is) jószerivel minden bejegyzésében arról szól, hogy feloldhatatlan ellentét van az eszményei és az életmódja között, „… ordítok a fájdalomtól. Belegabalyodtam, megrekedtem, nem vagyok képes egyedül kilábalni…” Mint ahogy Nyehljudov fuldoklik a Feltámadásban – „fuldoklik a hazugságban – a legszörnyűbb hazugságban: abban, amelyet minden ismerőse, egész környezete igazságnak tart. És ebből a hazugságból nem volt kivezető út – legalábbis ő nem látott kivezető utat. Beleragadt, hozzászokott, kéjesen fetrengett benne.”

ismeretlen tünemény

Amikor csaknem három esztendő múlva, 1899 decemberében – jelképesen az évszázad utolsó hónapjában – mégiscsak befejezi Tolsztoj a Feltámadást („Befejeztem a Feltámadást. Nem jó. Nem javítottam ki. Összecsaptam. De leesett a kő a szívemről, és többé nem érdekel.”), mintha fogalma sem volna arról, hogy éppen a fuldoklás kottázásával, a nagy megvilágosodásokkal és elszánásokkal, a vissza-visszatérő „erkölcsi rosszullétekkel”, felháborodásokkal, sikoltásokkal és szörnyű elfáradásokkal-csüggedésekkel, a tökéletesedés tizenkilencedik századi eszményével és a mindent roncsoló, kikerülhetetlen huszadik századi kétellyel-iróniával a korszakváltás hasonlíthatatlanul nagy művét hozta létre. Szőllősy Klára magyar fordításában is tökéletesen követhető ez a nagyepikában ismeretlen tünemény: hogy az ábrázolás legfőbb mozzanata a légzés – a hatalmas légvételek, a légszomj vagy a hosszú kilégzések – ritmusának rögzítése. A szellem kalandja, erőpróbája, az egész erkölcsi menedékkeresés nagyon is testi módon, testi működésben jelenik meg: hallható. Egyáltalán: minden hallható. Amikor Nyehljudov elutazik kuzminszkojei birtokára, hogy átadja földjét a parasztoknak, szembesülnie kell a kiábrándító ténnyel, hogy talán igaz: a parasztoknak nem feltétlenül jó, ha megszünteti gazdaságát, hogy a dolgok egyfelől egyszerűek, és bűnös minden bonyolítás, intézményesítés és fontoskodás, másfelől meg nem egyszerűek, hanem kétségbeejtően kuszák, de úgy, hogy ez a kuszaság nem érvényteleníti azt az egyszerűséget. „És minél tovább töprengett, annál több kérdés ötlött fel benne, annál megoldhatatlanabbak lettek ezek a kérdések. Hogy megszabaduljon gondolataitól, lefeküdt a hűvös, tiszta ágyba, és el akart aludni, hogy másnap pihent fejjel döntse el a kérdéseket, amelyekbe most belegabalyodott.” De nem tud elaludni, hallja a békakuruttyolást és az epekedő csalogányfüttyöt, ez eszébe juttatja a fogházfelügyelő lányának zongorajátékát, s hogy Maszlova ajka „éppen úgy remegett, mint ez a békakuruttyolás, amikor azt mondta neki: ’Hagyja ezt az egészet’”. És félálomban nemcsak látja, hallja is, ahogy a jószágigazgató lemászik a békákhoz, Maszlovává változik, és szemrehányásokkal árasztja el őt: „Én fegyenc vagyok, maga pedig herceg”.

Megszabadulhat-e az ember a butító és demoralizáló konformizmustól úgy, hogy közben nem pusztít, hogy nem téved a különc másféleképpen konform pózába, vagyis hogy önfelszabadítása a kapcsolatai, a másik ember felszabadítását is jelenti? – ez a tét, s Tolsztoj el is juttatja Nyehljudovot egy szintig, tanítóként bizonyára hiszi, hogy ezzel az eljuttatással az igazságot, az „igen”-t hirdeti, de a regény legalább annyira tragikus és katartikus „nem”-mel is válaszol a kérdésre, hiszen Nyehljudovot „rettenetes fáradtság kerítette hatalmába. Nem az álmatlan éjszaka fárasztotta ki, nem az utazás, nem is az izgalom, szörnyen belefáradt az egész életbe”, és aztán: nem látja, hogyan győzhetné le a megtapasztalt sok rosszat, sőt, azt sem tudja, „hogyan fedezhetné fel a győzelemre vezető utat”.

együtt zokognak

Szembefordulni a comme il faut-val, ingerülten elutasítani a gyáva alkalmazkodást, a „mindennek így kell lennie” és a „mindenki így csinálja” gyakorlatát, úgy tűnik, ez sem könnyű, de mennyire nehéz nem beleragadni a lázadó öntetszelgésébe, nem kivonulni, nem elzárkózni, nem lemondani a terhes kényszerről-kötelességről, hogy „ezt nem szabad ennyiben hagyni”, s újra meg újra megerőszakolni magát, és a szenvedők érdekében kérni például olyan embertől, akit nem becsül, hálásnak lenni egy-egy ostoba hivatalnoknak, aljas tisztviselőnek. A bírósági gépezet, az egyházi hókuszpókusz, az irgalmatlan börtönviszonyok tengeribetegséghez hasonló rosszulléteket, „erkölcsi rosszullétet” keltenek Nyehljudovban, a legmélyebb undort talán a Csarszkij grófék elegáns szalonjában „fellépő” Kiesewetter prédikációja alatt érzi: mikor „a drága bútorzatú teremben selyembe, bársonyba, csipkébe öltözött hölgyek” együtt zokognak, majd örvendeznek a hitszónokkal, mert oly mélyen átérzik a mindenkire váró örök kárhozatot, Krisztus bánatát, de ezt hihetetlen gyorsasággal követi az üdvözítő gondolat, hogy hát érettünk halt kínhalált, és „az ő szenvedése, az ő vére ment meg bennünket”. Nyehljudov legszívesebben hangosan nyögött volna szégyenében”, s végül is a fel-feltörő undorban, fuldoklásban jelentkező kétségbeesést, az egész belegabalyodást ez a szégyen okozza, annak megértése-megérzése, hogy a legradikálisabb számvetést követő önfeltámasztás, a tökéletesedésért tett hatalmas erőfeszítés sem hoz áttörést. Az ember jóformán tehetetlen, s mégis minden őrajta múlik. Minden. Mindenért felelős, és valójában iszonyatosan korlátozott, s mindenképpen tanú marad, szenvedő tanúja a szenvedéseknek, tanúja a testi-lelki nyomorúságnak, kegyetlenségeknek és megaláztatásoknak, tanúskodnia kell az önbecsapás megannyi változatánál, hamis prófétálásoknál, és hiába szeretné olykor „mindezt elfelejteni, nem tudni, nem látni”, hiába menekülne a feltárultak elől például a pétervári „tompa, szomorkás, természetellenes” éjszakai fényben; hiába, ebből nincs kilépés, nem lehet eltolni, letagadni, sőt, a gyötrelmes részvétellel együtt még azt is hiszi, hogy eredmény és öröm szembesülni a megmutatkozóval – hiába, gőggel és kínnal újra csak belegabalyodik.

kép | vecteezy.com