BEFORDULT A KONYHÁBA

Nem feltétlenül a húszesztendős Petőfi. Először is az ő helyzetdala egyes szám első személyben szól, befordúltam – írja, így, hosszú „ú”-val (mintha csak a második sor Rágyujtottam szavából lendült volna előre a magánhangzó-nyújtás), ráadásul a „konyhára“ fordult, s mint ismeretes, nem a pipagyújtás, hanem a szép leány végett… De hogy ne csűrjek-csavarjak tovább: jelentéktelennek, hétköznapinak és érdektelennek minősített konyhába fordulás-féle eseményekből szeretnék felidézni. Ámulósan persze, ahogy a valamikori beforduló, vagy éppen leülő, felpillantó, szaporábban lépő, megkapaszkodó, álldogáló, köhögő, tükörbe néző is meglepetten rálátott valamire, akár a saját mozdulatára, és a rálátással egyszerre különlegessé is bűvölte.

elképzelt-megelevenített rebbenései

Képzelhetem Petőfit kicsit későbbi pillanatokban, hisz a „képzelés” az egyetlen hatékony eszköz az időhatalom megdöntésére – amúgy furcsa eszköz: segítségével elválasztó évszázadokat, évezredeket tüntethetek el, de csak akkor, ha pontos ismereteim vannak az elképzelt-megelevenített rebbenéseiről is –; elképzelem hát, amint Petőfi elképzeli Kukorica Jancsiját, és követi Tatárországból Taljánországba, ahol a rozmarinfa-erdők árnyékában örökös tél vagyon, látom, hogy megborzong, gyors mozdulattal el is viszi hősét – seregestől együtt – Lengyelországba, onnan Indiába, az meg, ugye, már határos Franciaországgal…

De nemcsak a „látom, ahogy ő látja”-játék, az áttűnések és megsokszorozódások végtelensége és szabadsága vonz – vonzott mindig, gyerekkorom óta –, nemcsak a bele-élés, az együtt-érzékelés lehetősége általában, hanem a helyzet, a pillanat, egy aprócska mozdulat megragadásának ökonómiája. Háziasszony szemmel lesem, miből mi hozható ki.
És megint ugrom egyet (verébugrásnyit csak) a felszámolt időben, bár nem sokat számít tizenöt hónap ide vagy oda, ha egyszer nincs is elrekesztő idő; ha pedig van, és mégiscsak közénk furakszik százhatvanöt év, no meg élő és már nem élő különbsége, nevetséges a pontoskodás. De nem nevetséges, így adhatok esélyt magamnak az együttélésre.
Erősen figyelek, ahogy Petőfi figyelte a rónaközépen állva a távolban kaszáló embert (Itt állok a rónaközépen…). Megtehetem, hogy külön-külön és egyszerre lássam kettőjüket. A költő csak áll – Mint a szobor merően –, a másik kaszál, aztán megáll, köszörüli a kaszát, s mintha megérezné a távoli tekintetet – ó, nem az enyémet! –, odanéz…
Biztosan több százszor figyeltem már ezt a Petőfi-jelenetet, újra és újra rácsodálkoztam a 19. század közepén leírt sor modernségére, de csak most vettem észre, hogy a jelen idejű, riportszerű rögzítés fikció. A verset március elején írta a költő, s akkor aligha láthatott kaszáló embert a pusztán…

kép | vecteezy.com