Levendel Júlia

AZ UTAS ÁMULATA

2011 március

AZ UTAS ÁMULATA

Franz Kafka „képzeléseit” könnyű és ugyancsak nehéz elképzelni, mert ő mindig úgy jeleníti meg hőseit – és szereplő elbeszélőként önmagát –, hogy elképzelik, ami történik. A groteszk-abszurd látomásokat a hétköznapi, hangsúlyozottan közönséges elemek reális, részletező ábrázolása teszi még groteszkebbé és még abszurdabbá. Az író mozdulatát, hökkent-csodálkozó tekintetét követve az olvasó is csak különösnek láthatja így a különlegesség nélküli tárgyakat: gombot, kilincset, tollat, esernyőt… hát még az embereket!

Például Gogol is teljesen jellegtelennek mutatja be A holt lelkek szélhámos főhősét – Csicsikov nem magas, nem alacsony, nem kövér, nem sovány, s még seregnyi ismertetőjeggyel nem dicsekedhet –, ezzel is erősítve tapasztalatunkat, hogy a legképtelenebb ötlettel kufárkodók, a nagyszabású és a piti aljasok karrierjéhez semmiféle tulajdonság nem szükséges, még eszesség sem.

a legfurcsább kalandok

Kafka is hasonló következtetéshez juttat, de egészen más módszerrel és szemlélettel. Igaz, legszürkébb figuráival történnek meg a legfantasztikusabb események – s valóban: csupán megtörténnek. A halálos ítélettel végződő per éppúgy, mint az óriás féreggé változás; és persze a legkevésbé felkészültek keverednek a legfurcsább kalandokba. Ők eleve nem érthetik, miféle események szereplői.

Mikor Kafka – novellában, naplóban, levélben – egyes szám első személyben szól, és önnön valóságát, pontosabban a saját valóságának képzetét rögzíti, merőben másféle „nem értést” ír le. És megfordítja a képletet. A tulajdonságok nélküli ember rendkívüli története helyett a jobbára történet nélküli, különösen érzékeny és okos ember ámul rá valamire – a semmire, a létezésre, az élet viselhetőségére-elviselhetetlenségére.

vecteezy generative ai black watercolor abstract geometric forms 32427441 107

Huszonegy esztendősen írt levelében mesél egy délutáni ébredéséről. Még alig volt magánál, alig érezhette bizonyossággal, hogy él, mikor anyja hangját hallotta az erkélyről, valakitől azt kérdezte, mit csinál, s egy nő felelt a kertből: „ozsonnázom a zöldben”. „Én pedig elámultam – teszi hozzá Kafka –, micsoda biztonsággal viselik ezek az emberek az életet”. Szinte ugyanez a képzelés és ámulat, a rengeteg apró „dologgal” földhöz kötött lebegés élménye tér vissza a néhány esztendővel későbbi Az utas című karcolatban. Az utas persze maga az író, és minden áttétel, sőt, látszólag írói eszköz nélkül villantja a jelenetet (ezt is Tandori Dezső fordításában idézhetem): „Állok a villamos peronján, és tökéletesen elbizonytalanodom, mi is a helyem ezen a világon, ebben a városban, családom körében”. A megállóhoz közeledő villamosról egy lány készülődik leszállni – olyan „élesen“ látja és láttatja, képzeli és képzelteti, mintha érintette, s mi, olvasók is érintettük volna. A kellékek kényszeres elsorolása – a fekete ruhától és a fehér gallér apró szemű csipkéitől a jobb fülkagylóig – késleltető. A kijelentések egyáltalán nem szaggatottak – az olvasóra nyomban átragad a légzési nehézség: mintha az egészséges és természetes kilégzés helyett jönne még újabb és újabb megállapítás a tökéletesen ismeretlen és idegen lányról. Végül is a létbizonytalanság nem „fokozható”, nem is „súlyosbítható”, vélhetően se közép-, se felsőfokokkal nem lehet rémületesebbnek mutatni. A furcsa kérdés azonban, amit suta megkapaszkodási kísérletnek is látok-hallok, némileg mégiscsak megtölti a teret: „Azt kérdezem magamtól akkor: hogyan lehetséges, hogy ő nem csodálkozik magán, hogy a szája nem nyílik ki, és nem mond efféléket?”

kép | vecteezy.com