AZ ÉJSZÍNŰ VÉRT EGYSZERRE – IN EFFIGIE
2012 november
Biztonságosan elrejtőzni persze nem volt módja. A kivégzésekről készített kilenc és fél perces összefoglaló filmet az egész világ látta, őt bárhol felismerhették – viszont sehol sem hozták nyilvánosságra, kik és milyen körülmények között, milyen állami engedély, esetleg megrendelés alapján forgattak. Talán végre sem hajtották az ítéleteket? Dehogynem, azokat végrehajtották, és önbecsapás még a reménykedő, óvatos-félénk feltételezés is, hogy manipuláltak a képek.
December elején a parlament nagy többséggel elfogadta a halálbüntetés visszaállítását, néhány nappal később a bíróság gyorsított eljárásban ítéletet hozott a Lakatos-testvérek gyilkossági és az orvo sebtiben barkácsolt, heterogén halmazati bűncselekmények, mindenekelőtt hazaárulási, illetve bűnpártolási perében. December 23-án, a két politikai párt választási szövetségének hivatalos-ünnepélyes aláírását az ítéletvégrehajtás pecsételte meg. Hajnalban – a közakaratnak engedve – felakasztották a huszonkét éves ikreket. A két hónappal korábban emigrált orvost jelképesen, in effigie végezték ki: életnagyságú fényképét a bitóra függesztették, így a filmképen csak az ő arca látszódott, a még élőké és a helyszínen meghalóké nem, mert régi szokás szerint zsákokat húztak a fejükre, s rongycsomókként rángtak-himbálóztak. Csakugyan: lehettek volna kosztümös filmek bábui. Nem bábuk voltak.
különös kegyetlenséggel
A börtön ablaktalan pincehelyiségébe vezetett fiúk már nem szólaltak meg, nem néztek egymásra, senkire sem néztek – őket nézte a sujtásos ruhába öltözött, nemzeti lobogók között megálló hivatalnok, aki lassan, fakó hangon, de minden mondatot, a paragrafusszámot külön is hangsúlyozva, még egyszer felolvasta az ítéletet. A Lakatos-testvérek különös kegyetlenséggel elkövetett gyilkossága felhatalmazta a bíróságot, hogy éljen a kivételes esetben alkalmazható legszigorúbb büntetéssel; az orvos bűneit, állt a különböző fórumokon már számtalanszor ismételt szövegben, bizonyítja az is, hogy gyáván elmenekült, nagy nyilvánosság előtt valótlanságokat állított, hogy az állam rossz hírét keltse.
Az orvos októberben valóban interjút adott a legnézettebb német csatornán, és beszámolt a magyarországi intézkedésekről. Elmondta, hogy beosztott kórházi orvosként cigány beteget nem fektethet nem-cigányokat ápoló kórterembe, s a cigányok felvételénél részletes leltárt kötelesek készíteni a betegek kórházba hozott személyes holmijairól, távozáskor megengedett a testi motozás, de mindenképpen ellenőrizni kell, hogy a kivitt holmik megegyeznek a leltárban szereplőkkel. A hazai és nemzetközi emberjogi szervezetek tehetetlenek, mert a tiltakozásokat és beadványokat ugyan formálisan regisztrálják, de hónapokig nem nyúlnak az aktákhoz. A riporter megkérdezte, hogy a rasszista rendelkezések csak a cigányokat sújtják-e, vagy a felkorbácsolt antiszemita, xenofób közhangulat kikövetelt már egyéb intézkedéseket is. Szörnyű az elszabadult gyűlöletbeszéd, mondta az orvos, entsetzlich, bólintott magának, de elégedetlenül és indulatosan kapkodva hozzátette: horrible, terrible – hiába: mintha egyszerre megérezte volna, hogy képtelen pontosan kifejezni magát; nem megy, úgysem sikerül; nagyot nyelt, előre dőlve megfogta az asztalka szélét, hogy megállítsa keze reszketését, aztán beletörődve, nyugodtabban folytatta. Valóban felkorbácsolt vagy elszabadított a gyűlölködés. A szabadságból jobbára annyi lett – maradt –, hogy bárki bármit és akárhol megnyilvánulhat.
vétkes hanyagság
Hozzátehet a nagy fortyogáshoz. Még a tiltakozásokban idézett ocsmány megjegyzések is duzzasztják a szennyáradatot. Itt is, ott is hamis történelmi adatokkal dobálóznak, de mindez csak az általános közérzet jellemzője… a konkrét kérdésére válaszolva: szerintem a cigányok helyzetét nem szabad másokéhoz hasonlítani. Olyannyira nem, hogy még a méricskélés, vagy amikor felsorolásokban csak egymás mellé teszik az antiszemitizmust és a cigányozást, vétkes hanyagság.
A bárkik ellen irányuló gyűlölet oka nyilván hasonló, de aki érteni akarja a nehezen érthető, majdnem felfoghatatlan állapotot, annak határozottan és fegyelmezetten el kell utasítani az összemosásokat. A cigányokat nálunk semmi sem védi. Nincs nemzetközi hátországuk és nincs saját erejük. Se szellemi, se anyagi… muszáj személyes tapasztalatra hivatkoznom… magam is félig zsidó származású vagyok, méghozzá anyai részről, de hamis volna, ha a sérelmeimet panaszolnám, mikor józanul tudom, hogy mindeddig sokkal több haszna, mint hátránya volt ennek a külsőleg nem is látható származásnak… A riporter egyszeriben elvesztette érdeklődését, tekintetét arrébb csúsztatta, talán a felvételvezetőre vagy a díszlethez tartozó órára nézett.
Lejárt az idejük? Akkor a soha vissza nem térő alkalmat ő elszalasztotta.
Rosszul beszélt, rossz kiejtéssel, és túl körülményesen is. Hiteles tanúnak hívták; az elmélkedés nem televíziós riportba illő – elég lett volna, ha a német nézőket sokkoló tényeket sorol. Hatásosabb.
Güntert elrémítették az ő hétről hétre küldött beszámolói, annál is inkább, mert kérlelhetetlenül nem hitt az újságíróknak. Mind szenzációt közölne. Talán már nyáron elkezdte szervezni a riportot, bizonyára rámenősen, sok-sok ismerősét meggyőzve, hogy a katasztrófákat nem nézhetik tétlenül. Mindenesetre a repülőtéren a kész ténnyel fogadta: október 23-án lesz egyenes adásban Európa legnézettebb politikai műsorában. Elfuvarozta a stúdióba, s úgy mutatta be a stábnak, mint büszke szülő vetélkedőn induló gyerekét. Günter helyénvalónak találta a szavait, de felajzottságában nemigen észlelhette a túlfutást. Lelkesen gratulált a bátorságához, a szálloda felé tartva azonban megkérdezte, Budapesten vajon mit szólnak a kemény kritikához. Semmit, vágta rá, és megpróbált mosolyogni. Reflexes, erőltetett mosolyféle volt, de a szakadó esőben vezetve Günter nem fürkészhette az ő arcát. Mégis, most már tudja: abban a hirtelen csöndben, mikor mindketten a szaporán járó ablaktörlőre bámultak, először sejtették meg a később bekövetkezőket – persze, akkor sem a követhetetlenné duzzasztott, valóságos per nélkül hozott ítéletet.
bármit megtehetnek
Most? Néhány perccel azelőtt, hogy elhatározta, nem bujkál tovább, reggel Zürichbe utazik a feleségéhez, és a közeljövőben tőle telhető fatalizmussal próbálkozik. Haza nem mehetnek. Igaz, ha a budapesti hatóságok akarták volna, rég elkapják itt a hegytetőn, ebben a szállodaszerű szanatóriumban, ahol második hónapja dolgozik. A hatóságok bármit megtehetnek és meg is tesznek. Felbérelt cigányokkal öletik meg a feleségét és a gyerekeit…
Milyen és mekkora erő kellene a saját képzelete megfékezéséhez? Szégyellte az ébren és álmában kísértő rémképeit – csak nem verseng a titkosszolgálatok szadistáival?! –, hiába, mégsem tud bambán elfészkelődni a jelenben. Nem is hiszi el, hogy az események nélküle történnek, s minden csak utólag értelmezhető.
Értelmezhető előre vetítve?
De a falra festéssel nem járul-e az ember maga is az ördög megelevenedéséhez és tombolásához?
Szabad-e múlt időben elmondani azt a történetet, amelyik egyetlen vigaszt tartogat: éppen a jövőidejűséget? Szabad-e leelőzni a tényeket, és szavakat billentyűzni, mintha tét nélküli sci-fiben utazgatnánk az időben? Az idő bármilyen indíttatású megbontásánál nincs veszélyesebb kaland. S végtére a valóságos akasztásokat meg az ő in effigie kivégzését senki sem gyaníthatta egy esztendővel, még négy-öt hónappal korábban sem.
Günter hozta ebbe a szanatóriumba: már azon az októberi estén villámgyorsan lelkifurdalást társíthatott sötét sejtelmeihez, és a riport megszervezésénél is nagyobb vehemenciával intézte az ő menekítését. Úgy tűnt, hagyományos és egyszemélyes partizánakciót alakít, noha tudnia kellett, hogy Európában manapság nincs mód elrejtőzni, és nem lehet észrevétlenül kapcsolatot tartani. A telefonodat biztosan lehallgatják, mondta jóval az eljárás megindítása, az ő hivatalosan elrendelt letartóztatása előtt, de a televíziós riportot követő éjszakán telefonált Budapestre, türelmetlenül vagy kiszámítottan éjszaka, felébresztette és megrémítette a feleségét – látta a televíziót?… Az egész világ csodálja a férjét… miért nem ajánlotta, hogy ő szóljon haza? Miért intézkedett helyette és a tudta nélkül? Erre végképp nincs meggyőző magyarázat. A gyerekekkel együtt azonnal hagyja el az országot, állítólag ezt mondta, ilyen kérlelhetetlenül, határozottan – a lehallgatott telefonba? Kit mozgósított, és miért?
Az övéitől elszakítva nem mérlegelhet józanul, ezt megérti. A felesége sem. Találgatják csak egymás távoli mozdulatait – mindig, minden zsarnokság ezt a halálbiztos módszert alkalmazta a megtöréshez. Halálbiztos.
reprezentatív kivégzések
Az események vad vágtájánál is ijesztőbb, ahogy megmarja emlékeit a gyanú – mint valami anatómiai bemutatón, látja a saját roncsolt agyát. Muszáj valahogy kitörnie az illegalitásból. A magyar hatóságok talán meg is elégszenek a karácsonyi reprezentatív kivégzésekkel, ő csak ormótlan toldalék volt az aktusban, eleve azért vádolták meg és ítélték el, mert in effigie volt. Még bizonyításra sem kényszerítette a hatóságokat, s ha eztán elzárkózik a nyilvános szerepléstől, egy-kettőre megfeledkeznek róla.
Megfeledkeznek. Tehát végül ő is a megfeledkezésben bízik? Megfeledkeznek.
Güntert semmiképpen sem értesíti. Szó nélkül azonban nem távozhat innen. Reggel szabadságot kér a szanatórium igazgatójától – a tömzsi, kopasz öregember talán aggodalmasan megkérdezi: biztonságos-e elutaznia; semmi se biztonságos, mondja akkor, és együtt bólogatnak. Persze, ebben a világban semmi se biztonságos. Aztán vagy olyan békés-eseménytelen lesz itt a hegyen az élet, mint érkezése előtt – az orvosi teendőket nélküle is elvégzik –, vagy az igazgató felhívja Güntert: a barátod itt hagy bennünket, Günter pedig közbelép. Hogyan? Nem akadályozhatja meg, hogy elutazzon.
De megakadályozhatja.
Nem fogja simán elejteni a szálakat; most már rögeszmésen is irányít. Ennyi talán kiszámítható – vagy ennyi sem. Jó volna elhinni, hogy Günter hűségesnél is hűségesebb barát, de nem kizárható, hogy ügynök.
És Günter vajon mit képzeleg róla?
Ha vonatra szállt, sms-t küld Berlinbe. Hálálkodót és ígéretekkel telit – hamarosan jelentkezem. A családomat ne tudasd az érkezésemről!
A német szanatórium éppolyan alkalmatlan búvóhely, mint a saját kórházi szobája.
A magyar hatóságok bármikor kérhetik a kiadatását – nem kérik. Zürichbe is küldhetnek megzsarolt, felbérelt gyilkosokat – küldenek-e? Pizsamájára zakót vett, és kiállt az erkélyre. Reggel elutazik, elindul vissza a saját életébe. Az elhatározástól megmámorosodva ő is csak úgy érezte – gondolta? –, hogy az éjszakai fenyőerdő és a csillagokkal sűrűn díszített ég sokkal mozgalmasabb, mint az emberi világ, de gyorsan visszanyelte a felböffentett okoskodást.
nulla
Másfél évszázadnál régebben akasztottak in effigie. Ez tény. Látta a saját képmását – vagy nyolc-tíz évvel korábbi fotót nagyítottak; az is rejtély, honnan szerezték be. A sujtásos ruhába öltöztetett hivatalnok bábu léptei, szenvtelen, lassú felolvasása nem engedte, hogy pillanatig is rossz álomnak tűnjön a történet. A fiúk meghaltak akkor. A választási szövetség aláírásakor ezredszer is bejelentették, hogy a cigánybűnözéssel szemben az állami tolerancia nulla.
Meghaltak, aláírtak, bejelentettek. Ő meg in effigie vett részt az egészben. Lecsúszott a saját jelen idejéről, de a jövő számára még kuriózum lehet. Másfél évszázad után! Ez nem csekélység. Illene is valami szellemes mondásról gondoskodni – vagy elvégzi helyette a derűsebb utókor, ahogy máig számon tartják a 16. században in effigie kivégzett tudós talán soha el nem hangzott viccét: tél volt akkor is, és Henri Etienne is a hegyekbe menekült. Még sohasem fáztam annyira, mint párizsi kivégzésemkor.
Hát így valahogy.