Levendel Júlia

„AZ EGÉSZ ORSZÁG EGY NAGY HAJLÉKTALANÜGY”

1998 április

„AZ EGÉSZ ORSZÁG EGY NAGY HAJLÉKTALANÜGY”

Iványi Gábor szociográfiáját – bármily abszurd – jó olvasni; hol is találkozhatnánk különben ennyi rokonszenves, szeretetreméltó emberrel? Orvossal és pszichológussal, szociális munkással, gyámügyissel? Ennyi elszánt, makacs és mélyen szomorú sorssal? Ennyi reménytelen és fel nem adható igyekezettel? Emberekkel, akik pontosan tudják, hogy lényegében vereségre ítéltek, mert a lényeges változtatás az egész világberendezés változtatását követelné, s ugyanakkor és ugyanilyen pontosan tudják azt is, hogy nincsen olyan kicsike mozdulat, aminek elmulasztását indokolhatja a teljesre, a tökéletesre való várakozás.

A könyv előszava jól áttekinthetően vázolja a magyarországi hajléktalanság eredetét:

„a gazdasági struktúra átalakítása következményeként utcára kerültek” tömegét;

„az általános elszegényedés áldozatait”;

„a kedvezőtlen társadalmi folyamatok” áldozatait, mindenekelőtt a válások után utcára kerülők seregét és a rettenetes „családi otthonokból” menekülőkét;

„a hiányos és túlterhelt intézményrendszer” (főként a gyermek- és ifjúságvédelem köre ez, az ápolatlan elmebetegek, alkoholisták, a lerobbant egészségügy többi számkivetettje, a menekülteknek nem minősülő menekültek és a börtönből kikerülők) miatti hajléktalanságot.

életberendezésünk hazugsága

Iványi szerint a hajléktalanok legfeljebb öt százaléka választja a hajléktalanságot – s a kilencvenöt százalék „rühelli a körbe-körbe bolyongást, a felülről hulló kenyeret; ha rajta állna, nem kívánná tovább vonszolni a csöviszatyrot, nem akarná a tisztiorvosi szolgálat tömegfürdőjében bogártalanítani szőrzetét, étrendjét a kukából kiegészíteni, szerelmi életét vagy testi szükségletét az utcán lebonyolítani, mint a kóbor kutya, maga után semmivel össze nem téveszthető illatfelhőt húzni és naponta hallani, hogy csak teher a társadalomnak”. Az előszó utolsó, összefoglaló mondata („ha az intézmények – a gyermekvédelemtől a felnőttgondozásig – megfelelően működnének, tulajdonképpen eltűnhetne szemünk elől a hajléktalanok rongyos serege”) eleinte heves ellenérzést keltett bennem, és most is, megint Tolsztojt idéztem magamban. Úgy tűnt, újra azzal a „hamis elvvel” találkozom, amely szerint a társadalom beteg, sérült tagjaitól valamely intézménynek kell „megszabadítani” a közösséget, holott nyilvánvaló: „minél betegebb a társadalom, annál több intézmény van a tüneti kezelésre, és annál kevesebb gondot fordítanak az egész élet megváltoztatására”. Tévedés, tévedés, ágáltam, a nagyobb volumenű és szervezettebb rendőrség nem teremt közbiztonságot! Sőt! A kórházi ágyak számának növelése nem eredményez jobb mentálhigiénés viszonyokat. Sőt! Nem az intézmények megfelelő működése tüntetné el a hajléktalanságot; ezt az immár egész életünket – mindannyiunkét! – megszégyenítő keserves, kemény tényt. Minden egyes hajléktalan brutálisan szembesít életberendezésünk hazugságával – mint ahogy minden éhező, minden bűnöző, minden drogos, alkoholista, végső soron minden kifosztott, összeomló élet számon kér az így-úgy alkalmazkodóktól, az adott társadalmi rendet, szabályokat valamennyire méltánylóktól. Vádolnak ezek az életek akkor is, ha kifosztottságuk és összeomlásuk jelentős hányadáért ki-ki maga felelős. Sajnos, lépten-nyomon tapasztalni, hogy a munkanélküliek például nem akarnak dolgozni, igen, többnyire nem is „akarnak”, nem tesznek erőfeszítést, hogy ellenálljanak az élet elemi sodortatásának, igen, többnyire és nagy százalékban ők maguk hibásak, de ez a tapasztalat, ha úgy tetszik, „igazság”, mégsem mentesíti a sodortatásnak ellenállókat (vagy talán a másképpen, komfortosan sodródókat?), hogy megkérdezzék önmaguktól: miért nem „akarnak”, miért nem képesek emberek tömegei alkalmazkodni a közösség szabályaihoz, miért szorítják le önmagukat még a pálya széléről is.

shutterstock 83579881

A könyv első két fejezete – A „rongyos forradalom” és Azéletművészek” és klienseik –elhessentette aggodalmamat: Iványi és interjúalanyainak többsége úgy véli (és szerencsére didaktikus magyarázatok nélkül, szinte magától értetődően úgy véli), hogy aki bármilyen minőségben – szociálpszichológusként vagy „máltai lovagként” – segíteni akar, egyidejűleg kell szembesülnie „az egész életberendezkedés” hazugságával és megválasztania a konkrét, hétköznapi, általában „kisszerű”, egy bögre forró ital vagy takaró megszerzésére szorítkozó teendőit, például harcolnia kell a – persze! – rosszul, elégtelenül működő intézményekkel. Nagy Bandó András, a „rongyos forradalom”, a „hőskor” egyik fő mozgatója mondja a beszélgetés során: „Fogalmam sem volt, hogy hol a végcél, csak azt tudtam, hogy mindennap van egy újabb cél, amit el kell érni… A végleges cél nem lehetett volna más, csak az, hogy az állam úgy kezelje a hajléktalanokat, hogy te polgára vagy ennek az államnak, a polgár léted feljogosít arra, hogy élj és lakj.” Az „állam” pedig – hozzátehetjük – nem csupán arctalan intézményrendszer, hanem mi magunk vagyunk, külön-külön és együtt mind, tehetetlenségbe nyomorítva és a felelősség súlyától mégsem mentesítve. Nagy Bandó mondja azt is, hogy „Az egész ország egy nagy hajléktalanügy”, pontosan kifejezve, hogy a nem hajléktalanok is szenvedik a hajléktalanság létezését.

nem rutinnal darált

Iványi könyve a szociográfia legkiválóbb hagyományaira épít: nincs benne semmi tudományoskodás, semmi funkciótlan ismeret- és adathalmaz; a szerző pillanatig sem tetszeleg a divatos elfogulatlanság pózában, markáns világnézettel, meggyőződéssel választja ki partnereit is, de törekszik a minél differenciáltabb közelítésre és elemzésre, nem takargatja az „ügyének” „kedvezőtlen” jelenségeket sem. „Mindenfajta szociális munka – mondja Gyuris Tamás – …igazából karitativitás. Tehát nem érdemi segítség, hanem kvázi-jótékonykodás. Nem ismeri be a rendszer, hogy miközben a szociális segítségeket fitogtatja, ő maga gyártja tömegesen az olyan embereket, akik aztán a szociális gondoskodás alanyaivá válnak.” Vagy Vecsei Miklós arról szól, hogy „kialakul egy hajléktalan-öntudat, egy valamilyen csoporthoz tartozás, amit nehéz feloldani… ezért ódzkodom a hajléktalanegyesületektől, -önkormányzatoktól, mert egy ál-társadalomban képzelik a státusukat és illeszkednek be egy nem létező hierarchiába”. És a sok nem szokványos, nem rutinnal darált „gond” közül még egy, amit Kovács Ibolya említ: hogy a szociális munkások, a „hajléktalanokkal foglalkozók egy rétege – különféle béren kívüli juttatások révén – elég magas jövedelemre tesz szert”, s hogy nálunk kínosan nem lehet alternatív megoldásokat próbálni, olyanokat sem, amelyek egyes országokban ötven éve beváltak – „vannak-e hajléktalanok – kérdezi például –, akik vállalnák, hogy hozzájárulnak a saját fenntartásukhoz?”

A befejező Életutak ciklusban megszólaltatott hajléktalanok – fiatalt és öregebbet mintha a végleg és jóvátehetetlenül elcseszett élet érzete kötné össze – sem keltenek romantikus részvétet önmaguk iránt, de brutálisan figyelmeztetnek arra, amiről a könyv elején olvasunk: „ami egyvalakivel megtörténhet, az mindenkivel megtörténhet. Ezért nem szabad hagyni egyvalakivel megtörténni, mert holnaptól mindenkivel megtörténhet ugyanaz.”

kép | shutterstock.com