ÁPRILY LAJOS VERSÉRŐL
2013 május
A CSAVARGÓ A HALÁLRA GONDOL
Uram, a tél bevert a templomodba.
Álltam vaspántos portádon belül
s ámulva néztem botra-font kezemre
sugárban omló fényességedet.
Térdelt a nép, én álltam egyedül,
úgy hallgattam, amit beszélt papod:
„Ez világot szívedben megutáljad
és úgy menj ki belőle meztelen –”
Uram, te ezt így nem akarhatod.
Tudom, hogy földed nagy területéből
egyetlen barlangod jutott nekem,
s megreng az is, ha viharod zenéje
végigrobajlik fenn a tölgyeken.
De ha tavaszod jő, enyém az erdő,
és jó hozzám az erdő: ennem ad,
rigószavaddal kelt a kora-reggel
s odvamba surran este sűnfiad.
Gazdám, a nyár, az ősszel hullt levéllel
új őszig minden gondot eltemet:
mezítláb járom harmatos meződet
s verőfényed füröszti mellemet.
S ha kóborolni küld a nyugtalanság
s nótázva fut mellettem patakod,
kurjantással köszöntöm kék lakásod,
s fütyörészem s Uram, te hallgatod.
Zöld asztalomon vadgyümölcs az étel,
otthon-kínáló tűz nem int felém,
de mondd, volt-e valaha szép világod
valakié úgy, ahogy az enyém?
Ha menni kell, vállamról rongy-ruhámat
egy rándítással elhullathatom,
saruim szíja sem marad velem.
Uram, utálni nem tudom világod,
de indulhatok, amikor kivánod,
igéd szerint: egészen meztelen.
A csavargó persze jelképes-mitikus szereplő, mint Vörösmarty vén cigánya, de a térdeplő nép mellett egyedül álló – önállóan érző, választékos szavakkal gondolkodó és szelíden perlekedő – férfialak még egyértelműbben önkép. Vörösmarty újra és újra megszólítja lírai hősét – ezzel is dramatizál –, Áprily látszólag lejegyzi hőse áhítatos, panteisztikus monológját. Vajon maga Áprily tudta-e, hogy a Vörösmarty-vers, amelynek kéziratáról 1939-ben szenvedélyes hangú elemzést írt, mélyen kötődik saját csavargó-verséhez?
A halálra (és az életre: az erdőre, rigószóra, a harmatos mezőre, a patakra, vadgyümölcsökre, az évszakok megigéző váltakozására) gondoló bölcs csavargót – filozófus remetét? – nem birtokolható javak kötik a földi léthez, de azért ismeri az e világi gyönyörködést. Makacsul, lélekben a rideg papi intelem ellen ágálva ragaszkodik hitéhez, hogy az Úr teremtette mindenség: szép és szerethető. Igaz, ember-társ nem tűnik fel képzeletében. A templomi „nép” nyilvánvalón idegen számára, a „mindenség” csupán az ember nélküli természet. Ez is magány, méghozzá a legkeservesebb fajtából. A kor falára című versében „idő-cellába” börtönzöttnek mondja magát Áprily, ez a folyvást gyötrő érzet ihleti a legszebb költői képek közé sorolható „rácsozott idő”-t, amin túl „csillagmezőket lobbantott a távol”.
A társadalomból menekülő költő, akit újra meg újra kóborolni küld a nyugtalanság, nagyon is humanizált természeti környezetet keresett magának – hogy ebben ellentmondás feszül? Bizonyára; mint minden jelentékeny műalkotásban.