Levendel Júlia

A VILÁG MÁSODIK LEGNAGYOBB PARLAMENTJE

2010 január

A VILÁG MÁSODIK LEGNAGYOBB PARLAMENTJE

Még a legcsüggesztőbb szeptember végi, október eleji napokon sem bántam meg, hogy hiábavalónak tűnő erőfeszítéssel szerveztem: a Parlamentben legyen a Verses öröknaptár bemutatója, de napról napra élesebben kérdezgettem magamat: miért is kell ez nekem, nekünk? Az ötlet, szinte rutinosan, hajnali képzelgéseim közben villant fel, még tavasszal, s ahogy szokott, a fényjelenség gyorsan kemény anyaggá hűlt, és az első pillanatban szertelen-mulatságos álmodozás egyszeriben feladattá lényegült, már úgy akaszkodott a tudatomba, mint valami kampó. Pedig akkor is, nyomban rákérdeztem: miért. Miért legyen ott? Utilizáló érveimmel – legelőbb is, hogy a könyv így nagyobb figyelmet kaphat – nem győzhettem le, el sem hessenthettem kétségeimet. Ha munkánk érvényesítése elsőrendűen fontos volna nekem, nem a rossz beidegződéssel még mindig „politikainak” nevezett terepek felé tekintenék, s ha csak normális kompromisszum-készséggel rendelkeznék, zsigereimet inkább „szakmai” körökben, szervezetekben tenném próbára. Talán mélyről előtörő indulatok hajtanak? Bizonyítani, visszavágni, megbosszulni? Mit és mivel? A millennium évétől ebben a Házban javasolt és megszavazott gyilkos törvények és rendeletek mellett alighanem csekély és erőtlen a közösség javára születetteké – lehet-e egyáltalán modern jogot alkotni, amely a szabadság és egyenlőség éthoszával áthatott? Mindenesetre a történelemmel mint olyannal nem akarhattam partizánharcot vívni.

török gőzfürdő

Szülővárosomban akad pár érzelmeimet (mert keserves emlékeket) felkorbácsoló épület; némelyik, mint az Oktatási és Kulturális Minisztérium, reflexesen megborzongat; vannak heves, ám ambivalens indulatokat kiváltók, mint a Petőfi Múzeumot befogadó Károlyi-palota, amelyet évtizedekkel ezelőtt írt regényemben Istvándy-palotának neveztem, s aztán magánmitológiám elemeként újra és újra odavezettem regény- és novellaszereplőimet. Ilyen az Andrássy út (ifjúkorom Népköztársaság útjának) megannyi épülete, kivált a Képzőművészeti Egyetem – ezekhez képest a Parlament szinte közömbös nekem. Maradéktalanul magaménak érzem Illyés Gyula plebejus fitymálását, hogy „gótikus kápolnába oltott török gőzfürdő” – de egyszerűen csak sohasem tetszett, és valószínűleg alkalmatlan vagyok méltányolni roppant méreteit, társadalmi rangját.

És mégis. Tagadhatatlanul nagyon akartam a parlamenti bemutatót. Mert másfél évvel korábban ott volt az induló Szitakötő szerencsésen jóízű sajtótájékoztatója?, s mint akkor, a helyszínnel is jelezni véltük, hogy „nemzeti” ügyről adunk hírt? Mert az elképzelt meghívóra a könyv 1991-es előszavából választott mottó – „Egy időtlen remény tört át a mai idők szétszaggató viharain, mely azt bizonyította legparányibb rezdüléseivel is, hogy bizonyos szellemi szint fölött egyetértés van, összhangzat” – a Parlamenttel kapcsolva önmagában is kifejezi tettvágyunkat, gyógyító szándékunkat? Langyos, langyos, már csaknem meleg – mondhatnám a játék szerint.

shutterstock 1493146124

Évtizedekig, míg kilátástalanul, de makacsul akartunk folyóiratot indítani, és kifogyhatatlanul újabb és újabb műhelymunkával ostromoltuk a konkrét – buta és rosszindulatú, vagy csak züllött, gyáva, túlbuzgó vagy lusta – emberek képviselte Hivatalt, megtapasztaltuk, hogy „a másik oldalon álló”-nak mennyivel könnyebb és kényelmesebb elhallgatni még a tiltást is. 1968-ban kezdeményezett Eszméletünk megjelentetésére szerződést is adott a Magvető, és azt a szerződést soha, senki nem bontotta fel. Soha, senki le nem írta, hogy ezt meg azt a kéziratot betiltották, nyomdai munkáit leállították – bizonyára a diktatúra „puhaságát” jelezte a nyitottságot játszó, reményt lebegtető sunyiság. Eszerint az 1986 tavaszára kinyomtatott első Liget-számról annyit tudhattunk – érzékeltük –, nem került forgalomba, de hogy rögtön be is zúzták, arról csak évekkel később, az újramegjelenés után, akkor is véletlenszerűen értesültünk. A tiltás minden gyakorlati következményét viseltük hát, és szakadatlanul kerestük a lehetőséget, hol és hogyan törhetnénk át a cenzúrát. Ha „ők” nem mondták ki, nem írták le: sehogy – mi adjuk fel?! Így történt, hogy a Liget című folyóirat lapalapítási kérelme a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatalában feküdt még 88 tavaszán is, s a nevezetes pártértekezlet után, májusi dátummal a Parlament épületében vettem át az engedélyt. Furcsa jelenet volt: hogy éppen a cenzúra intézményét képviselő hivatal hivatalnoka adja a saját érvénytelenségét elismerő engedélyt, ezt a történelemben gyakran ismétlődő abszurditást nem is élvezhettem kellően, mert nagy erővel uralkodni kellett megilletődöttségemen. Micsoda adománya a sorsnak, hogy negyven év kőkemény cenzúrakötelezettsége után mi indíthatunk független folyóiratot! Józanul aláírtam mindenféle nyilatkozatot – például büntetőjogi felelősségem tudatában vállaltam, hogy a Magyar Postának átadott példányszámon kívül semmilyen módon nem terjesztem a lapot. Eléggé szocializálódtunk ahhoz, hogy tudjuk, a „terjesztés” fogalma sokféleképp értelmezhető; sikeresen értelmeztük is, mert mire augusztusban megjelent az első (újra első) szám, kétezerötszáz előfizetőnk volt, akiket nem előfizetőknek, hanem támogatóknak neveztünk-könyveltünk; s amikor végre becsuktam magam mögött az ajtót, a néptelen, csöndes folyosón, a vörös szőnyeges lépcsőkön lefelé haladva, táskámban az okirattal nemcsak a mi húszéves lap-ácsingózásunk sűrűsödött bennem, de Csokonai és Kazinczy, Bessenyei és Vörösmarty, Bajza, Arany, Babits, Illyés, József Attila – ki nem akart, nem szerkesztett itt folyóiratot!? – sóvárgását is magaménak éreztem. Ez az örökségem. A verses naptár első, s most negyedik kiadásának előkészítésekor, és még hányszor! nyomasztott és lelkesített ez. Pár nappal később írt beköszöntőmben, úgy érzem, kottázni tudtam a mámort és a szorongást. Jó, hogy a szabadság – egyelőre csak lehetőség volt a szabadságra – nem hatott ránk narkotikumként: sem akkor, sem azóta nem felejtettük el, miért is akartunk annyi sok éven át folyóiratot, szellemi műhelyt teremteni.

legalizált neveletlenség

Most, hogy régi gyakorlatom szerint megint értelmes magyarázatokat keresek többnyire ösztönvezérelt tettekre, logikusnak tűnik nekem, hogy 1990 májusára Miféle út? címmel esszé-összeállítást szerkesztettünk, és kérdéseinket, értelmezéseinket, voltaképp értelmiségi kötelességérzetünket megosztottuk volna az ugyancsak értelmiséginek tételezett politikai döntéshozókkal. A demokratikusan (úgy mondtuk: szabadon) választott országgyűlési képviselők első parlamenti munkanapjára figyelemkérő könyvjelzővel ellátott Liget-példányt vittünk mind a 386 képviselőnek, és egyetlen visszajelzést sem kaptunk, noha különböző pártok színeiben képviselők lettek egykori szerzőink-társaink; igaz, a visszacsatolás elmaradása már akkor sem jelentette a figyelem teljes hiányát. Inkább csak felsejlett a mai általános gyakorlat: a legalizált neveletlenség. Hogy nem kell válaszolni a megszólításokra, a személyre szóló üzenetekre, levelekre. Mindenesetre tény, hogy pozíciókereséstől mentes részvételi ajánlkozásunk kudarca (sunyi hallgatás helyett közönyből eredő visszhangtalanság – ez mégiscsak jobb!) lökést adott, hogy azon a nyáron két antológiát tervezzünk-szerkesszünk: az írástudók árulásáról-lehetőségéről-felelősségéről szóló A kor lelke kötetet – abban is az elődöktől válogatott szemelvények mellett kortársak írásai olvashatók – és a Verses öröknaptárt. A kiharcolt, megszerzett, mindenképp létezőnek érzékelt „tálentum-ról” így (így is) próbáltunk számot adni.

Abban a tavaszi ötlet-villanásban, képzelgő hajnali bolyongásban ezek, meg sok egyéb még, benne volt – leginkább talán azért akartam a parlamenti bemutatót, hogy az újban a régi természetesen folytatódhasson.

shutterstock 1858361521

Furcsa az 1883-ban megszületett pályázati eredmény: a zsűri négy tervet emelt ki és egyenlő mértékben díjazott, ám a leendő épületet mégiscsak egy építész jegyezhette – nem volt hát menekvés, végül is nem lehetett hárítani a nyílt állásfoglalást. Steindl Imre akadémiai beszédében (is) a kor kívánalmainak megfelelően nyilatkozott: „Én az új Országháznál új stílust nem akartam teremteni” – nem is teremtett. A historizáló eklektika, a bécsi neogótika – az egzaktnak ható definíciók még sorolhatók – minden zagyvaságot, kivált a szentesített történelemszemléleti zagyvaságot, befogadott. A legfontosabb, hogy impozáns legyen, s ki vonná kétségbe, hogy az?! De hogy a pekingi után a világ második legnagyobb parlamentje a budapesti, hogy 268 méter hosszú, 123 méter széles, és kupolájának tetejéig 96 méter magas, hogy az egész 17 745 m2, 27 kapuja van, 29 lépcsőháza, meg 13 lift működik benne, s akkor még egy szó sem esett a belső művészetről!, például, hogy 40 kg aranyat használtak fel a díszítéshez! – mindezt, nem tagadhatom, hat és fél évtizedig nem tudtam, s hogy stílusosan a számszerűsítő pontosságnál maradjak, addig nem tudtam, míg október elején az intézmény gazdasági igazgatójától nem hallottam, hogy sajnos, nincs igényeinknek megfelelő (kétszáz embert befogadó) terem. Tűnődve ellene vetettem, hogy érdekes, mert úgy látom, elég nagy az a ház, s mintegy magamat ellenőrizendő Parlament-tanulmányokba kezdtem. Mindenfélét elolvastam, amit elértem az Interneten: az épület történetéről, hogy hány ember, hány évig dolgozott az építkezésnél, hogyan követett el merényletet egy képviselő Tisza István ellen, milyen arányban szavazták meg 1920-ban a numerus clausust, majd a 38-as, 39-es és 41-es zsidótörvényt, hogy Hajnóczy József a 18. század végén miféle népképviseleti országgyűlésről álmodozott s mi látható a „jócskán kompromisszumos összetételű szoborgalérián”, hogy a Magyarország dicsőítése című Lotz-freskón Széchenyi István és Petőfi Sándor vezeti a lelkesült tömeget, s hogy a haza háza üléstermében, az elnöki emelvény két szélén allegorikus szobrok találhatók, úgymint Egyetértés, Béke, Bölcsesség, Dicsőség, Ékesszólás, Háború – még jó, hogy nem kellett alkalmassági vizsgán értelmeznem összetartozásukat –, és olvastam a képviselők szemetelési szokásáról, hogy egy-egy szavazás után a nyolc terembiztos háromnegyed óra alatt tizenhat zsák szemetet szed össze, a házszabály ugyanis nem tiltja, hogy a képviselők munkájuk közben egyenek-igyanak, maguk alá dobják az üres palackokat, zacskókat, almacsutkát, hogy szotyolahéjat köpdössenek és az éppen üres székekre tegyék az összegyűrt csokipapírt, az eltépett feljegyzéseket, üvegeket – semmiféle etikett nem tesz említést arról, hogy illetlen rágógumit ragasztani a padra. Tehát ragasztanak.

közóhaj

Persze tudom, hogy a Parlamentnek minden ízében-porcikájában már a 19. század végén is az egész nemzetnek kellett megfelelnie – pontosabban akkor és azóta a nagyon különböző körülmények között élő, más-más korú, világnézetű, ízlésű emberek nemzetről alkotott fogalmát hivatott mintegy testesíteni. A közóhaj bizonyára ebből a sok mindenből áll össze – ha összeáll. Bemutató-szervezésem közben határozottan úgy éreztem, nem áll, és nem is állhat össze. Az egybeterelt és -préselt sokféleség csakis zagyvaságot szülhet, mert az „óhaj”, tehát az érzelmek vagy kulturális szokások nem hozhatók közös nevezőre.

Egyik délután az ülésterem előtt várakozva láttam a szent korona őreit – kosztümös filmbe való szereléssel – díszlépésben elvonulni. Rajtam kívül épp nem volt közönségük, de biztosan mindent szabályosan csináltak: a láb- és kardemelést, jobbra vagy balra át!-ot, felzárkózást, rezzenetlen arccal az egész ceremóniát. Valamivel később a vitrinben őrzött kegytárgyak előtt térdre borult és könnyezve imádkozott egy látogató. Különös, tűnődtem, hogy a mégiscsak közóhajnak nyilvánított határozat a királyság jelképeit a köztársaság központi épületében, annak is mintegy a szívében helyezte el. Közben ki-kijöttek az ülésteremből képviselők, kliensekkel beszélgettek, topmenedzserként telefonáltak, de minthogy tökéletesen érintetlenek maradtak a térben játszódó jelenetektől és ügyet sem vetettek az alkalmi szereplőkre, csak díszletelemek, relikviák, turistalátványosságok lehetettek, noha egyen-mozgásuk önmagában abszurddá dramatizálta a képet. Meglehet, feszengésemet is próbáltam enyhíteni az önbiztatással, hogy én legalább látom, talán rá is látok az avítt szertartásra éppúgy, mint a sci-fikből származó, mert annyira élettelen, fontosember magatartásra, meg a magyarságában-hitében mélyen meghatott, már nem fiatal nő indulatkitörésére. Ezen a helyen az év minden napján ilyesféle darabot adnak, s ebből a sokféleségből adódik össze – mondhatjuk zagyvaságnak, akkor is – az országnyi közösséget jelképező parlament. Szükségszerű-e ez az elvtelen, áldemokratikus – vagy csak gyáva – egyensúlyozás, aminek nem is lehet más a következménye? Ha bárki eszmét és ízlést ír elő több millió embernek, máris diktátor lett – áldemokrácia és diktatúra mellett nincs más alternatíva? Az elmúlt két évtizedben minden magára valamit adó közíró Churchillt visszhangozva, ám posztmodern korszerűséggel úgy értékelte egyre silányodó parlamenti demokráciánkat, hogy rossz, de nincs nála jobb; a szellemeskedő tekergetésben könnyűszerrel elfeledkeztek az ideákról, valóban könnyebb pragmatikusan tapadni a mindig bárgyú, alibi-gyanús tételhez, hogy a politikában csak a gyakorlatban létezővel lehet számolni (lásd a puding próbájáról szóló, szintén kétes értékű hasonlatot). A gyakorlatban létezett és létező rendszerek mind megbuktak és lejáratódtak, semmi sem bizonyult ehetőnek. Ugyanakkor a földi világ, egyre növekvő lélekszámmal, mégis létezik, s bár a népesség arányai szerint vélhetően kevesebben keresik a létezőkön túli alternatívákat, mint mondjuk az európai romantika korában vagy az ókori görög városállamokban, azért akadnak még keresők. S ha többre nem is jutnak, ellenállnak a szükségszerűséget hirdető propagandának.

shutterstock 1858855108

Amikor azt a sóvárgott lapengedélyt megkaptuk, és eredeti elképzeléseinket valóra váltva nyomban könyveket is megjelentettünk – gyereklapot és előadás-sorozatot is akartunk, kiéhezetten mindent akartunk –, ösztöneimre hallgatva mondtam, hogy a „minden”-nek a fizikai teljesítőképesség szab hat határt: a szerkesztőnek ugyanis az olvasáson-válogatáson-felkérésen-szervezésen kívül a kéziratokat elő kell készíteni szedésre és korrigálni nyomtatás előtt. Ehhez a közvetlenséghez máig szeretnék ragaszkodni – nekem egyedül ez a működési mód ökologikus. Nem gondolhattam, hogy a szellemi munka feltétele lesz, és kényszerűségből még a rémisztően felduzzasztott adminisztrációval is törődnöm kell: az anyagi háttér biztosításával, pályázással és elszámolással, hogy ilyen keservesen botladozom majd a terjesztés iszapjában – csakhogy még mindig hajt az egykori vágy, nevetséges, de még minden lapszám összeállításakor és a friss példány kézbe fogásakor örülök-izgulok. És látom-tapasztalom, hogy sokhelyütt a régi rendszerben hivatallá nyomorított kiadók gyakorlatánál is taszítóbb menedzserszemlélet uralkodik – ahogyan az élet egyéb területein: iskolában, egyetemen, kórházban és színházban. Ahogyan az ország házában és az államirányítási intézményekben. Mindegy, mit kell eladni, a feladat az eladás. A lapterjesztés és a választási kampány, az influenzaoltás meg a fesztiválok levezénylése megzavaróan hasonló, s mert a manipuláció keresztül-kasul átjárja a létezést, egyre többen manipulálnak, tudva, hogy őket is sok-sok más területen manipulálják. A manipuláció önmagában is szabadság-roncsoló, ráadásul bizonyos pozíciók – megszerzésük számít karriernek – olyan reprezentációval járnak, ami kizárja, hogy bármivel közvetlenül törődhessen az ember. Felesleges is, hogy szakmája, tudása legyen, úgysem használja. Parlament-túráim és -tanulmányaim legfontosabb tanulsága lett, hogy a volt és létező politikai berendezkedések alternatíváit keresve nem kellene rendíthetetlen tényként elfogadni a személyesség és közvetlenség felszámolódását. Akinek munkája során nincs lehetősége gondoskodni, nem érthet meg semmit, és felelősséget sem vállalhat semmiért. Például egy bármilyen konkrétumról nyilatkozó miniszter, államtitkár vagy polgármester, aki az adott kérdésről csupán hivatalnok beosztottjaitól kap tájékoztatást, alkalmatlan a köz ügyeit képviselni. A különböző diktatúráktól, politikai anomáliáktól – Bibótól is tudhatjuk – többek között a hatalommegosztás védhet. A hatalomkorlátozást lehetne-kellene talán kiegészíteni a valódi részvétellel – szívem szerint a buta, butító és meddő reprezentálást válthatná fel a közvetlen, szakértelmet kívánó munka. Nem elfogadható érv, hogy a hajdani vének vagy bölcsek tanácsának tagjai – kiválasztottak, akik teljesítménnyel bizonyították alkalmasságukat – sokkal kisebb közösségeket irányítottak. Nem a lélekszám, hanem az irányítás módja, végső soron az életszemlélet határoz. Ma is vannak értelmes, alkotó munkát végző vezetők, emberhez méltó munkatársi kapcsolatokkal – de inkább kivételképpen, mert az uralkodó, trendi gyakorlat, hogy a komoly pozícióban lévők, például a törvényhozók a bulvársajtóban és a Ki kicsoda-féle lexikonokban beszámolnak hobbijukról (lehet az foci vagy pizzasütés, mindegy, illő effélével rendelkezni), de munkáról szó sem esik, tevékenységük jelentős része amúgy is kimerül a pozíció megszerzéséért és megtartásáért folytatott helyezkedésben-gáncsolásban.

utánlihegés

Alternatívákról persze csak olyan naivitással érdemes tűnődni, ami mellett megfér a józan ismeret: az ország, a Föld valamennyi országának működését jelenleg menedzser-stílusú, szemléletű emberek tartják kézben. A mi képviselőink zöme pedig a nagyobb országok menedzser-képviselőinek másolatai. Itt valamiképp mindig csak másolás, utánlihegés, felzárkózási cél lehetséges. Ezeknek a külsőleg-belsőleg érzéktelenített embereknek sejtelmük sincs a munka öröméről, divatdiktátorokként sikeresen devalválják is – a reprezentáció és a fontoskodó üresjáratok javára.

Hogy a bemutató – kompromisszumosan – mégis összejött, elsősorban Donáth Lászlónak köszönhető. Gyanítom, hogy annál is többet tett érdekében, mint amennyiről tudok – hogy mennyit, arról szemérmesen nem beszélünk. Neki saját munka-gyakorlatából, szenvedélyesen, szívósan végigvitt „ügyekből” jócskán ismerős az én feladat-érzetem.

shutterstock 1899458131

Mikor már „terepszemlét” tarthattam, egy alkalommal liftbe szálltam. Az emeletnyi útban évtizedek és a rendszerváltozás sűrűsödött. Először ugyanis 1975-ben voltam – H. B.-vel – a Parlamentben, az akkor épp miniszterelnök-helyettes, a korabeli ranglista szerint tehát lecsúszott Aczél Györgynél. Néhány hónapja dolgoztam a Magvető Kiadóban, s Kardos György „rehabilitációt” emlegetve kecsegtetett (méghozzá biblikusan: „ideje van…”), hogy H. B. legyen a külső, én meg a kiadón belüli szerkesztője annak a valaminek, amit csekélyke diplomáciai képességünket bevetve nem folyóiratnak, hanem Kardos sugallatára periodikának neveztünk. Csak évek távlatából nyilvánvaló, hogy kísérleteztek velünk. Fikarcnyival se volt több esély rést ütni a cenzúrán, mint 68-ban, és a kísérlet hamar le is zárult: a parlamenti „békülős” megbeszélés után nyomban eldöntötték, hogy az ugyancsak bibliai (mesebeli) hét év elteltével sem vagyunk kezelhetőbbek. De a lift megmozgatta képzeletemet. A régimódi, előkelő szállodai szobára hasonlító felvonóban kanapé volt, s úgy tűnt, a kezelőnek nem túl mozgalmas az élete – eljátszottam a gondolattal, hogy ez a nekem való foglalkozás: liftkezelő a Parlamentben, ebből meg lehet élni, közben ott kényelmesen ülve talán órákig is megszakítás nélkül olvasnék, írnék… Most meg gombnyomásra jött a lift, nem volt benne ülőalkalmatosság, de a szobányi méret és az előkelőség a régi. Csak azt nem tudom, ugyanabba a liftbe szálltam-e, vagy a tizenhárom közül egy kísértetiesen hasonló másikba.

kép | shutterstock.com