A SZÁRNYASZEGETT LÁNCHÍDNÁL
2000 szeptember

A néhány hónapos munkaszolgálat és a négyévnyi orosz hadifogság után hazatérve Örkény István első útja a Keletiből a Lánchídhoz vezet. Ezt ő maga írja az Új Magyarország című hetilap 1947. január 18-i számában. „Anyámat sem láttam még; a hidat akartam látni.” Ötödfél évvel korábban itt búcsúzott. „S ha eszméletemben fel-felbukkant Budapest… mindig a Lánchidat láttam, mint akkor, utoljára… a búcsúkor azt hittem: én pusztulok el. S íme, élek, és romokban áll a híd. Percekig álltam egymagamban, a mellvédre támaszkodva, a torló jég fölött, s néztem a szárnyaszegett Lánchidat…” Hogy ez a híd – épülőben, aztán épen-gyönyörűen vagy szárnyaszegetten – milyen könnyen jelképesül, azt olvastam, tapasztaltam eleget. Lányi András gyönyörű Széchenyi-esszéjében pontosan írja: „Furcsa a Lánchídon járni, olyan érzés, mintha kőből és vasból volna, miközben tudjuk, hogy metafora.” Tervezésének-építésének egész története, hogy 1848 júliusában, amikor az utolsó láncot emelték be, egy szem elpattant, az egész hídlánc így visszazuhant az úszóállványra, vízbe sodorva mindazokat, akik a csodás munka – a szellemmel és erővel áldott ember, sőt közösség megújulásának – záróeseményét nézték, mintha csak a modern Teremtésre függesztenék tekintetüket; a Dunába esett Széchenyi István is („Soha nem fogok átmenni rajta!… Összekapcsolva? Nem, arra nem kerül sor soha!”); hogy a „vendégmunkásból” magyarrá lett Clark Ádám rontó leleménye kellett a rombolás megakadályozásához (amikor megtudta, hogy az osztrákok fel akarják robbantani a hidat, elárasztotta vízzel a lánckamrát, szétszereltette a szivattyúkat, egyes alkatrészeket össze is töretett – úgy látom magamban őt, ahogy a partizánfilmek hőseit); hogy bár hivatalosan csak a szabadságharc leverése után, ’49 őszén adták át a forgalomnak, átmentek rajta már korábban is (de elsőként nem Haynau katonái haladtak át – Világos, Arad felé, hanem Kossuth rendeletére még januárban Bónis Sámul országos biztos, kocsival és tizenkét gránátos kíséretében vitte a szent koronát, Budáról Debrecenbe menekítette); az ember kísértetiesnek érzi, hogyan kapcsolódnak a történelem eseményei a híd „privát” történetével, hogyan olvad össze, s lesz végül ragadós katyvasz az értelmes szenvedélyből meg a hivalkodó kultuszosdiból, ahogy megköttetik az „Ész és rosz akarat” frigye; a Lánchíd-metaforához biztosan az kellett, hogy éppen ‘14-ben kezdjék felújítani, és gyorsan haladjanak, a jégzajlás előtt el lehessen bontani az állványhidat; kellett a június végi nagy baleset is, amit egy elszabadult csónakház okozott?; különben is: talán a sietős, anyaghiányos háborús építkezés miatt az átadás után nem sokkal már hullámosodott az útburkolat – újabb javítás, csakhogy közben forradalom, tanácsköztársaság, invázió – ‘19-ben nem lehetett beszerezni a szükséges fakockát; aztán a második világháború végi robbantás; a híd centenáriumára elkészült új híd – 1949-ben; hány elfüggönyözött államvédelmis autó vitte Budáról Pestre a foglyokat?
felrobbantották
Milyen könnyen – bár láthatatlanul persze – odaállok a nemrég még fogoly (szinte felfoghatatlanul sebesen az egyik és a másik hatalom foglya) Örkény mögé, mert az ő szemével nézem a szárnyaszegett Lánchidat, azt nézem, amit a valóságban nem láthattam, hiszen tízhónapos sem voltam, amikor felrobbantották, néhány nappal később pedig lepedőbe bugyoláltak, és apám a nyakában vitt a már felszabadult Szegedre; amikor onnan – némiképp megint menekülve – Pestre költöztünk, az újraépült híd régen megvolt; és mégis: azt látom, amit Örkény látott, nem fotók nyomán képzelődöm. Ott állok vele, én is a mellvédre támaszkodom, pontosan meg tudom különböztetni például, hogy most (kánikula van éppen, aszályos, pusztító hőség) „a torló jég fölött” nézem a szárnyaszegett Lánchidat, ‘63-ban viszont, első terhességem utolsó hónapjában, egy májusi napon – miként ezt megírtam Földön futó füst című regényemben – a pesti egyetemről a Városmajor utcai lakásunkig gyalogoltam, s közben „csak a hídon álltam meg, kényszeresen néztem a vizet, messzebbről kiszemeltem egy fadarabot, valami hulladékot, és követtem, míg a híd alá sodródott” – akkor tehát a hídon álltam, megvolt, most Örkénnyel ’46 őszén a roncsot nézzük; tapasztalom, hogy nézzük, és most határozottan érzem: nekem a Lánchíd ebben a szárnyaszegett változatában a legközelibb metafora. Úgy látszik, a tapasztalatoknak is van hierarchiája.

1873
Miután ’44. március 22-én az esti 10 órás rádióhírekben – három és fél napi késlekedés után – immár hivatalosan is proklamálták a német megszállást, anyám bement a Szabolcs utcai zsidókórházba megszülni engem. Nagyanyám elkísérte, de nem engedték, hogy akárcsak reggelig a kórház épületében maradjon, így hát a kijárási tilalom idején faltól falig lapulva vergődött haza. A történetet sokszor hallottam gyerekkoromban is – sokáig a „zsidó” szó mellőzésével. Nem mintha bármit elhallgattak volna előlem, hát még hogy hazudtak otthon! Ilyesmiről szó sem volt. A születésem-mesében is háború dúlt, fasiszta megszállás, gonoszok üldöztek, kínoztak, megöltek ártatlanokat, tudtam, hogy apám is táborban volt, tíz hónapos koromban látott először, a nagyapám pedig éppen csak látott, aztán elhurcolták és meggyilkolták; a hét-nyolc nyelven olvasó, negyvenes éveinek végén járó hegedűtanár utoljára azt mondta anyámnak: a keleti bölcsek úgy tartják, ha láttam a fiam fiát, már meghalhatok, hát én láttam a lányom lányát; tudtam azt is, hogy megölték a nagynénéimet, jószerivel minden rokonomat, ahogy Radnótit, Szerb Antalt, Bálint Györgyöt is, ahogy Petőfit Segesvárnál – emlékezetem szerint nekem ezek a történetek hézagtalanul érthetőek voltak, és ma azt gondolom, jól is neveltek, legalábbis határozottan kijelölték helyemet az „ártatlanok” oldalán, és persze megalapozták kiválasztottság-tudatomat, hogy vannak – méghozzá a gonoszokkal szemben vannak! –, akiknek a létem nem egyszerűen örvendetes, hanem életre-harcra buzdító is.
rendkívüli esemény
Magán-mitológiám másik döntő mozzanatát viszont csak nagykamaszként hallottam először apámtól: amikor a bori lágerben értesült születésemről, kihallgatásra jelentkezett Marányi alezredesnél, hogy engedélyt kapjon „rendkívüli” lap küldésére. A tábori szabályzat szerint ugyanis „rendkívüli családi eseményekkor” a munkaszolgálatos a szokásos, előnyomtatott értesítésből soron kívül is küldhetett. Apám tehát előadta, hogy kislánya született, és ez alkalomból… A hírhedten szadista tiszt azonban vadul elutasította, mondván: az nem rendkívüli esemény, ha egy zsidó születik, csak ha megdöglik.

1901
Az alezredes tömör megjegyzése – bár nyomban éreztem, hogy mitikus, mondhatnám: sors-meghatározó, s aztán évtizedekig így is éltem vele, egyik ‘82-es négykezesünkben meg is írtam – sokáig mégsem érintette életfontosságú szervemet. Talán mindenekelőtt a személytelensége miatt – merthogy nem nekem, nem egyes-egyedül nekem szólt –; bele is illett a még őrzött, és ugyancsak személytelen „Gonosz”-képembe. Apám halála után néhány héttel – Radnóti Miklós halálának ötvenedik évfordulóján – vetített a televízió egy dokumentumfilmet a bori táborról; a lehetőség szerint felkészültem akkor, hogy az emlékezők között látni fogom, hallom a hangját – a rögzítés eszközei mindig isten kísértőek –, de hát szűkösnek bizonyult a „lehetőségem”, nyilván a ‘94-es év sok vadsága-fájdalma is összeadódott valamiképp, saját fél évszázadom – a kiválasztottság, a dac, mindenféle –, mert ahogy képernyő-apám szájából váratlanul meghallottam a Marányi-storyt, igen, latolgatom most, és újra csak úgy hiszem, igen, akkor robbant fel a Lánchidam, legkésőbb akkor, és azóta szárnyaszegett, hogy kisszobánkban, amúgy kivételes védettségben, H. B.-vel néztem a televíziót, és hallottam apám hangját: az egykori Berlin-tábor alezredesének, mintegy a hivatalos, intézményes Magyarország képviselőjének mégiscsak fogadtatásom alkalmára mondott szavait idézte.
S noha sem jelentősége, sem voltaképpeni praktikus következménye nincs, meg kell értenem, miért akkor robbant, sőt, el is kell számolnom azzal a híddal.
nem baleset
Egyelőre néhány negatívum – és semmiféle olcsó viccelődést nem érzek abban, hogy itt a hiány, a nincs, a semmi egyáltalán nem semmi, mert nagyon is fontos, mi mindennel nem kell bíbelődnöm. Például sem ‘94-re, sem azóta nem fejlődött ki zsidó identitásom, következésképp sem zsidó sértettségem, sem zsidó paranoiám. Még normális belső védekezési mechanizmusként sem könyvelhettem, még akkor sem, hogy Marányi brutális mondata zsidó voltomnak szólt, hiszen a fogalom, a jelző éppúgy nélkülözött minden létező személyes tartalmat, mint korábban, éppúgy kívülről rám tett volt – de hát nem is balesetről beszélek, nem egyszerűen összerogyott az a híd, mert elöregedett, túlterhelt lett, mert láncait egykor rosszul illesztették, s nem bírta tovább. Sajnos, nem úszhatom meg egy mégoly alapos műszaki vizsgálattal sem. Robbanás esetén – bár említettem: nem sokat segíthet már a feltárás –, legfeljebb a robbanóanyagot vagy a robbantás helyét érdemes tudni, megnevezni.

1908
Nem lepett meg az sem, hogy a „hivatalosság”, az állam stb. ily szeretetlenül viszonyul puszta létezésemhez. Innenről visszatekintve, és a mostani intézményes megnyilatkozásokat viselve, úgy tűnik: sokkal jobb sohasem volt a kapcsolatunk, de elismerem, én sem voltam soha ideális állampolgár, semmilyen vezető szerv engedelmes és dédelgethető alattvalója. Bizony lehetséges, még Marányi is segített, arra ösztönzött, hogy inkább távol tartsam magam az intézményektől, és muníciót adott, edzettséget, hogy elviseljem, valahogy úrrá legyek hisztérikus ingerültségemen, amikor az „érintkezés” elkerülhetetlen; végtére apám is önként jelentkezett nála, rendkívüli lapot akart küldeni, szinte kiváltságra pályázott.
jelképesítünk
A robbanás pillanatában persze nem tudja az ember, mi történik, a szerencsés túlélő is csak az észleltekről mesélhet, az analízis, az értelem bevetése eleve késlekedő, és még akkor is, a folyamatok kutatásakor is egyszerűségre és megragadhatóságra törekszünk – óhatatlanul jelképesítünk, mintha elvonatkoztatnánk, pedig Lánchidat, hát még szárnyaszegett Lánchidat emlegetni inkább a fogalmi gondolkodás hárítása. Nekem legalábbis évek kellettek, hogy értsem is, amit szenvedtem, s hogy nevet találjak arra a furcsa, időszerűtlen állapotra, amelyben vagyok, s nyilván leszek eztán – nem Marányi alezredest okolom ezért, vagy akármely szelídebb stílusra kárhoztatott utódát, de vegytanilag – mechanikailag? – is kimutatható: benne voltak a robbanóanyagban. Abban, hogy egy világállapot változást – igaz, az írásbeliség óta talán legnagyobb és mindenképpen legsietősebb változást ennyire rugalmatlanul éljek meg, hogy ne tudjak, meg se próbáljak szellemi képességeimnek megfelelően, megannyi kortársam példáját követve alkalmazkodni. Hogy a robbanás után, a megértéssel éppen fordított irányban és arányban még rá is játsszak – mintha fontos volna, hogy legalább ne sodródjak tehetetlenül – az időszerűtlenségre.
A globális méretű változást – Szilágyi Ákos meggyőzően a vallási világállapotot felváltó katasztrofális világállapotról beszél – persze mindenki érzi, s még aki nem, az is olvas vagy hall róla, nincs teremtett lélek, akibe ne sulykolódna, hogy ő ennek a hatalmas világfordulásnak tanúja, nincs a szellemi fogyatékosságnak olyan foka, ami megmenthetne a beavatástól („Boldogok a lelki szegények…”, most nem!), többek között azért, mert soha még hatalom, semmilyen világbirodalom nem szervezett magának ekkora ideológiai apparátust. És a változás ideológusai nemcsak számukat, hatékonyságukat, hálózati eszközeiket tekintve hasonlíthatatlanok korábbi korok propagandistáihoz, hanem mindenekelőtt – az új állapotot megjelenítő új típusú gondolkodóhoz híven – fennen hirdetett függetlenségük, apológia-idegenségük megdöbbentő. Nekem – s egy költészetregény, amelyben most éppen afelé kacsázom, miért is volt-van elemi szükségem a költészetre, csak elbírja az ilyesféle mérésre, ellenőrzésre alkalmatlan szubjektivitást –, szóval nekem ez az új világállapot elméletileg, általában meg a mindennapi gyakorlatban is elsősorban az ideák eltűnését, nyilvánvaló eltüntetését jelenti. A fanatizmust (legyen bár vallási vagy etnikai-nemzeti) és a lélek konvencionális táplálását (például az egyházi előírások, szertartások rutinos követését), noha kétségkívül az ember metafizikai igényéről tanúskodnak, vagy emlékeztetnek arra, nem tekintem az eszmék meglétének – semmiképpen sem egészséges működésének. Az az individuális hit, metafizikai sóvárgás, áhítat, végtelen iránti érzék, az anyagi világban szellemit sejtő készség, ami az emberré válás legfőbb produktuma, s ami ugyanakkor lehetővé tette az emberré válást, jószerivel nincs többé. Ami fellelhető belőle, az vagy múzeumi tárggyá dermesztett, önnön mozgásától, tehát lényegétől, kecsességétől fosztott kultikus darab (így kezelik az államok az egész kultúrát, nálunk még büszkén nevesítve is a „nemzeti örökség”-gel), vagy csak öreg, lökött, esetleg helyüket nem találó emberek hurcolják, ügyetlenül mutogatják, eleve lejáratva, gyanússá téve nem csupán saját lényüket, de a micsodájukat is (eszme), amit mutogatnak.

1914. Felújítás.
A világállapot változásának irodalma áttekinthetetlenül bőséges, és – ismétlem csak –: kor-jellemzően ideologikus, mert bár a legtöbb szerző nem propagálja, egyáltalán nem méltatja a beálló, már beállt új állapotot, sőt, sokszor szellemesen, szatirikusan bírálja is – de tudomásul veszi. Bölcsen vagy cinikusan, tompultan belerázódva vagy pragmatikusan elfogadja és kikerülhetetlennek nevezi. Valóban az: kikerülhetetlen. A világállapot ellen nem lehet lázadni, hallom a duruzsolást itt a szárnyaszegett Lánchídnál, mintha az Akhelóosz vércseppjeiből születettek lant- és fuvolahangja szólna, és hallom a csábításukban, hogy ezek a szirének is csak önnön egzisztenciájukért zenélnek (a mitológiabeliek állítólag a halál birodalmát szolgálták, s ha valakivel nem bírtak – Odüsszeusszal és társaival például –, meg kellett halniuk; az ithakai hajósok tovavitorlázása után, így tudták a görögök, öngyilkosságot követtek el). Végtére az is foglalkozás, sőt hivatás, ha az ember kellő filozófiai-szociológiai képzettséggel leírja, bemutatja, analizálja a való világot. A „tényrögzítés és tényközvetítés mesterei” – írja kifogyhatatlannak tűnő nyelvi leleménnyel Szilágyi Ákos –, „a ténykultusz papjai” elutasítják (amúgy helyesen) a lejáratódott, ilyen-olyan diktatúrát szentesítő ideológiákat; de velük együtt – mondom én –, megkülönböztetés nélkül, szinte észrevétlenül az ideákat is. Miért fáj ez? az ideák talán nem járatódtak le? Van-e olyan eszme, amely egyértelmű maradt századunkban, és képes mondjuk lángos csillagként vezetni? No ugye, hogy nincs? Hogy csak maga az eszme-teremtő képesség ilyen? De az ilyen. Kérdés: nem csűrés-csavarás ez? okoskodás? nem a fuldokló hadonászása?
kifeszített mondataim
Lehet, hogy az. Lánchidam felrobbanása óta túlságosan könnyen hiszem el, hogy minden mozdulatom, a ragaszkodásom és a dacom, s persze leginkább kifeszített mondataim – mintha ép hidat imitálnának – kapálózások, s annyira nem ide, a szokott (lehetséges?) társadalmi gyakorlatba valóak, hogy ha képesek áttörni a közöny (amúgy számomra áttörhetetlennek tűnő) falait, csak riadalmat keltenek.

1916
Most, hogy Örkénnyel nézem a roncsot, és örülök a társaságának – tudja vagy sem, hogy ott vagyok –, és közben írom ezt a szöveget (úgy írom le a szavakat és teszem egymás mellé, egyiket-másikat elveszem, kicserélem, javítom, egész sorokat törlök, de aztán amit útra bocsátok, mint papírhajót, huss!, eredj!, azt, érzem, időszerűtlen gesztussal, szinte szólítva küldöm, ahogy mindig is vártam a felém érkező, meglehet több száz éve elindított szavakat, ahogy tehát tanultam, ellestem – a költészet lényege nekem ez a szerelmes-titkos papírhajózás, Mikszáth Buttler Jánossal és Horváth Piroskával úsztat efféle üzenetes hajócskákat az ezüstös patakon), hagyományosan szorongok az útra bocsátástól, és feszengek, mert még képes vagyok rálátni az egész művelet idétlenségére, és ugyanakkor arra is, hogy már nem tudok, nem akarok idomulni egy másféle, az új világállapotnak megfelelő, talán higiénikusabb és érzéstelenített, tét nélküli költészet-termeléshez.
nincs más eszközöm
Azért hivatkoztam Szilágyi Ákosra, mert a kilencvenes évek első felében az ő két, ma is úgy érzem, teljes világot átfogó könyvét (A vágy titoktalan tárgya; A tények és a lények) szerkesztve (az utóbbit nem sokkal a robbanás után) sürgetően tisztáznom, vagy legalábbis kerülgetnem kellett, hogyan is vagyok ezzel az új világállapottal – miképpen lehet, hogy értem az elemzést, sőt, korszerűen élvezem is a leírás módját, de közben szégyenkezem, háborgok, és fizikailag is megvisel, amit pedig csak tudomásul kellene vennem. Elolvasom most ’95 kora tavaszán írott Egy szerkesztőlény jegyzetei című írásomat, és úgy látom, a tanácstalanság, sőt hökkenet, hogy mit kezdjek magammal, miután – ez vitathatatlan – kifutott alólam az idő; mit csináljak, ha tapasztalom, hogy a „katasztrofális világállapotban is lehet élni, az ember aklimatizálódik”, csak éppen nekem valahogy nem megy; talán nem akaródzik? A „régihez” kötnek kemény kötelek, történelem-szenvedély, morális kutakodási kényszer, ilyesmi, de nem ilyen elvontan, testetlenül-spiritualizáltan, mert nekem ezek valódi kötelek, s bár fájdalmasak, meg is tartanak: ösztöneim (vagy eddigi gyakorlatom) azt súgják, vigyáznom is kell rájuk, hiszen Marányi alezredes ellenében nincs más eszközöm, márpedig az új világállapot sem fogja eltörölni Marányi megjegyzését; talán ha beleszületek ebbe az új állapotba? de csak úgy belelépni, pipiskedve, fölhúzott szoknyával? Ezt nem lehet – szóval érzékelem, ahogy akkori írásommal is kapálódzom, miközben ügyelek a kerekded, kitelő formákra, és befejező kérdő mondatom szinte poénosra sikeredik: „A katasztrofális világállapot embere – még lénye – benn a világállapotban és erkölcsöt őrizve, ellenzékiként szembefordulva csakugyan mit kezdhet magával?” – persze, öt esztendővel ezelőtt is tudtam, milyen képtelen és hálátlan meghatározottságokat cipelek; most azonban mintha elvadultabb lennék: igen, meglehet, már ostobaságot kísértően ingerültté tesz mindenfajta világállapot leírás, magyarázat, kritika, amely mentesíteni látszik a következményektől. Minden „mű”, ami a tudomásulvételre serkent, s önnön szenvedély-hiányával eleve ideologizál, sőt apologizál. Értem, hogy egy világállapottal nem lehet hadakozni – s mégis: a korábbiból örökölt reflexeimmel, szánalmasan és hatástalanul ordibálom, hogy teszek a világállapotokra, hogy az eszméktől fosztottság teóriája is csak ügyes kis elem ebben a minden idők legtökéletesebb tákolmányának, s ráadásul egyetemesnek hirdetett posztban, katasztrófa utáni élvezkedő örök kárhozatban. Teszek rá!, toporzékolok, teszek rá! Hát ki nem érti, hogy saját életünk történései meg a történelem fordulatai is bármikor orra buktathatnak, hogy az ember folyvást szorong ezért, azért, s hol lobogva-kigyúlva győzelmeket söpör be, hol vereségektől szenved – aztán elegendő néhány év, s a diadal kudarcnak, a veszteség pedig szerencsés fordulatnak tűnik? Ki nem tapasztalta? Hogy minden kétes, romlékony, és remegős, mint a legjobban épített hidak? De a szorongásokról mégsem mondok le! Teszek rá, hogy sóvárgásaimat is immár csak közönyösen eltűri az egyébként mindent eltűrő világállapot!

1946
Most, hogy a harmincöt esztendős Örkénnyel nézem a Lánchíd-roncsot, könnyebb fegyelmezni magam. A doni harcokba terelt második hadsereg munkaszolgálatosát felszabadító és rögvest a csernyenkai meg a tambovi fogolytáborba deportáló szovjetektől éppen hazatérő Örkény mit lát abban a roncsban? Az ő szemével figyelek, de kívülről is, mellőle – vajon bólint-e? Nem bólint. „Az ember addig fiatal – írja majd –, amíg egyszerűsít”. De egyszerűsítés-e az, ha közben úgy látja, hogy most éppen egyszerűsít? És főleg fiatal-e, aki ilyen csalafintán egyszerűsít? Mindenesetre nem bólint, nem jelzi, hogy jól van, ahogy van. Nincs jól. A híd romokban – de íme, én élek.