Levendel Júlia

A LÉTEZŐ DEMOKRÁCIA

1998 szeptember

A LÉTEZŐ DEMOKRÁCIA
„…ezúttal nem volt bőbeszédű. Csupán egyet mondott: hogy az emberi gyarlóságok közül a gyávaságot tekinti a legsúlyosabb bűnnek.”
Bulgakov

1957 után is, mint annyiszor a történelemben, hallgatólagos konszenzus (az volna, valóban?) alakult ki, és őrződött meg sokáig, nem is csak ameddig feltétlenül szükséges volt, ’89-90-ig, hanem jószerével a mai napig: mivel a „hivatalos” nyelvhasználatban, tehát a sajtóban, a politikai közszereplésben, iskolában stb. „ellenforradalmat” emlegettek, méghozzá – jókora tudatzavart okozva – úgy, hogy a „forradalom” szó, függetlenül már kortól, történelmi eseménytől, valami jót, mondhatni a Jót, a helyeset jelölte, s a végtelenül leegyszerűsített, csak ellenpólusokat villantó világképnek megfelelően így a senkinek sem érthető „ellenforradalom” kifejezés a Rosszat, a kárhozatosat – ebben a zagyva nyelvi közegben mindenki, aki másképpen akart, pontosabban másképpen tudott csak beszélni, de félelem nélkül beszélni szeretett volna (akár a családjában, a barátai körében), azt mondta, „56-ban” vagy „56 idején”. „Az októberi sajnálatos események” fordulatra is emlékszem, s hogy ehhez kötelezően társult egy keservesen ironikus-önironikus mosolyféle, pici szégyenkezés, talán nemcsak azért, mert hogy ilyen idétlen és szűk keretek közé szorított mifelénk a nyelv, hanem a rossz tréfa, a vadonatújként is szellemtelen, eleve elhasználtnak tűnő vicc miatt. Nem hiszem, hogy „hivatalos” megnyilatkozáson kívül, vagyis a normális beszédben valaha is hallottam az „ellenforradalom” szót – de a „forradalmat” is ritkán, s nemcsak azért, mert veszélyesnek minősült ebben az összefüggésben, konkrétan az 1956. október 23-i és az utána következő napok eseményeit így összegezni, nemcsak vakmerő lázadás, valósággal forradalom lett volna akkor „forradalmat” mondani, hanem mert a szó a kurzus kisajátításával lejáratódott, bizonytalan értelművé lett, általában: minden szó, amelyik valamiképpen értékelést, véleményt sejtetett, már az ötvenes-hatvanas években, ugyancsak posztmodern módon (de hát már a múlt század ötvenes-hatvanas éveiben is!) pátosszal, szinte dagályossággal terhelődött; mindig is kényelmesebbnek (és lazábbnak, közvetlenebbnek stb.) bizonyult elkerülni a modernség jellegzetes, mert hát ugye, autokratikus és erkölcsösködő, eszmék nevében követelődző, senkinek sem kívánatos mércéket állítgató – és így tovább – kifejezéseit. „Forradalom”, istenem, annak is eljött az ideje, amikor irodalomtörténeti érdemmé lett és komoly kritikusok vitatták, ki írta, ki merte ’56 után először szépirodalmi műben leírni, hogy itt, akkor „forradalom” volt – bőven akadt jelölt, ahogyan a II. világháború után is egyre nőtt az egykori ellenállók száma. De valójában nemigen íródott le (még titokban is alig) és nemigen hangzott el más, csak „56”. Értse ki-ki, ahogy akarja!

torzító tükrök

A zavarodottság, vagy éppen az egészséges gond-kerülés – meglehet, gyávaság – újabb kori nyelvi leleménye lett a nyolcvanas években a „létező szocializmus”. A diplomáciai érintkezésben aztán, azóta a „volt szocialista országok” járja, és gyakran indulat nélkül, közönyösen használják a „szocialista” szót: végtére, ha ők annak nevezték magukat, legyen. „Szocialistának”, sőt „kommunistának” (posztkommunistának is) bélyegzi a ’48 és ’90 közötti korszakot, meg persze a korszak prominens vezetőit a jobboldal – kell-e, lehet-e leleplezőbbet mondani?! A „létező szocializmus” nyelvi maszkja mögé azonban ezen a bálon, ma is, legtöbbször azok bújnak, és szomorkásan azok próbálnak összenézni, akiknek a „szocializmus” (a szó is) ideát, valamiféle tartalékot jelentett vagy jelent. És hamarosan elér bennünket, hallható: már itt liheg a nyakunkba a „létező demokrácia” – hiszen mint Kardos Gábor írta: „a demokrácia olyan, mint az anyaság, általános támogatást élvez” (Liget, 1998/7.). Olyan tehát, mint egykor a „forradalom” szó volt. A „demokráciá”-t most mindenki elfogadja, mindenki hirdeti, mindenki kivívja és formálja, egyszóval: isteníti – s minthogy tapasztalataink cáfolják, hogy a demokrácia nevében csupa jó történne, a valóság lesz a „létező demokrácia”. A maszkabálon nem ritkák a torzító tükrök. A demokrácia mellett – és azzal nemcsak teljes összhangban, hanem szinte a fogalom szinonimájaként –, ugyancsak istenítve és Jóvá avatva hallható az „európaiság”. Ahol pedig európainak lenni, európai módon élni, viselkedni stb. mégsem dicséretes és vágyott, ott nyomban, átmenet és árnyalat nélkül: kárhozatos – vagyis fogalomértelmezéssel, hát még filozófiai, történeti, szociológiai kritikával a legritkábban találkozhatni; errefelé a differenciált gondolkodó legfeljebb felfedi szépen fejlett identitászavarát, és azt mondja, írja, hogy az európai ember egoista, az európai ember által teremtett kultúra és civilizáció törtető, zsarnok, soviniszta. Mintha ez a más hang már az annyira szükséges megnevezés volna. Nem az.

jumpstory download20210507 095931

A megnevezés, ami a fogalmakat, a jelenségeket összefüggéseikben, viszonylataikban, mondhatni térben állítja elénk, nem kímélve így bennünket az ellentmondások, sőt a paradoxonok felismerésétől és elviselésétől, persze hogy eleve megkülönböztetésekre, választásokra és ítéletekre – kritikai attitűdre – épül. A diktatúrák idején és különösen a diktatúrák utáni magyarázatokban a leggyakoribb önfelmentő fordulat a „parancsra tettem” (vagyis kényszer hatására, félelemből, az erkölcsileg méltányolt, sőt kívánatos magatartás félretolásával), ma viszont, a létező demokráciában állampolgári jogon jár a felmentés még az önfelmentési kísérletek alól is. Minek az? Felesleges gyötrelem. Nincs, vagy pontosabban: ne legyen erkölcsileg méltányolt és kívánatos, ne legyen erkölcsi hierarchia, végső soron a diktatúrák táptalajában fellelhető, amúgy is annyira sikamlós „erkölcs” se. Ma a legkülönfélébb demokratikus fundamentalizmusok és demokratikus liberalizmusok versengve igyekeznek meggyőzni, hogy a kategorikus imperativus és a kritikai szemlélet mint a felvilágosodott európai gondolkodás jellegzetes terméke végromláshoz vezette/vezeti az emberiséget, hogy minden egyértelmű „igen, igen” és „nem, nem” voluntarizmust takar, hogy az erkölcs legjobb esetben is használhatatlan, és ideje, hogy felváltsa a „jog” pragmatizmusa. Csüggedten az ember már-már azt kívánja: jó, akkor legalább valóban a jog váltsa fel! Aztán – én például – belátom, mert újra meg újra visszajutok a társadalomszervezési ideák és utópiák talán legalapvetőbb kételyéhez: vajon a „tiszta” liberalizmus elveinek megfelelően csakugyan nélkülözhetők az erkölcsi megszorítások, s elegendő, ha a kisebb vagy a nagyobb közösségek, a városok és az államok életét kizárólag racionális jogi szabályok és törvények szervezik és kontrollálják, biztosítva így a demokráciát – belátom tehát, hogy nem, nem nélkülözhetők az erkölcsi ideák, bármilyen romantikusnak, patetikusnak, avultnak neveztessenek is. És tapasztalom, hogy értékrend, erkölcsi hierarchia híján az élet minősége jóvátehetetlenül silányodik. Hiszen már most tudható, hogy a „létező demokrácia” éppen azért megcsúfolása a demokráciának, mert nemcsak „megfeledkezik”, elkallódtatja az értékrendet, hanem elvszerűen is elutasítja a felelősséggel, a folytonosan – napról napra, igen, ilyen faustosan – teremtett, „kivívott” hierarchiát, mert úgymond egyenlő esélyt kínálva és mindenkit felszabadítva mellőzi a normákat.

mi segít élni

Csakhogy ahol nem tesznek különbséget mondjuk a könyv és a csavar, a színház és a minden eddiginél tökéletesebb pelenka között, mert mindegyik eladandó árucikk, s ahol ráadásul még ennél is elvszerűbben nem tesznek különbséget könyv és könyv, illetve színház és színház között, mert ugyan ki hivatott eldönteni, és milyen szempontok szerint, hogy mi segít élni, és mi pusztítja a szellemet, ahol elemi szabadságjognak tekintendő a drogfogyasztás és a prostitúció, ott nincs demokrácia, mert van megnyomorítás, kizsákmányolás, megalázás. Vagyis az erkölcsi hierarchia felszámolása szükségképpen vezet az emberek közötti hierarchia erősödéséhez. Az pedig közhely, hogy ha a klasszikus európai értékrendet és ennek szellemi és erkölcsi normáit elvetik, viszont az egyszerű pragmatizmust nacionalista, keresztény vagy bármilyen fundamentalizmus jelszavaival leöntik, még éppúgy pragmatizmus marad – legfeljebb ragadós pragmatizmus lesz, de mindaz, amit az öntetben felhasználtak, „létezővé” degradálódik: például „létező kereszténység”-gé. És biztosan nem lesz belőle a mostanában újra kívánatossá nyilvánított konzervativizmus. Úgy tűnik, ma is a „szabadság, egyenlőség, testvériség” eszméjével – és csakis a hárommal együtt, egyszerre – befogott társadalomszerveződés tarthat számot a „demokrácia” minősítésre. Amitől természetesen épp úgy értelmetlen – a példánál maradva – a „keresztény” vagy a „nemzeti” jelző, ahogyan értelmetlen volt a „szocialista demokrácia” fogalma. Ez még bátran a logika kereteiben is megvitatható: ha egy ország parlamentjében „nemzeti oldalról” beszélnek, ugyan mi vagy ki neveztetik a nem nemzetinek, a másik oldalnak. A „virágnyelv” használata eleve cáfolata a demokráciának. Minden etnikai, vallási, származási, világfelfogási, életmódbeli diszkrimináció – vagyis minden emberi hierarchia érvényesítése antidemokratikus. Egy ország demokratikusan választott kormánya így (ha abban az országban egyedül élő emberek is akadnak) nem lehet például „a családok kormánya” sem.

Persze a fogalmakat a legkönnyebb kisajátítani. És mindenki igyekszik is a legkelendőbbekre lecsapni, a leghangosabban kiáltani, hogy „az én demokráciám az igazi”. Ez aztán az igazán megtévesztő! Mintha mégis volna jelentősége holmi eszmének vagy akár ideológiának. Ez „létező demokráciánk” egyik önellentmondása. De remény is talán, hogy csakugyan van jelentősége.

jumpstory download20210507 095826

A veszélyes fogalom-forgalomban a magam számára – mondhatom hosszú évtizedek fáradhatatlan munkájával, empirikus és hipotetikus módszerekkel – találtam néhány biztosan tájékoztató elemet. S ha már forgalomról van szó, stílszerűen hadd gondoljam és villantsam fel ezeket továbbra is térben. Talán csak kettőt, egyet horizontálisan és egyet vertikálisan – előrebocsátva, illetve megismételve, hogy a megnevezésnek és megértésnek mindig számolnia kell az ellentmondásokkal, sőt paradoxonokkal, hogy emberi viszonylatokban embertelen valamiféle „tisztaságra”, konfliktusmentességre törekedni, de vétkes tévedés a tolerancia nevében elfogadni minden emberi megnyilatkozást, devianciát, antiszociális magatartást is. Meg aztán keresni a pontos, értelmező megnevezés lehetőségeit mindenekelőtt talán úgy érdemes, ha folytonosan résen vagyunk: vajon keresésünk – gondolkodásunk – közben nem zagyválunk-e magunk is. Ha a diszkrimináció ellen szólunk például, és rokonszenves szenvedélyességgel védelmezzük a kisebbségi jogokat, nem keverhetjük össze a merőben különböző „kisebbségeket”, nem vehetjük egy kalap alá, mondjuk, a cigányokat és a homoszexuálisokat, a Magyarországon élő szlovák vagy román kisebbséget és a mozgáskorlátozottakat.

nem egyformán kritikus

Tehát a fogalom-forgalomban ki-ki csakis kritikus résztvevő, alakító és persze irányító lehet – önmaga és a környezete kritikusaként próbálhatja a megnevezést és értelmezést; állandóan kontrollálnia kell a saját és a többiek „közlekedését”, legelőbb is, hogy nem sérti-e valaki a logikai szabályokat és a szabadság, egyenlőség, testvériség „irányelveit” kísérő normákat. Csakhogy az erkölcsi hierarchiának megfelelően az ember nem egyformán kritikus, hanem – és most jönnek az én biztosan tájékoztató elemeim – egyrészt horizontálisan: sokkal keményebb kritikusa az éppen aktuális hatalomnak, kurzusnak, divatnak, mint valamely már szépen megbukott, lejárt, elmúlt rendszernek – s ugyanakkor vertikálisan, a szociálisan lent lévőkkel, vagyis a szegényekkel, elesettekkel, kiszorítottakkal megértőbb, türelmesebb, ha nem is elfogadó, elviselőbb a magatartása, mint a fentiekkel.

Tegnap a Csaba utcában, a sarki Julius Meinl üvegvisszaváltója előtt láttam tántorogni egy mocskos hajléktalant, hóna alatt üres palackokat szorongatott, nekidőlt a házfalnak, porzott rá a vakolat, az arcán, a vállán, a combján még több horzsolás; a megsavanyodott alkohol és a megsavanyodott test szaga; és szembe jött vele két melák őrző-védő, sötét nadrágban, fehér ingben, sötét nyakkendőben, fekete lakkcipőben, dezodorosan. Valahogy egyikük sem volt megkülönböztethető, a részeg hajléktalanból csak a részegsége és a hajléktalansága látszott, egy a rengeteg közül, és az öntudattal nagyokat lépő, felnyírt tarkójú fiúk is kínos body-guard-utánzatok, kettő a rengeteg közül; szégyelltem az egyformaságukat – bizonyára nem egyformák, gondoltam, rajtam múlik. Egy autó lehúzott ablakából, mintha páholyból figyelném őket, eseménytelen jelenetüket; a hajléktalan a Moszkva tér felől jött, az ifjak meg a Moszkva tér felé igyekeztek, nem ütköztek, nem is ügyeltek egymásra, nem történt semmi, sütött a nap, egy rozsdás vasajtón választási plakátmaradvány, a teletömött kuka fedele hátracsapva, nem állt meg az idő, nem állt meg senki. Úgy néztem őket, mintha valami dolgom volna velük.

kép | jumpstory.com