Levendel Júlia

A KRÓNIKÁBAN SEMMINEK SE SZAKAD VÉGE

1994 január

A KRÓNIKÁBAN SEMMINEK SE SZAKAD VÉGE

Ezerkilencszázharmincnyolcas Goethe-tanulmányának végén Thomas Mann elmeséli, hogy a hatvanhét éves weimari költő negyvennégy esztendő után találkozott Charlotte Kestnerrel, a wetzlari Lottéval, Werther Lottéjával. Az idős hölgy megjelenése Weimarban „meglehetős feltűnést keltett, ami az öregúrnak semmiképp sem volt kellemes. Őexcellenciája ebédre hívta az udvari tanácsosnét, és merev udvariassággal bánt vele; ez kitetszik a levélből, amelyben az idős hölgy egyik fiának beszámol erről a viszontlátásról. Tragikomikus emberi és irodalmi dokumentum ez a levél. ’Megismerkedtem egy öregemberrel – írja –, aki, ha nem tudnám, hogy ő: Goethe, és még akkor is, bizony nem valami kellemes benyomást keltett bennem’. Úgy vélem – folytatja Mann –, erre az adomára meggondolkoztató elbeszélést, sőt regényt lehetne fölépíteni, amely sok mindent elmondhatna érzésről és költészetről, az aggkor méltóságáról és hanyatlásáról, és alkalmul szolgálhatna rá, hogy az ember behatóan jellemezze Goethét, sőt a lángelmét általánosságban. Talán akad majd író, aki vállalkozik rá.”

finomkodóan

Kevés ilyen elbűvölő mondat olvasható az irodalomban, mint ez az utolsó. Mert megvan már a Lotte Weimarban regény, talán a legeslegvégét még nem írta le Thomas Mann – az Elefánt fogadó Mager nevű, művelt pincérének áhítatos szavait. Hisz végül ő, igen, Mager nyitja ki a kocsiajtót – az inast is megelőzve –, s kezét finomkodóan görbített ujjakkal válla magasságáig emeli, és mondja: „Boldog Isten, udvari tanácsosné asszonyom, meg kell mondanom: Werther Lottéját Goethe kocsijából kisegíteni, ez olyan élmény – hogy is mondjam? Méltó a megörökítésre.”

daniele levis pelusi 5yz1khuzrcc unsplash

A játék így teljesedik ki, s így igazán szívszorító: az emigrációs lét fájdalma csakis ezzel az iróniával-öniróniával, sőt paródia-készséggel viselhető el emberhez méltóan. S különben is, Mann akkor már tudja, hogy a kultúra nem más, mint szeretet és paródia – meg azt is, hogy Közép-Európában aligha találhat magának ennél használhatóbb esztétikát valaki.

A valóságot sokszor átköltő, s mégis – sőt éppen így – igaz kultúrhistóriai regény műfaja, kerete eleve alkalmas a szeretetteli paródiára, az egyszerre azonosuló és rálátó írói magatartásra. Goethe mozdulatait képzelni és követni a narcizmustól csöppet sem mentes írónak még izgatóbb és személyesebb, mint a bibliai Józsefét vagy Tonio Krögerét; a legendás látogatás ideje pedig telitalálat: 1816 – nem sokkal Napóleon tündöklése és bukása után. Hogy Goethe mit szenvedett a nacionalista indulatok elszabadulásakor, mennyire lett kiközösített, s hogy hazaárulónak is mondhatták, minderre az emigráns Thomas Mann mély átérzéssel emlékezik. Az idős író az idős költőelőd arisztokratikus, gőgös és igazán érzékeny személyiségét próbálgatja, s mint tükör előtt, meg is mosolyogja pózait. Thomas Mannban amúgy is kivételes módon párosult az önmagasztalás és a saját gyengeségek, esendőségek leleplezésének készsége. Mintha gátlástalanul beszélne önnön „zsenialitásáról”, s azt is pimasz nyugalommal üzeni a hitleri Németországba, hogy „ahol én vagyok, ott van Németország”, de a saját zsenialitás elemzésében s az üzenetben is ott van a különféle kultúr-utalás, ezzel pedig a játék, újra csak a paródia. A helyzet és a készség végül együtt siettette, hogy megszülessen ez a szeretetre méltó posztmodern regény, s ezúttal – mert fogalmam sincs, stílustörténeti értelemben milyen a posztmodern regény – a szóhoz szigorúan tapadok: a Lotte Weimarban játékideje, vagyis a modern kornak ha nem is a hajnala, de a délelőttje, a modern estéjén szemlélt (a kettő összevillantott), s ennél tágasabb értelemben: Mann regényében már minden poszt. Az események megtörténtek, mindenki mindennek utána van, Lotte fáradtan-bölcsen azért nem avatkozik a történésekbe, mert jól látható: voltaképpen a majdani is már poszt. Itt minden és mindenki öreg: itt a legelevenebb cselekvés az emlékezés, a legfrissebb eszme a régi eszmék tisztán tartása. Beckett univerzális, kietlen posztja mellett-előtt Thomas Mann emberi, meleg, sőt bájos, jellegzetesen közép-európai utániságot ábrázolt. Öregemberek rakosgatják emlékeiket a feldúlt és a régit görcsösen visszaállítani kívánó Európában – milyen ismerős!

féleszű

Günter Grass most, a század végén ezt a hagyományt használja a Békaszóban, csakhogy az íróra sok mindenben hasonlító Alexander Reschke mellett szerepel maga az író is: a már-már alterego-hős és az eseményeket rögzítő-kommentáló, formába rendező szerző közös gyerekkori emlékeket őriz: iskolatársak voltak, s ezzel együtt „hitler-kölykök” az egykori Gdanskban/Danzigban. Szellemi útjuk, világlátásuk-ízlésük rokon, és a legfrissebb politikai történésekről is meglehetős hasonlósággal ítélkeznek. A csiszi-csoszinak, olykor túlzottan is öregurasnak láttatott Reschke, akit Grass rendre féleszűnek nevez – féleszűnek, mert gyógyíthatatlanul törekszik a szépnek, értelmesnek gondolt saját ideák megvalósítására, és erős kritikai szellemével, sőt gyanakvásával együtt is túlságosan jóindulatú és tiszta ahhoz, hogy könyörtelenül át ne vágják egy lelketlen gépezet uraskodó szolgái – szóval Reschke önszerető önparódiával formált hős, akire az író rábízza az eseményeknek nemcsak a megélését (és a belehalást), hanem rögzítését és megítélését is, aki haragjában olyan patetikus, mint a próféták, és azt mondja, miután ,,az ügy – az ő ügye – lefutott”, mikor ,,az eszme rémítő megtestesülését” kell látnia, hogy „immár hosszabb ideje megkárosul az eszme… rideg haszonlesés vegyül bele, és ami itt fő, az mérges kotyvalék. Rossz az illata, sőt: égre bűzlik” (Bor Ambrus fordítása). Reschke tudományos előadást tart szerelmének és eszme-társának az unkabéka hangjáról, amely jól megkülönböztethető a többi brekegéstől, s mintha azt ismételné: Jajjaj neked! Az unkáról beszél a művészettörténet professzora – „Hajdani korokban bölcsességet is tulajdonítottak az unkának, csak később, ahogy a világ sora egyre keservesebb és nyomasztóbb lett, osztották ki rá… a kiáltó szerepét… ahogy idő előtt virágzik a repce, úgy kiált idő előtt a vörös hasú unka meg a sárga hasú is. Tudatni akarnak velünk valamit” – nagy azonosulással, s közben tudhatni, hogy ezt az értelmes-érzelmes professzort a hajdani unkanyelő Grass mozgatja-élteti. S persze az unkák szerepe is – legalább – megkettőzött: veszélyt kiáltanak, s közben már mindenfelé unka-áldozatok láthatók az utakon, sok, rengeteg unka.

daniele levis pelusi eaowysyhdqw unsplash

Szertelen képzelet-játék, szerep-remegtetés, bújócska, amelynek az olvasó beavatott résztvevője, és nem kell feszengenie a bűvész nyulának ostoba helyzetében – nem, itt író-főszereplő-olvasó egyként felnőtt, a rálátás, a paródia képességével áldott-terhelt. Ahogy Alexandra töri a német nyelvet, egész női indulatossága, bizsucsörgetése és cigarettázása, vagy Alexander öregurassága éppúgy szeretetre méltó, emlékezetes, mint Thomas Mann Lottéjának fejreszketése, amelyet ügyeskedve próbál leplezni, például helyeslő biccentgetésnek érzékeltetve. Végül is mind a két regényben — Grassnál még markánsabban, mert a játék nem jóságosan szelídít, hanem kíméletlenül ironizál – idős emberek szembesülnek a megöregedett világgal. Méghozzá úgy, hogy a főszereplők küszködésében az írók hite szerinti progresszió jelenik meg. Nem öreges elégedetlenség, hanem lendületes kritika, emberibb, emelkedettebb élet akarása. A Reschke–Piątkowska páros bölcsen-törődötten, nyilván koruknak megfelelő vonzódással választ „ügyet”, a Megbékélés Temetőjének létrehozását. Az özvegyember és az özvegyasszony halottak napján találkozik, mindketten „rozsdavörös, csöndesen elparázsló őszirózsát” vennének, de kettőjüknek jut egy csokornyi, s minthogy a férfi művészettörténész, az asszony meg aranyozó-restaurátor, szakmájukhoz szenvedélyesen ragaszkodnak, de azt is jól tudják – önironikusan! –, hogy „minden rekonstrukciónak hamisítás az alapja”, ráadásul ikernevük van, és mindketten „idegenbe szakadtak”, közép-európai menekültek: a németországi Reschke gdanski születésű, a lengyel Piątkowska wilnói: összetartozásuk törvényszerű. A Megbékélés Temetője, amíg ők képzelik, dédelgetik az ötletet, nem nosztalgikus és nem morbid, és nemcsak tisztességük meg emberbarátságuk, hanem éppen a szerelmük miatt nem. Amikor Reschke nézeteiről azt írja Grass, hogy a nyolcvanas években „baloldali és liberális alapjaiba ökológiai elveket is belevont. A vélemények sokfélesége aztán gyakran késztette arra, hogy saját magával vitatkozzék”, meg hogy hallgatói kedvelték, de akadt, aki ,,mint 68-as veteránt” megmosolyogta, s az egyetemen úgy hívták: a vészjós vörösbéka, s hogy a német egyesülést „merőben érzelmileg” üdvözölte, de ,,a német érzés túltengésétől” meg ,,az Európa közepére nehezülő kolosszus lidérces látomásától” félt, érthetővé-érezhetővé lesz, hogy önmagát olyan embernek látja, aki „mélységesen meghasonlott, és perspektívája semennyi”. Vagy hát annyi, amennyit az ezred utolsó éveiben összekuporgathat magának a gondolkodó, kivált Közép-Európában. Nem sok. De ez a kevés – csorbán, s mégis az Egész nagy vágyával – még mindig elegendő az emberszabásúbb élethez. Szebb és több, mint a praktikusoké, egy dr. Torsten Timmstedt menedzserénél például, aki félresöpörve Reschkéék elgondolását, hogy a hazájukból elűzötteket saját akaratukból hazai földbe temessék, elkezdi szervezni az újratemetéseket, a pusztán gazdasági-politikai akciókat, amelyek a hozzátartozókat célozva már régen nem a szemérmes kívánságokat teljesítenék; a német üzletember hatalmas lengyel területeket vásárol, földet foglal, ahol öregek házát, afféle meghalató helyeket is építtet, „Bungagolfokat”, már nem is törődve az öregekkel, s a „hazatérés”, a „megbékélés” fogalmak immár giccses cafrangok, a csomagolás-technika kellékei. A mi Alexanderünk–Alexandránk megcsúfoltan kijjebb és kijjebb szorul, tehetetlenül szenvedik a „békés” háborút, amelyben „se tankokat, se stukákat nem vet be senki. Nem parancsol diktátor, csak az egyetlen szabad piacgazdaság”. Világos és bátor kritikájuk oly könnyűszerrel félresöpörhető. Reschkéék végül is (no igaz, az asszony sokáig a lengyel kommunista párt tagja volt, s valamelyest gyanúsítgatni-mocskolni is kell őket gazdasági visszaéléssel) csaknem jóravaló embereknek minősülnek, de az vitathatatlan: nem elég élelmesek, ha úgy tetszik, finnyásak és önfejűek; hiába: nem fiatalok már. A merev, haszonelvnél egyebet nem értő, sérüléseket sohasem szenvedő, az ideákat legfeljebb ideológiának ismerő Timmstedt-félék gőggel vehetik birtokba a számukra beláthatót. És Reschkének nem adatik meg az önheroizálás vigasza. Ne felejtsük el: művészettörténész, fejlett esztétikai érzékkel, és ugyancsak fejlett öniróniával. Reschke mindig is egyszerre érzi életbevágóan fontosnak, nagyszerűnek a maga ideáit (remek képességeit maximálisan „beveti” a gyakorlati tennivalókba), s igen, ugyanakkor hajlamos meglátni kicsiségüket, az igazi eszmék részlegességét és törékenységét – végül még önszórakoztató voltát is. Híján van az „ügyeket” érvényre juttató erőszakosságnak, nagyképűségnek, fontoskodásnak. Ő tudja, mekkora a különbség a Megbékélés Temetőjének ábrándja és az „obszcén” át- meg újratemetésekkel üzletelő Német–Lengyel Temetkezési Egyesület között. Azt is tudja, mi a különbség a gyakorlati munka és a leleményességnek nevezett kizsákmányolás között. Ráadásul a sikerek-örömök idején is elégedetlen magával, és hiába tüntetné el mozdulataiból – nem is a kétkedést, csak az árnyalatok rebbenékenységét; tudja, az egyszerű célratörés, a durvább-egysíkúbb, a masszívabb akarat félresöpri. A kifinomultság vereségét éli meg, önsajnálkozás nélkül őrizve a méltóságát.

profán gyűjtemény

Miért rakosgatja-rendezgeti Reschke a dokumentumait, a szerelmes leveleiket és a számlákat, miért vesz fel hordozható magnóján békaszót és intézőbizottsági felszólalást? Öreguras pedantéria? Az elmúlás elleni harc? Önigazolás? Félig-művészi önkifejezés, amelyet kívánsága szerint az író teljesít be (így gondolta-játszotta visszafelé Grass)? Talán mindez együtt – mindenesetre a játszani tudó Reschke az írói játékban teremtődött kvázi-alteregó-hős, olyannyira az, hogy végül sírhelyéről szólva azt írja Grass: „Amennyire saját magamban biztos lehetek, annyira biztos vagyok benne, hogy a névtelen sír Alexanderé…” Ővele történik meg az egész mese, az ő eszméje testesedik és korcsosul, de közben a premier plánból át-átvált a kép: látjuk például a televízió előtt mint nézőt, mint a sokmillió európai egyikét, amint lábán posztópapucs, kezeügyében ropogtatnivaló, s nézi az Öböl-háborút: „égő olajkutakat, menekülő kurdokat, bejelentett győzelmet és kalkulált hullaszámot”. De amikor írója főszereplőből epizodistává, sőt nézővé teszi, Reschke éppen akkor dönt úgy, hogy ezt is rögzíti naplójában, mert „a világon semminek se szakad vége”. Metafizika? Valamiféle vallástalan hit? Lehet. Ahogy azonban rakosgatom a saját kis újságkivágásaimat – felháborodásom és keserves gúnyolódhatnékom csakis profán gyűjteménye ez –, szomorúan érzékelem, hogy a legocsmányabb értelemben se szakad vége semminek, hogy ez a világ képtelen bármilyen megújulásra, hogy öreg, menthetetlenül öreg. És persze nem úgy, ahogyan az ötletes, új szerelemre, a némiképp idegen szervezőmunkára is kész Reschke–Piątkowska páros, a nagyon is józanul integrálódott gyerekeiknél is fiatalosabb hőseink, hanem igazán, bölcsesség nélkül öreg: mert szellemileg beszűkült, és már csak kényszerpályán, rutinosan mozog – sőt, túlmozog. A megöregedett, ezredvégi világban pedig a mi Közép-Európánk, úgy tűnik, kiváltképp öreg; dementálódottan aztán hogyan is szembesülhetne a maga identitás-zavarával. Itt – színes fotóm tanúsága szerint – „negyvennyolc év után ismét vitézavató ünnepség”-et rendeztek, amelyen az 1920-ban e célra készült pallossal százhúsz, többségében testileg is roggyant, térdeplő öregurat ütött vitézzé egy Portugáliában élő Habsburg. Az ilyesmi persze bárhol, bármikor megeshet, csakhogy mifelénk ebből az eseményből – mint a járványszerűen terjedő újratemetésekből is – napilap első oldalára kerülő politikai hír, figyelmet nyűgöző szenzáció lesz. Itt a hírré emelt hülyeségek azt sugallják: minden megtörtént, minden valamirevaló korábban volt, jóval korábban; s mert a közelmúltat legcélszerűbb megtagadni, hisz annyi bíbelődéssel jár átpingálása, hát visszahanyatlunk egy-két emberöltőt; a szenilis amnézia is elfogadhatóbb úgy. A jövő meg? Ha a jövőjével is törődni akar az ember, számtalanszor találkozhat a megoldást kínáló hirdetéssel: „el nem évülő urnafülkét” vásárolhat az épülő Szent Gellért templom kolumbáriumában, méghozzá az Altemplomból nyíló Mindszenty- és Apor-katakombákban, s ami a fő: kétszeresen is kedvezményes áron, hiszen ,,közérdekű kötelezettségvállalásként” az adóalapból is leírható a gondoskodás. Üzlet és erény ily szerencsés találkozása már-már lefegyverző, dr. Timmstedt azt mondaná: „masszív kihívás”. Itt a falusi kocsmákban hírelt vasárnapi öregfiúk-meccs a hétköznapokon is tart: a bugyuta ügetésről, az elszalasztott nagy-helyzetekről, gáncsokról és átkokról hallani folyvást.

daniele levis pelusi l0ifviuyjg8 unsplash

A közelmúlt rémült eltolása – mert ezen a tájon, ugye, senki sincs, akinek ne volna múltja, így-úgy értelmezhető, kollaborációnak felfogható története – és a kicsit távolabbi múlt szenilis szépítése, végül is a történelem zagyválása tapasztalható – a sokféle hazug történelmi tudat fortyogása és bűze pedig elrettenti a jámborokat: ha megeshetett, ami napvilágra kerül, mi minden lappang még a felszín alatt. Van-e itt, nem is tisztességes, csak tisztességre törekvő, jó szándékú ember? A bizalmatlanság dühödt gerjesztése idején, amikor mintha unos-untalan a múlt vizsgálata történne, holott ez a múlt zavart elrejtése, félelem a szembenézéstől, a fogalmak és folyamatok megértésétől – nos, ebben a kapkodásban elócskul a jelen, és az ideákkal együtt elvész a jövő szeretete. A mai magyar messiások – akik annak hirdetik magukat, és nemzeti küldetéstudatot emlegetnek – könnyei nem sósabbak, és fájdalmai nem mások, már csak azért sem, mert elhessentik a keserves tudást vagy életérzést, hogy lényegében semmit sem tehetnek. A mai magyar messiások persze hatalmat akarnak, hogy – úgymond – messiási hivatásukat teljesítsék, ehhez könnyet és fájdalmat is mutatnak; hatalmat akarni és szerezni azonban túlságosan könnyű, s valahogy nem messiási feladat. A mai gondolkodó, ha történetesen nem szabadult meg a fausti tenni vágyás örökségétől, ha „ügyet” kreál (legyen az a Megbékélés Temetője akár), sokszorosan csapdába csalja magát.

harsányodik

Először is: minél differenciáltabb, annál nagyobb bukásának esélye. Milyen reménytelen megértetni, hogy a látszólag árnyalatnyi különbség, az alig észrevehető csúsztatás valójában hatalmas: világnyi, a szó szoros értelmében, mert az egész világ sorsa múlik rajta. Ahogy a tömegtájékoztatás lihegve-kapkodva harsányodik, még és még színesebb, a neonnál is neonabb lenne, a képzelet, a lélek mintha ugyanilyen arányban szürkülne. S persze nem a tömegtájékoztatásról van szó… Aki figyelmet szeretne: mozgalmat, pártot, vallást, szektát alapít, és jelszavakat hirdet – üzletet köt. Az üzlet, a jelszó és a mozgalom azonban eleve lehetetlenné teszi az árnyalatosságot. A csapda ezzel könyörtelenül bezárul.

Másodszor: tökéletesen lehetetlennek tűnik törekedni valaminek a létrehozására, a megcsinálására, és ugyanakkor óvakodni minden erőszakos gesztustól, elutasítani hatalmat, pozíciót, a létezést szennyező, túlintézményesített mechanizmusokat.

Hogyan találhat, képviselhet az ember valamilyen irányt és arányt: kiköpve a langyosat, becsületes igent és nemet mondva, miközben tudja és érzékelteti, hogy az igenek és a nemek hallatlanul rebbenékenyek, és csak sok megszorítással és megengedéssel igazak?

Meglehet, Reschke is úgy gondolja, a paradoxonok makacs dolgok, az ember legalább rögzítse azokat, írjon krónikát, amiben semminek se szakad vége.

kép | Daniele Levis Pelusi, unsplash.com