A KOR LELKETLENSÉGE 

Tíz esztendővel az első világháború befejezése után – némi rálátással már, mégis a friss élmény hatására – Babits „a Kor problémájá”-ról értekezik Az írástudók árulásában. „A Kor problémája” pedig – hirdeti patetikus meggyőződéssel – erkölcsi természetű, voltaképpen „az írástudók problémája”. „A Kor lelkét az írástudókban kell keresni. Ők mozgatják a ‘század lépteit’, hatalmuk egyre nagyobb e papiroskorban”.

A babitsi indulat és komolyság kortársaim javát tisztelgésbe csomagolt ironikus gesztusra készteti: előbb sietős elhatárolódásra, hogy „ó, hol van már az a kor, ami Kornak nevezhető, s ugyan hol vannak a Kor lelkét meghatározó írástudók”?!; aztán jöhet a személytelennek maszkírozott panaszfutam, hogy az úgynevezett írástudók társadalmi szerepe mennyire eljelentéktelenedett. Csupa féligazság, s ezért többnyire egész gazság; az efféle közhelyek bűnösek, mert közhelyek, s így tompítanak, ennél is nagyobb vétkük a felelősség hárítása, sőt, tökéletes negligálása.

hitelesít vagy nem

Ha A kor lelke című könyvet^[1] nem tizennyolc esztendővel ezelőtt, hanem mostanában szerkesztenénk-írnánk, a bevezető első mondatában bizonyára még hangsúlyosabban szerepelne az „alapfogalmakat tapogató” „írástudók” kifejezés, és pontosabban-élesebben látnám (a Van fogalmad?-sorozatok tanulságaként is), hogy a legtöbb fogalom – a „kor” a „lélek” az „írástudó” és így tovább – nem csupán „eltűri” a többféle, olykor homlokegyenest ellenkező töltetű értelmezést. Fogalom-eszközeink annyira elhasználtak, hogy egy-egy szöveghez nem elegendő a környezet, az összefüggések ismerete – jószerével minden megnyilatkozást a megnyilatkozó egész személyisége-élete hitelesít vagy nem hitelesít. De hiszen antológiabeli írásomnak már a címe is (Élet-mű) ezt állítja, sőt, Babits nyomán én is antropomorfizáltam a „kor”-t, s noha azóta óvatosabban és tartózkodóbban figyelem a „metaforizálást”, mert tudom, milyen tetszetősen előkapható gondolat-csúsztatásoknál, a megszemélyesítő képet ma is érvényesnek érzem: „… a torzulásokban is ott van az egész csempe szájú kor. A kor, amelyik bizsuként csörgeti magán válságait, nincs távlata, nem ígér semmit, de szorongó-üres tekintete kérlel: segíts”.

Hanem akkor mi változott, vagy mit látok másképp?

Babits számokkal tagolt tanulmányában igazán könnyű érzékelni a gondolatmenet indulati és testi kísérőjelenségeit: a nekifohászkodásokat, feszengést és szikrázást, a visszafogást – s remek példát ad, hogy a pátosz és az önirónia nemcsak megfér egymással, hanem egyik a másikat feltételezi. Iszonyúan nehéz belekezdeni, mikor az embernek „nagyon nagy a mondanivalója”, s ehhez a mondanivalóhoz szenvedélyesen viszonyul – ősi-posztmodern leleménnyel leírja hát, hogy nehéz, hogy „lámpaláz fogja el”, hogy úgy tetszik, mintha meredély szélén lépdelne. Az önmagának feltett kérdések nagyon is kihegyezettek, hevületében azonban folyamatosan rálát magára: milyen prófétai a „beállása”. A felemásnak érzett, felfogott helyzet és szerep mégsem, egy villanásra sem készteti arra, hogy felemássá formálja a saját véleményét, hogy azt a nagyon nagy mondanivalót mintegy idézőjelbe tegye.

Az írástudók árulásának történetében – s ez nem az elmúlt nyolcvan esztendő, csak az utóbbi húsz év változása! – talán ez a legfeltűnőbb másság: a reflektorfénybe állított írástudó (mert a fogalom skanzen-szemléletű hagyományápolással még forgalomban van) ugyanis közszereplő (nagy ritkán előfordul, hogy a közszereplő a babitsi értelemben írástudó is, de nem mellesleg írástudó, hanem mintegy a közszereplés ellenére, és úgy tűnik, a kettő tartósan nem békíthető össze) – nos, a mai közszereplő eleve nem hiszi, hogy van írástudó-magatartás, illetve csak negatív változatáról hajlandó tudomást venni.

jogos a figyelmeztetése

A kor lelke kötetünkbe készült valamennyi, persze jócskán különböző hangvételű-műfajú-szemléletű-minőségű írástól – éreztük – nagyon eltér Fehér Márta A Sarastro-szindroma című esszéje, s nem csupán azért, mert a ‘vitát’ lépten-nyomon sommás elutasításba fordítja, mert Benda és „a Liget szerkesztőségének előfeltevésé”-ről, Babits „lapos moralizálásá”-ról szól, miközben éppen a kérlelhetetlen eszme-megszállottak, a „csillagra mutogatók” „kételymentességét” bírálja. Láttuk-hallottuk a másféle különbözést, de nem volt bennünk sem a holt nagyságoknak szóló tekintélytisztelet, sem olyasfajta hiúság, ami akadályozta volna, hogy örömmel közöljük az írást (különben is tiszteltük, igen nagyra becsültük a karakteres szemléletű tudománytörténészt), s úgy véltük, legyen csak pezsgő az eszmecsere! Még nem, nekem legalábbis még nem sejlett, milyen gyorsan hódító és milyen veszélyes szellemi magatartás kap itt támpontokat. Fehér Márta éppúgy rengeteg közvetlen, személyes tapasztalatot gyűjthetett be az ideológiai diktatúráról, ahogyan nemzedékünk minden írástudója, s már csak ezért is érthető volt az indulata, és jogos a figyelmeztetése: óvakodjunk a kinyilatkoztató, a mindent mindenkinél jobban tudó, igazukért akár erőszakot tevő írástudó-ideológusoktól. Példái – Orwelltől Szathmári Sándorig – meggyőzőek, csak ahogy mondani szokás, a fürdővízzel együtt kiöntötte a gyereket is. Mert hiába igazolja a történelem az eszmék megvalósításának-megvalósulásának százszázalékos kudarcát, szenvedésekkel járó torzulásait, hiába látja minden épeszű ember, hogy a feloldhatatlan ellentmondások csakugyan feloldhatatlanok, s például a hatalomra törő ember eleve deformált személyiség, ám hatalom nélkül nem alakítható társadalom; hogy a kinyilatkoztatás szintjén sokan hivatkoznak szociális igazságra, akik aztán minden tőlük telhetőt megtesznek az igazságtalanság zökkenőmentes érvényesüléséért – hiába tudható, hogy nincs erő a szabadság-, egyenlőség-, testvériség-idea gyakorlati érvényesítéséhez, mert az erőt azonnal befogja az ilyen-olyan demagógia; a bőséges ismeret akkor sem juttathatja oda az írástudót, hogy az eszmék-eszmények megsemmisítését javasolja. Fehér Márta szerint az „olyan társadalmi és individuálisan kívánatos állapotok, mint pl. a szolidaritás, a valódi közösségi érzület, az altruizmus, a szeretet, nem tűzhetők ki direkt célként, mert ezek lényegileg melléktermékek… Ezek az állapotok csak más, célracionális folyamatok, akciósorozatok melléktermékeként állhatnak elő… a megvalósulásukra való direkt törekvés maga akadályozhatja meg bekövetkezésüket… Úgy tűnik, hogy a társadalmi eszmények, értékek, kívánatos álláspontok (legfontosabbjai) és a megvalósításukra irányuló gyakorlat kontingens viszonyban vannak” – én meg úgy vélem, és az egyre általánosabb és fölényesebb cáfolatokkal szemben még határozottabban vélem, hogy az ‘altruizmus’ vagy a ‘szeretet’ valóban nem lehet társadalomformáló cél, mert személyes érzület, s mint ilyen csakugyan tervezhetetlen-szervezhetetlen melléktermék, de a szabadság-egyenlőség-testvériség triász igenis olyan idea-együttes, amit folyamatosan szem előtt kellene tartani a törvényhozóknak, a törvények érvényesítőinek. Erre elvileg közösség építhető, mert valamelyest mérhető és ellenőrizhető, jogi, államigazgatási faktorokkal is közelíthető. Ismereteim és képzeletem szerint egyébként nincs is más idea, amelyik alkalmas az ilyesfajta gyakorlati érvényesítésre, s nem ellenérv, hogy mindeddig soha, sehol nem érvényesítették. Az sem ellenérv, hogy jelenleg nincs a világnak olyan zuga, ahol nem a gazdasági növekedés a legfőbb cél (eszmepótló bálvány), márpedig az eleve együttjár az önzéssel, kizsákmányolással, szabadságcsonkolással, a társadalom atomizálásával – ráadásul a környezet vad pusztításával –, nem érv, hogy a „világállapotból” nem lehet kilépni, muszáj loholni és sodródni a főárammal. De már nem is kell érvekkel szembesülni – a gazdasági növekedés hívei és főként érdekeltjei nemigen vesznek igénybe hagyományos értelemben vett ideológusokat (inkább tiszta fejű közgazdászokat, társadalomkutatókat alkalmaznak), az alternatívák nélküli, az egész világon uralkodó kapitalizmusnak nincs szüksége filozófiai vitákra, ideológiai legitimációra: ahol társadalmi kérdésekről döntenek, általában nem ütköznek érvek ellenérvekkel, csak érdekek ellenérdekekkel.

Márpedig ha nem ember és ember viszonya, a viszony milyensége alakítja és határozza meg a társadalmat, ha már az a felemás – hipokrita – helyzet sincs többé, amit Benda úgy írt le, hogy az emberiség kétezer évig a rosszat cselekedte, de a jót méltányolta, magyarul: ha száműzetett eszme és értékrend, akkor a művészet és valamennyi humán tudomány eleve csak dísz, tetszetős vagy riasztó cafrang, szórakoztató-időtöltő árucikk lehet (s ezzel együtt az oktatás, az egészségügy meg a többi, bajosan „gazdaságosítható” szféra is legfeljebb reprezentál), így, és csak így értelmezhető a mai úgynevezett írástudók – vagy ahogyan A kor lelké-ben Németh G. Béla mondja: „az értelmi emberek” – döbbent keserűsége, véghetetlen panaszkodása is. Soha ennyi meg nem értett, magát feleslegesnek érző művész, tudós, tanár nem volt, s ilyen közönyt nem tapasztalt senki, mióta világ a világ. De hogyan lehetne másképpen, ha az „értelmi ember” csupán azt választhatja: integrálódik a kulturális (vagy egészségügyi) szolgáltatóiparba, s legalább esélyt ad magának (persze egyes-egyedül önmagának) a valamilyen fokú sikerre, vagy nem integrálódik (nem fogyatékossága-tehetségtelensége miatt, hanem elvi-ízlésbeli döntés szerint), és viseli a következményeit, hogy közege, mint a lejárt szavatosságú árut, készségesen-gyorsan kiiktatja – de ennél is nagyobb teher, hogy nem áltathatja magát hősies hűséggel, a régimódi írástudóhoz méltó magatartás őrzésével, mert csak dilettánsként majmolhatja a klasszikus írástudó életvitelét. Aligha lehet valaki írástudó, ha nem vehet részt a szellemet éltető áramló mozgásban.

Súlyos tévedés azonban elkenni, hogy mindenki választ – hiszen éppen ettől tűnik olyan abszurdnak és reménytelenül zártnak a fellengzősen „világállapot”-nak nevezett, valójában emberek által tákolt közösségi rend. A „választás” is azért zavarba ejtő, mert noha folyamatosan sulykolódik belénk: szabadon választunk párt és pártot, lakhelyet, iskolát és bankot, tejfölfajtát és orvost – majdnem mindent, mégis úgy érezzük – joggal –, komédia az egész. Tizennyolc esztendővel A kor lelke szerkesztése után úgy látom, hogy a kínos érthetetlenség legfőbb eredője ugyanabból az álliberális nézetből adódik, ami az írástudó-magatartást avíttnak és nevetségesnek hitetné el, mondván, senkinek sincs felhatalmazása eldönteni, mi a jó, a szép, a kívánatos, amelyik végül is mindenfajta értékrendet előbb megingat, relativizál, majd teljesen felszámol – nehogy a valakik által kreált valamilyen értékrend diktatórikusan megnyomja a közösséget, nehogy korlátozódjon a szabad verseny. Erős jóindulat szükséges, hogy csak elvi ’tévedés’-nek ítéljük ezt a világállapotot konstruáló ideológiai indoklást (mert ráadásul az: ideologizálás). Az értékrend az individuális és közösségi lét legfontosabb szervezője; felszámolása – és éppen a szabadság nevében és érdekében! – szükségszerűen vezet az ember érzelmi és intellektuális teljesítményeinek lefokozásához.

metafizikai sóvárgás

A láthatatlanságot-személytelenséget játszó, s ezzel demokratikusnak kikiáltott gazdasági hatalomnak manapság is elemi érdeke, hogy minél egyszerűbb legyen az embermassza irányítása. Ám a rémületes diktatúrákat termő 20. század – kivált utolsó harmadában – előállította a tömegesítés higiénikus, igazán vonzó változatát is. Újabb csúsztatást megelőzendő: a tömeg nem sok egy helyre (csarnokba, metrószerelvénybe, plázába, városba, országba) terelt-vonzott ember, hanem a személyességtől mindinkább megfosztott egyedek halmaza. Az emberiség lélekszámának rohamos növekedése önmagában nem magyarázza, és főként nem menti a tömegesítési technikát. A ‘fogyasztói’ társadalom irányításának legfőbb elve az elvek megsemmisítése, veszélyességük, hasznavehetetlenségük hangsúlyozása – mindenekelőtt pedig materializálásuk. A kor úgy lesz egyre lelketlenebb, hogy megszűnik a feltételezés: van szellemi-lelki működés, saját-sajátos törvényekkel, ha nem is független a fizikai-biológiai létezéstől. A történelem során kivétel nélkül mindenféle hatalom megkísérelte befogni, hasznosítani a különös emberi képességet és igényt, a metafizikai sóvárgást és szorongást, méghozzá (az egyházak is) a materializálás eszközeivel, manapság ez éppen az értékrend viharos eltüntetésében érhető tetten. Mert a társadalmi kapcsolatokban, de még a legkisebb emberi közösségben is bűnös a hierarchikus szerkezet, hisz mindenfajta kizsákmányolás, megalázás, kiszolgáltatottság, az úr–szolga viszony alapja; a szellem mozgásában-működésében azonban nélkülözhetetlen előfeltétel. Érzelmeinket és gondolatainkat, hát még az erkölcs és esztétikum fogalmait, minőségeit mindenesetre nem lehet „demokratizálni”. Nemes Nagy Ágnes Babits szellemi „felfelé-irányultság”-ának „egyik összetevőjeként” említi „az örömök hierarchiájának felfedezésé”-t (kiemelés az eredetiben), „a sárgadinnyétől a matematikai logikáig, a jótettig vagy a művészetig” – hozzátéve, hogy „az alkat szükségszerű, elkerülhetetlen választásait ez a hierarchia vezérli”. Ám ha nincs – eltöröltetett – ez a belső vezérlés (a Kant-féle kategorikus imperatívusz egy változata, ami mellesleg az emberi faj valamennyi egyedéhez, a valaha éltekhez és talán a majdan születőkhöz is köt) – nos, ha ez nincs többé, az ’ember’ fogalom is jócskán módosul. Műlénynek, zombinak, ilyesminek csúfoljuk, még félősen, de hökkenten tapasztaljuk, milyen gyorsan szaporodik.

Meg kell semmisíteni tehát az ‘írástudó’-t (a fejlett világ jogi követelménye-lehetősége szerint nem fizikailag, csak a funkcióját), hogy olyan társadalom működjön, amelyikben nincs is szükség ’írástudó’-ra. A versenytársadalom apostolai, a spirituális hierarchia harcos rombolói egytől egyig elfogadhatónak vélik a materiális-társadalmi hierarchiát. Hogy vannak győztesek és vesztesek. A klasszikus írástudó fontos feladata (volt?) azonban, hogy tiltakozzon a szabadság-egyenlőség-testvériség ilyen megsértése, sőt, a ’sértés’, a negligálás elfogadása ellen.

Abban a mostanság reprezentatív formákba préselt, végképp holttá nyilvánított, s így felelőtlenül gyakran emlegethető ’68-as esztendőben – milyen szentül hittem az év júniusában, még júliusában is, hogy tankokkal nem lehet, s ezért nem is fogják összezúzni azt a talán utolsó, valódi eszmékkel megalapozott társadalomformálási kísérletet –

elmerülés

Inkább újra kezdem, egyszerűbben, lakonikusabban: 1968-ban jelent meg Weöres Sándor Merülő Saturnus-kötete; a kötet élén a címadó vers. Ma is szorongva kérdezhető, hogy a már bekövetkezett, nem is merülést, hanem elmerülést jeleníti-e meg? vagy még csak kétségbeesett jóslat, a legsötétebb forgatókönyv-változatot rögzíti?

Igy állok, arccal falnak fordítva, törött pásztorbotommal.
Csordám a vályunál tolong…

– – –

Mint ha sínén a vonat
rohan a szakadékba melynek túlsó partja nincs –
bánjam-e? – lehet, megállítják a végső percben;
vagy a szakadék felett is pálya visz, csak vak vagyok;
talán a meredély szélén szárnyat bont, felröpül:
ők tudják, nem én. Bajuk, ha ők se tudják.
Nekem már mindegy: pásztorbotom eltört,
könnyű szalmán heverni, évezredek
fáradalmát kipihenni. Nem látnak, fejük a vályuban,
én is csak farukat s lobogó füleiket látom.

Az arccal falnak fordított, törött pásztorbottal, nyáj nélkül maradt, elkergetett ’írástudó’ mindenesetre – önmagába maró iróniával kísért – megvető pillantást vet a világra, valahogy fájdalomcsillapítóan kívülről is képes nézni a végromlásba futó, emberséget odahagyó emberiséget. Érthető, hisz tehetetlen. Mindentől megfosztott, csak a tisztánlátástól nem. De kétségtelen, nincs benne az az őrült elszántság, életveszéllyel sem számoló végzet elleni tiltakozás, ami Odüsszeuszt elindítja Kirké háza felé, hogy disznóvá változtatott társait megmentse. Valószínű, menthetetlenek, valószínű, Odüsszeusz és a hátramaradtak is elpusztulnak a kalandban – Eurülokhosz rémülten és józanul könyörög, próbálná maradásra, illetve menekülésre bírni. Ithaka királyának magyarázó válasza azonban abból az értékrendből következik, aminek már akkor is évezredes hagyománya volt, mert mindig is az emberléthez tartozott: „engem a roppant kényszerüség űz”. Menni kell, nekivágni, megpróbálni. Odüsszeusznak szerencséje volt: mielőtt a „bűvöletesmérgű Kirké nagy háza ölébe” ért, az aranyvesszős Hermész tanácsokkal és ellenméreggel látta el. De hát ki merne – melyik hermeneutikus akár – bízni ma az isteni mólüben, az éjszínű gyökérből és tejszínű virágból kevert szerben? A mese úgy tudja, csak azt védi, akiből nem párolgott el felelősség, aggodalom, és még viccesen sem fontolgatja, hogy talán jobb is azoknak – egyszerűbb, tehermentesebb – a disznólét.

1. A Liget első antológiája Julien Benda Az írástudók árulása című esszéjére alapoz; Babits – a „reflexiót” messze meghaladó – művével folytatódik, s az utóbbit vitató vagy megerősítő, korabeli írásokból szemelget (Osvát Ernő, Halász Gábor, Bálint György, Illyés Gyula, Fenyő Miksa), majd tizenhatan közelítették a témát (Poszler György, Jelenits István, Vidor Ferenc, Dávid Katalin, Darányi Sándor, Németh G. Béla, S. Nagy Katalin, Fehér Márta, Hidvégi Máté, Karátson Gábor, Forgács Éva, Szilágyi Ákos, Horgas Béla, Lányi András, Levendel Júlia, Balassa Péter) – az összeállításba készült írások az akkor még évszakonként megjelenő Liget 1990 téli számában is napvilágot láttak. ↑

kép | vecteezy.com