A HISTÓRIA HUMUSZA 

A kormányszóvivő a mikrofonoknak és főként a képernyőn nem látható kamerának épp nyájaskodva megerősíti, hogy igen, a miniszterelnök úr valóban takarékosságot kért a minisztériumoktól, és egyelőre befagyasztotta a személyautók cseréjét, a híradó stábja (szerkesztő-operatőr-műsorvezető) pedig egyszerre és mohón megmutatná, milyen pompás a mi társadalmi berendezkedésünk, ez az Európai Unióhoz csatlakozó demokrácia milyen végtelenül szabad, nyitott és plurális a hírközlés. Hiszen már a kormányt képviselő szóvivő is elbűvölően humánus és mély érzésű, tessék nézni!, majdhogynem bepárásodik szemüvege a meghatottságtól, amikor azt mondja, hogy nem az egyszerű adófizetőknek kell viselni a terheket, és a hírek élére vágott anyag mégsem nevezhető gyomorforgatóan szervilisnek, mert ez is a szokott tárgyilagos stílusban kerül elénk, vagyis korszerűen iróniával (vagy affélével) fűszerezett, és nemcsak a divatosan és jó drágán öltöztetett-fodrászolt szóvivő „látványa” felesel a szavai lexikális értelmével (a néző, ha úgy tetszik neki, ha ízlése, érzékenysége engedi-kívánja, akár kemény kritikának is láthatja a képsort – hát nem ez a sajtószabadság?! Mindenki azt mond, fényképez, amit akar, és mindenki úgy fogja föl az elé tálaltat, ahogy akarja), de – és ez az összeállítás legfőbb hatóereje – rögzíti, hogy réges-rég túl vagyunk mi már a kiszolgálás és/vagy bírálat kérdésein, meghaladtuk a csakis diktatórikus társadalmakban ismeretes ítélkezési kényszert. Végül a hír valódi tartalmát az aránytalanul hosszadalmas, kéjesen részletező autó-bemutatás közvetíti: minisztériumi listák arról, kinek milyen márkájú és mennyit érő gépkocsija van, sóvárogva bámultatják – kívülről-belülről – a huszonöt- meg harmincmilliós, pazar extrákkal felszerelt autókat – alaposan és sokáig, hogy mindenki megértse, miért jó valakinek, ha szóvivő, főosztályvezető, államtitkár vagy kabinetfőnök lesz – majdnem olyan jó, mintha néhány napra beköltözhet valamely kamerázott házba. A peep show-sztár persze híresebb, és talán egyszerűbben-gyorsabban jut nagyon sok pénzhez, de szerencsecsillaga olykor még a kormánytisztviselőkénél is hamarabb leáldozik.

tökéletes eseménytelenség

Nézem a kormányszóvivőt, ahogy mozog a szája, megpróbál úgy tenni, mintha igyekezne megnyerőnek, társadalmilag elkötelezettnek mutatkozni (igen, így, ilyen dupla-tripla feltételességgel!), és látom, hogy szemre csöppet sem hasonlít az előző kormány szóvivőjéhez – például magasabb, testesebb, szemüveges, világosabb színű a haja, jobb oldalt egy tincs hullámot vet, gonddal különfésült, lágyan előrebukó –, sőt a hangjuk is megkülönböztethető, tehát füllel sem téveszthetők össze; ami mégis – meghatározóan és végzetesen – rokonítja őket, már-már az egybevágóság érzetével lep meg: az a tekintetükben látható tökéletes eseménytelenség. S persze ezt erősíti – vagy erre rímel – mimikájuk, testtartásuk, mozgásuk is (mit se számít, hogy a mostani szóvivő, alkata miatt is, lomhább – fő a törekvés, a korszerű lezserség ideája). Nincs a tekintetükben semmi – ez akár pozitívum is lehetne, mert ezek szerint nincs, vagy nem látszik gonoszság, kegyetlenség, aljasság stb. nyoma sem –, se kín, se vágy, se gyűlölet, se lelkesedés; igyekszem előítélet nélkül, szenvedélyeimet visszaszorítva nézni, az álom-kocsik képei mögött is őt látni; hiába, érzem, hogy menthetetlenül leereszkedik közénk – újra meg újra le, csak le, most ide, közénk, le – a felszámoltnak mondott ócska-rozsdás vasfüggöny.

Irigyelném tőle az eseménytelenséget? Hogy nem szakadt rá a történelem (az a romhalmaz, amelyet kedves hősével a história humuszának neveztet Böll)? Hogy elszalaszthatta a megtiportatást, nem kellett – mert azt mondaná: szerencsére neki már nem kellett – lapulnia vagy bármit kockáztatva helytállnia? Ezért nem indította semmi részvétre, nem is gyászolt – lobogni, lángolni meg ugyan miért érdemes ezen a világon?! Nem, biztosan nem irigylem. Nagyon is megrémít a saját iszonyatom – meg is kérdezem magamtól – Böll szavaival –, hogy vajon az én szemem egyáltalán jól van-e beállítva –, hisz a látszatok, benyomások nem téveszthetnek meg, és semmiféle indulat el nem ragadhat annyira, hogy komolyan vegyem dühös rámondásaimat panoptikumi figura, amerikai tömegtermelésre szabadalmaztatott, importált licenc alapján képzett és immár Euro-konformmá lett műlény – nem az. És nem is csak ember, tudatosítom – ráadásul a szabadság gyermeke. Esetleges ugyan, hogy az ő – és megannyi társa – karrierje hová, milyen területre ível, éppúgy találkozhatnánk vele a művelődési tárcánál, mint a környezetvédelminél, lehetne a legnagyobb számítástechnikai vagy mobiltelefonos cég ügyvezető igazgatója, televíziós programigazgató, tulajdonostárs, műsorvezető, lehetne tanácsadó a miniszterelnök operatív teamjében – ahogyan az is esetleges, melyik párthoz sodródott, illetve melyik párt futtatja. De hiszen újabb időkben már maguk a pártok sem elvek, világnézet vagy társadalmi törekvés mentén alakítják politikájukat – arrafelé húznak, amerre még üresebb a tér és nagyobb a piaci kereslet (egyébként érezni, hogy ez a kereslet-befogadói készség mindenütt szűkül, bő évtized alatt lejáratódott valamennyi „irány”, főként mert napnál világosabb az iránytalanság, az elvek, meggyőződések eltűnése, ami kikerülhetetlenül egyformasághoz vezet – nyögve újraidézhetem Tacitust, aki oly sokszor ír a história humuszától szenvedőkről, egy helyütt tanácstalanságukról, midőn választani kellett (vagy lehetett) Otho és Vitellius között, és nyilvánvaló volt, hogy „mindkettőért istentelenség könyörögni, mindkettőért kárhozatos fogadkozni két olyan ember közül, akiknek háborújában csak azt tudhatták, hogy az lesz a rosszabb, aki győz”).

sikkes sikerorientáltság

Ezek a nyugodt és nyájas, üres tekintetű fiatalemberek úri szabónál csináltatott (költségtérítésként elszámolt) öltönyükben, színes-csíkos nyakkendőjükben, az állami gépkocsiparkhoz tartozó, de személyi használatra biztosított luxusautójukban – hiába óvom magamat a túlzásoktól, a nagy szavaktól, s főként az éppen ide nem illő romantikus elragadtatástól, másként ez mégsem mondható –: veszélyesek. Nem úgy persze, mint egykori erőszakszervezetek alkalmazottai: különféle rohamosztagosok; veszélyesek, mert puszta létezésükkel, sikkes sikerorientáltságukkal és érzéketlenségükkel semmissé teszik világomat, s mintha az ürességük járványos is volna, kényszeresen, egyre gyakrabban és riadtabban kérdeznem kell: biztosan rossz-e, ha velem együtt eltűnik az a „világ” – történetek és fogalmak, sóvárgások és szorongások is –, biztosan?

Húsz esztendővel ezelőtt is ámulatba ejtett Böll írói jóindulata („csodának” láttam hitelesen – és nem idealizáltan – megjelenített szereplőit, Georg és Johann Gruhltól Katharina Blumig, Leni Gruytentől az emigráns Schrelláig és Hans Schnierig, s mint akkoriban írtam, „megfosztottnak érzem magam”, mert akárhány „rokonszenves és tisztességes mesterembert, elárusítót, ápolót, takarítót, mosodai átvevőt, gyerekgondozót, könyvtárost, tanítót ismerek, akikről tudom, hogy nemcsak lelkiismeretesen, hanem olykor megkülönböztető szeretettel végzik munkájukat, látják el a családjukat, küszködnek és képesek a boldogság megragadására is, de egyikükről sem képzelhetem, hogy önállóságuk lázadáshoz vezetné őket”, mert „mifelénk” még egy „picurka ellenállásra”, egy ócska kis utasítás megtagadására, egy nyugodtan kiejtett „nem”-re is ritkán és nagyon-nagyon kevesen szánják el magukat), ma vadabbnak érzem a jóindulat és a gyengédség mellett – talán mégiscsak romantikusan felragyogtatott ellenpontként – megjelenő gyűlöletet. Hiszen csak úgy tudja igazán szeretni és szerettetni a hazalátogató Schrellát, hogy kíméletlenül utáltatja az egykori nácit, a szögesdrót korbáccsal ütő Nettlingert, ezt a mindenkori győztest, a demokratikus rendszerben is magas funkciót betöltő világfit; ma jobban megdöbbent, hogy „a bárány” Böll milyen távolságtartó gúnnyal ír nemcsak „a nyájas szörnyetegek koráról” úgy általában, nemcsak a „pártszarról”, a „csinos cafranggá” alázott művészetről, hanem a megelevenített gyalázatosokról: a korrupt iparmágnássá lett korrupt náciról, a gátlástalan, szenzációhajhász újságíróról, a hazug-ájtatoskodó papról, az akárhányszor „hitet” váltó esztétáról. Milyen leleményesen és magabiztosan ítélkezik ez az „érzelmi moralista” (ahogy Reich-Ranicki nevezte egykor, nem egészen dicsérően, mindenesetre a kifejezés – egyben az egész, s a két tag, jelző és jelzett külön-külön – nem volt olyan becsmérlő, mint manapság. Az „érzelem” legalább vitatható fogalom, kinek micsoda, de a „morál” mint olyan szánalmasan ósdi ma, még relikviának is bosszantó, hiszen a szabadság kerékkötője. A „moralistá”-nak csúfolt ácsingózzon csak, hogy emlékét valahogy megőrizze a Terror Háza)! Szóval a „jóindulat”-ánál is inkább irigylem mostanában a szüleim nemzedékéhez tartozó Bölltől az otthonosság érzetet, mert ő még (tudja, nem tudja) otthonos abban a világban, amely tengernyi szenvedést, de örömöt és gyönyört is, sok kegyetlenséget és árulást, ám valamennyi bátorságot és szolidaritást is tartogat – aki kalauzolni képes és kalauzolni mer, valamilyen rendet láttat, s a maga elveivel és indulataival élettörténeteket, sőt, sorsokat formál és mutat, az, meglehet, küszködve-kétkedve, de mégiscsak otthonosan létezik a világban. A háziasszony veszi észre legelőbb a sarkokba sodródó pormacskákat és a plafonról lógó pókhálókat – mert a kosz a lakásában, az otthonában van. A „klasszikus” író – függetlenül attól, hogy aulikus vagy lázadó – alapadottsága ez a nem is igen érzékelt, és szinte sohasem tudatosított otthonosság, amiből egyenesen következik, hogy véleménye van a maga „hajlékáról”, s persze majd mindig látomása és késztetése, hogy átrendezze, változtassa, ízlése szerint formálja környezetét. És minél erőteljesebb az író fantáziája, minél inkább sajátjának érzi az életet és a világot – minél jobban nyomja a história humusza –, annál több alkalma lesz megtapasztalni az idegenséget. Nincs ebben ellentmondás – még látszólagos sem.

közel voltak az éhhalálhoz

1942-ben Böll német katonaként Párizsban volt, s egy kávéház teraszán a sokáig nagyon szeretett, mélyen hívő katolikus Bloy Naplói-t böngészte. Tudta, mit keres, és meg is találta: a ’16 karácsonyi bejegyzést, hogy „elégedettebb lennék, ha teljesen bizonyos lehetnék benne, hogy ebben a pillanatban, amikor karácsonyi lakomához ülünk, egész Németország éhen döglik”. Egy esztendővel Böll születése előtt fohászkodott így az akkor „ellenség”-nek minősített (s önmagát is azzá minősítő) francia író; az első világháború közepén, amikor Böll anyja és testvérei ugyancsak közel voltak az éhhalálhoz, s a második világháború idején olvasta ezeket a sorokat a megint „ellenséggé” lett Böll, miközben Kölnben nemcsak az éhség, a robbanóbombák még inkább totális pusztulással fenyegettek. „Ha hiszek a németek kollektív felelősségében, megszököm akkor, és utat találok az emigrációba – írja –; így azonban csak sétálgattam Párizsban, éppen olyan idegennek éreztem a német hadsereget, mint a francia lakosságot, amelynek ellenségessége gyilkosan hatott, mert kollektív volt; borral vigasztalódtam, néha félórára beültem egy templomba, moziba mentem, azután vissza szállodai szobámba, és hosszú levelet írtam a feleségemnek, mielőtt lefeküdtem, majd tépelődve vártam az álmot. Nem egykönnyen mondtam le Bloyról, de nem tudtam megbocsátani gyűlöletét, így hát lemondtam Bloyról ezen az éjszakán, ebben a koszos párizsi szállodában, az ellenséges város közepén, ahol éppen olyan idegennek éreztem a német tisztek intelligens arcát, mint a lakosság dermesztő gyűlöletét.” Számtalan Böll-hős éli meg ezt a fajta „kivetettséget”, idegenséget – éppen mert markáns személyiségek, és erős az otthonérzetük-látomásuk, meg tudják is, elégszer megtapasztalták, mennyire fenyegetett és törékeny, amihez ragaszkodnak.

„Az eltompultság a korszerű háború leghatásosabb fegyvere”, mondja egy korai írás elbeszélő hőse. A szeretetreméltó, közel nyolcvanesztendős Kolb plébános pedig tanúvallomásában többek között úgy védi az ifjabb Gruhlt, aki „szolgálati útját” megszakítva felgyújtja a Bundeswehr kocsiját, hogy „mi sem veszedelmesebb egy fiatalember számára, mint az, ha belelát az ilyen óriás szervezet [a katonaság] működésébe, és tapasztalja, hogy annak értelme csupa abszurd jelentéktelenség, szinte a totális semmi, tehát az értelmetlenség termelése”. Utalásokban, „kiszólásokban” itt-ott felbukkannak a „korszerű béke” üres tekintetű, tompa teremtményei, és szó esik a bölli életműben „a rendszer”-ről is, amely maga a „Nihil”, „a berendezkedett-megszervezett semmiség”, de a rendszer „üzemeltetőit” nem ábrázolja. Pedig nyilván ismeri őket – látja a televízióban mint szóvivőt, műsorvezetőt, iparmágnást stb.-t –, csakhogy azok nem úgy üresek, mint az én üreseim. Azok még a maguk módján „megdolgoznak” az ürességért: elhajtják az emlékeiket. Átcsusszannak az új rendszerbe, simán, nyájas arccal, és a környezetükkel is sikeresen feledtetik a múltat. 1960-as publicisztikájában írja Böll: „Minden ellen, ami a visszaemlékezést szolgálhatná, a lélektan szállította a gyilkos fegyvert, amely ma már mindenkinek rendelkezésére áll a ‘gyűlölködés’ szót mint egy kést szúrják a mellébe annak, aki valódi érzéseket mer nyilvánítani. Hogy ezt a gyilkos fegyvert kikerülje, az ember elhajtja emlékeit és érzéseit, ez az állandó abortusz az, ami olyan üressé teszi az arcokat; csak az elmegyógyintézetekben van még sírás és fogak csikorgatása. Érzéketlenség, szentimentalizmus uralják azoknak a tárgyaknak a piacát, amelyekre az ember ráakaszthatja a lelkét: amulettek minden nagyságban és minden áron, a sündisznótól az emeletes házig”, s csak néhány sorral lejjebb: „Nagyon sok, nagyon okos, nagyon értelmes, fogalmazásban jártas fiatalembert ismerek, akik nyugtalanító módon jól informáltak, akik műveltek, összefüggéseket ismernek fel, a harmadik pun háborúról éppen úgy mindent tudnak, mint Faulknerről; csak azon tűnődöm, hol kezdődik vagy kezdődne az ellenállásuk”. A két szövegrész között nemzedékváltás történik: az „állandó abortuszra” szorulók – nagyon is különbözőképpen, és nem mindegy, hogyan – megismerték a história humuszát, üldözöttek voltak vagy üldözők (mert nehogy bedőljünk a primitív romantikának: az üldözöttek jó része is elhajtaná az emlékeit, néhányan meg az elhajtás leggusztustalanabb változatát választják: az emlékek piachoz igazítását és kiárusítását – lehetőleg a „téma” konjunktúrájának idején, megfelelő csomagolásban persze. És mostanában az emlék-kiárusítás különösen perverz alakzata is kapósnak bizonyul az üldözők – spiclik és ügynökök – is előhozakodnak a maguk fekália-történeteivel) – a különféle diktatúrákban, háborúkban nehéz is megúszni a történelmi horzsolásokat: a folyamatos életveszély, a kiszolgáltatottság, a szűkösség nyomokat hagy, nemcsak az agyban, de úgy látszik, formálja a mozdulatokat és valamivel megtölti a tekinteteket.

súlyos torzulások

Böll műveiben makacsul visszatér az ügyes köpönyegforgató, aki kaméleonként változtatja színét és „elkötelezettségét”, és angolnaként csusszan be az új rezsimbe. Rengeteg átvedlő pályáját láttam én is – közelről, távolabbról. Húsz esztendővel ezelőtt pedig éppen a „puha diktatúra” egyik lovagja adott alkalmat, hogy Böll világához hajoljak, de jól tudtam akkor is, hogy az én Sz.-nek titulált minisztériumi főosztályvezető-párttitkár figurám „túlságosan jelentéktelen ahhoz, hogy akár negatív legendák hőse legyen, Nettlinger árnyékában még azt is röstellném elmondani – írtam –, hogy nekem milyen kellemetlenségeket okozott (‘kellemetlenség’, igen, pontosan az!), miféle alamuszi gáncsbajnoknak bizonyult… ebben az ügyben nem szerepelt szögesdrót korbácsra emlékeztető tárgy, csak pecsétek, telefonok, kéziratlapok iktatókönyvek, le- és feliratok, engedélyezési számok – eszelősnek kell lennie annak, aki ezekben meglátja a Gonoszt. S ahogy a diktatúra „puhulása” együtt járt Sz, és a hasonlók „szelídülésével” – erre két évtizeddel ezelőtt kevésbé ügyeltem –, az ellenállási képesség (vagy készség?, ki tudja, micsoda ez, mindenesetre az emberséget döntően meghatározza, és hiánya súlyos torzulásokat okoz – végső soron az együttélést, a legkisebb közösség létét, s persze a társadalom működését is veszélyezteti) csökkent, majdhogynem eltűnt. A mai, kizárólag a protokoll szabályait és divatjait ismerő üres tekintetűeknek nincs már se letagadni-, se megszépíteni-, se kiárusítanivalójuk. Nemcsak sorsuk nincsen (azért valóban megküzd az ember), de történetük sem, a „klasszikus” elbeszélő viszont elégtelennek érzi, hogy sárkányfogveteményről vagy mirmidónokról meséljen, hogy kulturáltnak tetsző rámondással végképp megfossza őket (például a következetes többes szám használatával) emberségüktől. Mégiscsak jól van az – úgy kellene lenni! –, hogy az író vonakodik jóváhagyni: passzivitásával sem akarhat hozzájárulni a világ kiürüléséhez.

Günter Grass legutóbb megjelent kisregénye, a Kutyaévek szereplőinek történetét továbbmondó, máig íveltető Ráklépésben sem mutat nekünk egyetlen históriától érintetlen figurát. Megzavarodottat annál inkább. Öreget és fiatalt, az elbeszélővé avatott középkorút, aki féltehetséges újságíróként botladozik a politikai jobboldaltól a bal felé: csupa olyan embert, aki valahogyan – a gyilkosságig, illetve az áldozat-szerepig sodródó kamasz jobbára hallomások, kétes mesék provokációjára – kapcsolja magát a közösség történetéhez, Grass vérbeli elbeszélőként nyilván ösztönösen is ragaszkodik a valamilyen történethez, holott neki is tapasztalnia kell, hogy az epikus irodalom önfelszámolása – a filosz elit meggondolatlan, következésképp felelőtlen ideológiai handabandázásától kísérve – megállíthatatlan, talán már be is következett. Amennyiben megengedhető a történeti-kultúrtörténeti hipotetikusság, bátran kijelenthetjük, hogy ha Grass – Böllhöz hasonlóan – a korábbi évtizedekben nem válik „klasszikussá”, a Ráklépésben, s persze a Kutyaévek vagy a Bádogdob sem kerül a magyar olvasóhoz. Így meg éppen csak odakerül. Ahogyan elérhető (szabadság van!) Tolsztoj és Stendhal is – más kérdés, hogy ki akarja elérni: és ki tehet arról, ha senki?!

történetnélküliség

Kétségtelen, az „arccal a német irodalom felé” mostanában enerváltan harsogó (s ez nem képzavar, nem is oximoron: ilyen, így szól a zavaros stílusban és pózosan előadott okoskodás, amely a kőkeményen önérvényesítő gyakorlat kísérője) jelmondata nem a Böll-, Grass-, Lenz- stb. féle moralista, idejétmúlt írói „irányra” utal. Talán nem is irodalomra, inkább az irodalom piacát alakító kiadói-ügynöki-terjesztői hálózatra. Hihetetlen gyorsasággal lett divatossá a történet – a történtek – kétségbevonása, és uralkodott el a történetnélküliség. (Ennek a folyamatnak kevés köze van „a tulajdonságok nélküli ember” mint szereplő pályafutásához Pavel Csicsikovot például a Holt lelkek első oldalán csézában ülve látjuk, s Gogol állítja, hogy ez az úr „nem különösen szép, de nem is csúnya, nem túlságosan kövér, de nem is sovány, nem lehetett volna ráfogni, hogy öreg, de azt sem, hogy valami nagyon fiatal” – de milyen története van Csicsikovnak! Halottakkal üzletel: hát nem elég ez abszurdnak?! És – a mából nézve – mit se érne a világirodalom talán legragyogóbb ötlete, ha kétséges maradna, van-e ez a Csicsikov. Utazik-e ő egyik földbirtokostól a másikig? S valóban holtakkal kereskedik-e? Csakugyan szélhámos?)

Azt hiszem, az önfelszámolás folyamatában fontos indíték, hogy az érvényesülést kereső író siet megszabadulni históriai kötöttségeitől, s ha sikerül – mi, olvasók többé-kevésbé csak azzal akadunk össze, akinek sikerült –, és nem nyomasztja már a megtörténtek kérlelhetetlensége (például nem érzi, talán soha nem is érezte azt a klasszikus elbeszélői felelősséget és kínt, amiről Tolsztoj annyit töprengett: „Becsületes dolog olyan emberekről írni, akik sohasem léteztek és semmi ilyesfélét nem cselekedtek?”), ha tehát könnyedén csaponghat virtuális emberek virtuális tettei közt, ha elrugaszkodott a tényektől, s még a történeti dokumentumokat is ötletszerűen módosíthatja, azzal sem bajlódik, hogy szereplői alkatuknak-történetüknek megfelelően viselkedjenek. Nem a teremtett hős számít, hanem a leírtak eladhatósága. Tolsztoj szenvedett, hogy öngyilkosságba kellett vinnie Anna Kareninát, és fel sem vetődött benne, hogy ettől a kifutástól megkímélhetné. Nem isten volt, de író. És a történetek logikájának tiszteletben tartása elemi követelmény – erkölcsi követelmény is, bizonyára.

Grass például igazán játékos, posztmodern módon szerepelteti magát a Ráklépésben meséjében. Teremtett elbeszélő hőse, a ’45 januárjában született Paul rögzíti a német menekülteket szállító Wilhelm Gustloff-hajó elsüllyesztésének történetét. Paul várandós anyja is a hajón volt, s ő a tragédia éjszakáján született meg. Jó ötven esztendővel később. Paul azzal a logikus kérdéssel kezdi beszámolóját, s a maga meg a családja élettörténetét, hogy „Miért csak most?” És újra meg újra hivatkozik „az Öregre”, arra a danzigi íróra, aki lelkifurdalást érez, hogy nem ő mondja el a rászabott történetet” – neki, nem pedig valaki másnak kellett volna beszámolnia mindenről, aminek köze van a hajóhoz… Már a Kutyaévek című levélnehezék megjelenése után ott tornyosult előtte ez a kásahegy, amelyet neki, ugyan ki másnak, kellett volna elhordania. Rétegről rétegre.” Vagy másutt: „Emészti magát az Öreg. Azt mondja, voltaképp az ő nemzedékének tiszte lett volna, hogy megfesse a kelet-poroszországi menekültek szomorú sorsát… sóhajt az Öreg, hallgatni ennyi szenvedésről, a témát megkerülni, és jobbra fésültek kezére játszani pusztán azért, mert saját bűnünk irtózatos… Ám most az Öregember… bennem véli megtalálni azt, aki helyébe lépve – ‘helyettesként’, mint fogalmaz – arra hivatott, hogy beszámoljon a szovjet hadsereg betöréséről a birodalomba”. Hihetetlenül nagy teret alakít ki Grass ezzel az ötlettel – anélkül, hogy szabadulni próbálna terheitől és írói felelősségétől. Ha egyszer elemző mű születne az elbeszélői szerepről, Homérosztól napjainkig, Grass rendkívüli helytállásáról – egy merőben idegen közegben, szellemi életveszélyben – külön fejezet szólhatna. Kinek?

bombás-bonbonos fellépés

A históriától – s egyáltalán minden „kötöttségtől”, így a valódi otthonérzettől is – megszabadult író szeret borongani a maga méltatlan sorsán: mellőzöttségén és anyagi „megbecsültsége” soványságán; van, aki észre sem veszi, mennyire nevetséges, amikor elszánt „társadalomkritikusnak” hiszi magát, és újra meg újra saját körülményeit panaszolja. De hisz még négy évtizede sincs, hogy Böll a Szolgálati úthoz írt előszavában elmeséli, milyen sokat gondolkodott a „tényen”, hogy „a társadalom tökéletes szívélyessége az irodalommal szemben végtére semmi más, mint a gumicella egy változata”. Töprengésében pedig odajutott, hogy talán „utolsó lehetőségként” bombát dob a gumicellába, vagy a tébolyda igazgatóját teszi harcképtelenné egy mérgezett bonbon segítségével. Végül a mérgezett bonbon és az időzített bomba kombinációja mellett döntött: így született az Egy szolgálati út vége című kisregény, ugyanabban az évben, amikor wuppertali beszédében a lehető legegyszerűbb-egyértelműbb szavakkal mondta: „Ahol az állam lehetett volna, vagy ahol lennie kellene, ott én csak a hatalom néhány rothadó maradékát észlelem, és a rothadásnak ezeket a nyilván kincset érő csökevényeit patkány-acsargás védelmezi”. Nehéz, nem is annyira megérteni, inkább tudomásul venni, beletörődni meg képtelenség, hogy már majd négy évtizede hangzott el például ez a mondat is, s hogy Böll írásai, előadásai, egész bombás-bonbonos fellépése a humanitás iránt közömbös, zsákutcás társadalmi berendezkedéssel szemben ennyire feledésbe merült. Az író soha, semmilyen korban nem tudta igazán befolyásolni – nemcsak az emberiség, a nemzet – még a szűkebb környezete életét sem, az irodalom valamelyest mindig is „csinos cafrang” volt, a művész meg szenvedhetett a tehetetlenségtől, a megtorlástól, krisztusi ostorával, fáklyájával s egyéb eszközével köznevetség tárgya lehetett, de mintha nagyzolása és bohócmimikája, minden felemás szerep mégiscsak alkalmas lett volna, hogy normákat és arányokat őrizzen. A históriától érintetlen, kizárólag befutásra játszó, szükségképp szolgáltató író gondolkodásában fel sem bukkan ez a két fogalom. S ha szembesíteni tudnánk velük, ingerülten hárítana, s álságosan a szabadságra meg a demokráciára hivatkozna: kicsoda ő, hogy bárkinek normát és arányt „mutasson”. Író, mondhatnánk szelíden, csöndes konoksággal, író, akinek nincsen misztikus küldetéstudata, nem prédikátor, még csak nem is – ahogy Böll mondja – „igazságterjesztő”, a szokásosnál talán nagyobb a képzelőereje-kényszere (ez is adottság, mint valakinek a neme, a faja, az egész történethalom, amelyet születésekor örököl, és tehetségétől függően kezd vele valamit, s ha kezd, felelősséget is érez a „sajátért”), amúgy éppen olyan az erkölcse, a logikája, az indulat-készlete, mint egy tanárnak, asztalosnak vagy buszvezetőnek – rendszerint érvelés és elmélet nélkül is „belátja”, hogy szabadság csak erős kötődésekkel együtt létezik. A történet nélküli ember – már műlény volna? –, akár szóvivő, akár minisztériumi kabinetfőnök, akár ügyvezető-igazgató vagy műsorvezető, különösebb brutalitás nélkül, a karrierje tényével törli el mindazt, amiről amúgy is nehéz beszélni (nem lehet túl sokszor idézni a bölli sóhajt, hogy örüljön az ember, „ha olyan papra lel, aki hébe-hóba dadog”), holott csak arról érdemes; luxus kocsival, iroda-berendezéssel, nyakkendővel és zselézett hajjal „szívélyesen” negligálja, aki-ami rebbenékenységében szerethető, s aminek csakugyan nincs köze semmiféle sikerhez: se toplistához, se néző-látogató-számhoz; pénzhez se nagyon. Az embert pedig nemcsak lelőni, kínozni, éheztetni, dolgoztatni, bezárni lehet – éppen eléggé nyomorúságos, ha a saját közreműködésével szórakozni vágyó közönséggé-szavazóvá alázzák, s az egyre villogóbb-harsogóbb és egyre ingerszegényebb környezetében nem lelhet semmit, amivel – nagy szavak? – élni lehetne.

Úgy látom, Böll – s persze nemzedéke legjobbjainak – életében a második világháborút követő néhány év volt a „nagy lehetőség” időszaka, szenvedés és gyász segíthette volna akkor a testvéries szabadság megteremtését. Kínálkoztak hagyományok, modellek is, és akadtak túlélők, akik nem korrumpálódtak, és nem asszisztáltak gyilkossághoz. A kapituláció (felszabadulás) után tizenhárom esztendővel keservesen – és dühösen – konstatálja, hogy a testvériség és szövetség szelleme nem hatotta át a háború utáni politikát, a jó hagyomány elherdáltatott, mert „harácsolók uralkodnak a terepen, primitív taktikázók, emlékezőtehetség nélküli emberek, életerősek, egészségesek, akik ‘nem néznek hátra’, és nem hódolnak a megfontolás kárhozatos bűnének”. Tizenhárom évvel az úgynevezett magyar rendszerváltás után az én életem nagy és nem remélt lehetőségét cseszték el – a kificamodás, vagy nevezzük bárminek, nem megtörtént, hanem aktívan csinálták: harácsolók nyilván, primitív taktikázók, emlékezőtehetség nélküli emberek, akik maguk is meghökkenhettek, milyen könnyedén „integrálták” (magyarul: megvették) az értelmiséget, az irodalmat mint olyat, milyen hamar eltűnt norma és arány – s milyen gyorsan betöltötték helyüket az üres tekintetűek, akiknek nem gond az ilyen-olyan múlt, mert nincs nekik és számukra semmilyen múlt. Böllt érezhetően bántotta, hogy a háború alatt csak passzív volt („nem vagyok hivatott azok fölött ítélkezni, akik hangoskodva járták a legkisebb ellenállás útját… míg én passzív maradtam, és nem csináltam semmit”); s mit csináltam – csinálhattam volna – én, hogy ne lehessen ilyen akadálytalanul szociális autó-showt rendezni”: mit, hogy legalább elhihetetlen legyen: a história humusza nélküli élet nem ugyanolyan minőségű élet? – Tudom-e, milyen minőségű?

kép | vecteezy.com