A HALOTTAK SÚLYA
2000 június
A szaktudósok is úgy vélik, hogy a mintegy százezer évvel ezelőtt bekövetkezett emberré válást leginkább az őskőkorszak középső szakaszában élők új, különös szokásai bizonyítják: ember-őseink ugyanis gondoskodni kezdtek halottaikról. Eleinte lakóhelyük, sőt, a tűzhely közelében temettek, és a halottakat – hogy a maguk körében tarthassák – vörös színű agyaggal is bekenték, ellátták őket élelemmel, s minden jel szerint a közösség tagjaiként „bántak” velük. Aztán újabb ezer évek múltán meg mintha félve-irtózva gondoskodtak volna: a gondolkodás kötelezettsége már visszacsinálhatatlan lett, de a lakóhelytől minél messzebb hantoltak; a halott térdét a hasáig felhúzták, hánccsal megkötözték, oldalt fektették egy kőre, és a sírra köveket hengergettek. Ennivalóval és szerszámmal tisztességgel útjára bocsátották – nyilván remélték, hogy ez elbocsátás, a halott beéri ennyivel, és halálával nem fertőzi az élőket. A törődő szeretet, a tökéletesen spiritualizált „rágondolásban” például, azóta is keveredik a borzongó félelemmel – de hát miféle kapcsolat lehetséges élő és halott között, ha a „kapcsolat egész terhét az élő viseli? Csak az élő lehetősége – kényszere és kivételezettsége –, hogy kapcsolatot őrizzen, képzeljen, kreáljon. A halottak csak az élő által vannak, annyira és olyasformán vannak, ahogy az élők akarják, tudják, bírják. Persze korlátlanul lehet kapcsolatot hazudni, színlelni, hamisítani – kinek joga aztán ítéletet mondani az élő majd mindig felemás és suta próbálkozásairól: hogy megtartson, hogy meneküljön, vagy – akár öntudatlanul – egyszerre kísérelje meg a kettőt?
Ősi szláv rítus a kétszeri temetés. A több éve – három, öt vagy hét esztendővel korábban – elhunytak csontjait a közösség tagjai kiássák, megmossák, asztalkendőbe burkolják, gondosan megtörülgetik, s visszateszik a földbe; a kendőt pedig az ikonos szent sarokban őrzik: nyilván ikonabb ikon ez a többi „igaz kép”-nél, de a legeslegigazabb kép is csak azt mutathatja: a halott az adott közösség tagja volt; ez a legfőbb ismérve, emellett persze lényegtelenebb tulajdonságairól is megemlékezhetnek: az erejéről, a magasságáról , a hangjáról, idézhetik a szokásait – mintegy mellékesen. Mert úgy tűnik, addig lehet az elhunyt egy közösségé, amíg nincs, nem alakul ki jellemzőbb, sajátabb vonása, amíg nem lesz mindenekelőtt individuum. Ha az állam vagy bármilyen intézmény manapság „saját halott”-ként „vállal” valakit, az legjobb esetben azt jelenti: fizetik a temetési költségeket. A modern korban ugyanis nincs már az emberi egyedet fajbeliként védelmező, irányító közösség; ezzel csak ámítani lehet, szándékosan vagy ostobán-pufogtatóan csalni, szinte mindegy, a visszatalálással kecsegtető csúnyán átveri mindazokat – sok-sok embert –, akik nem tudnak mit kezdeni individuális létükkel, akik tehetetlenül szenvedik a vallási instrukcióknál is nagyobb védelmet és megnyugvást adó archaikus közösségek eltűntét – s hogy nincs, valóban nincs az életnek meg a halálnak ma elviselhető módja, formája. De lehetne?
Úgy sejtem, egyedül az ugyancsak fiatal, „kiszakadtságunkkal” nagyjából egyidős, mert éppen az individualitás kora óta létező történelem – kinek-kinek saját története, és az emberé persze – segíthetne… Hogyan? Okoskodással, tudással, szóval tudattal semmiképp, hisz még ha nagy bátran és fegyelmezetten megkíséreljük is „rendezni” élet- és halálmódunkat, az elszánás és kiszámítottság miatt eleve nem rokonszenves a vállalkozás. Elkerülhetetlen az individuum történelem-hamisítása. Vágy és valóság rendre cserélődik, a nézőpontok, mint orkán cibálta sátorban a felfüggesztett lámpácskák, inognak. Félelmes minden bosszúlihegés, és émelyítő a megbocsátás pietista póza. Ami megtörtént, amit megtett valaki, az olvadni képtelenül létezik az idők végeztéig; a szavak, a mozdulatok, árulások és védelmezések, mind, mind, műholdakként keringenek körülöttünk, a halál pedig tán más távlatot ád, de változtatni, eltüntetni semmit se fog; a fel és kihasználások kegyeletsértőek.
tisztességes számontartás
Az élő nem rendelkezik halottai dolgáról, noha minden, ami volt, az ő öröksége, és nagy a csábítás, hogy ezzel az örökséggel csináljon valamit: legalább megbosszuljon vagy megbocsásson, ízlése és igénye szerint hangsúlyozzon, csoportosítson, feledtessen vagy ünnepeltessen – hogyan is értetné meg a tehetetlenségtől és a kényszertől kínlódó magamagával, hogy a történelem semmi más, csak tisztességes számontartás, a múlt viselése a jelenben. Még csak az sem igaz, hogy a halál nivellál, hisz a halottak súlya éppúgy különbözik, mint az élőké. Feszenghetünk és szégyellhetjük fölényünket a néma halottakkal szemben – hiába.
Hanem mi az: viselni a múltakat? Rámondás csak? Ez segítene, ha például rányílik szemünk egy ’86-os fotóra: a Varsói Szerződés Politikai Tanácskozó Testületének ülése, Budapesten – és a kép láttán megborzongunk? És segítséget remélhetünk-e, ha már (még) egy veszélytelennek tetsző fotográfia is ránk szakaszthatja évtizedek terhét? Bűvölten nézni kell, újra és újra csak nézni a még eleven alakokat, fürkészni, hogy innenről láthatók-e már a hullafoltok. Förtelmes. A tanácskozás egyik szünetében elkapott jelenet dramatikusan sűrű, a háttérben, az üvegfal mögött nagy a nyüzsgés, az üvegen felirat: FŐBEJÁRAT, ketten éppen kilépnek, az őrök mint próbababák, és az előtérben a dráma főszereplői. Jobb oldalt hármas csoport: Honecker kényszermosolya profilból, Jaruzelski merevsége, gengszter-szemüvege csaknem szemben, a nekünk háttal álló, de jól felismerhető Gorbacsovot hallgatják, a fénykép közepén Kádár bizalmatlanul lesi őket, két lépésről félig visszafordul, bal keze a nadrágzsebében, ijedtsége leplezhetetlen, a szája is megnyílik, gyerekesen hallgatózna, és szenilis, ahogy a tekintetével kapaszkodik. Fókuszba tett figurája emblematikus, mintha egymaga idézhetne egy korszakot. Bal oldalról Ceauşescu is a hármas csoportot nézi, hátul összefogott kézzel áll, gőggel próbálja távolabb tartani magát, ugyanazzal a gonosz gőggel, amellyel ad hoc bíráit nézi majd…
Napok, hetek múlnak; egyszer azonosítani próbálom a jelenet mellékszereplőit, valamit tegyek mégis: aztán bámulom a nadrágjaik szárát, sötét cipőiket, talpuk alatt a rücskösnek tűnő padlatot, egészen alant nyilván a föld, ahogy fölöttük meg az ég – ha fordulni látszik, az csak a szédülés tünete.