Levendel Júlia

A DUNÁTÓL — HOVA?

1998 május

A DUNÁTÓL — HOVA?

Apám az utolsó nyarán, pár héttel a halála előtt is lejárt a Dunára fürdeni, s ha éppen nem akadt senki, hogy a felsőgödi háztól a vízpartig fuvarozza (és legtöbbször nem akadt), maga ült a kormányhoz. Bement a tizenkilenc-húsz fokos vízbe is, az évről évre mocskosabb, egyre több szennyet úsztató-sodró folyóba, kötelességtudóan és eltökélten, meggyőzve önmagát és győzködve bennünket, hogy ez jó neki, a mindig megjelenő kiütések majd eltűnnek, ahogy előjöttek, a karján terjedő, dagadt-vörös fertőzés is elmúlik, ezek el; büszke volt a teljesítményére, hogy lejár naponta a Dunára, hogy visszatér, újra és újra vissza, mint valami harctérre. Az életéért viaskodott abban az örvénylő, gyors folyamban, és mindazért, amit az élet legfőbb értékének gondolt: a kitartás, a hűség, a bátorság megőrzéséért. Nem értette, miért nem akarok soha, a legtikkasztóbb kánikulában sem belegázolni abba a vízbe, és nem értette, hogy ha valaki előtt ott hömpölyög a Duna, hogyan kívánkozhat az Égei-, a Földközi- vagy a Jón-tengerhez, és persze nem engedett, egyre kevésbé engedett udvarias kitérést, hárítást, hogy ízlésbeli dolgokról nem érdemes vitatkozni, meg hogy kinek ez, kinek az, ugye — nem. Újra és újra próbálkozott, csábított és zsarolt, misszionáriusként szembesíteni igyekezett gyerekes makacskodásommal és tudatlanságommal, és mintha mindvégig bízott volna bennem, s persze nem úgy, hogy majd megtörök, behódolok vagy megszánom, hanem hogy egyszer csak felfedezem, magam is rádöbbenek, hogy nincs nagyobb gyönyörűség, mint Felsőgödnél belegázolni a Dunába, be tíz-húsz méternyit legalább, kalimpálni kicsit az amúgy is szállító folyóban, mintha ez úszás volna, igazi sport, testedzés, egy kilométerrel lejjebb aztán kievickélni, visszakutyagolni a parton, kerülgetve az üvegcserepeket, csikkeket, kutyaszart, holott mindez kikerülhetetlen, visszatalálni az autóhoz, és örülni, hogy aznap is megvolt, teljesíttetett. Az utolsó nyáron, azt hiszem, nem volt már egy kilométernyi a sodortatás és a gyaloglás, de a Dunára járás szertartásához makacsabbul ragaszkodott, mint bármikor korábban.
a Duna-part szépséges királykisasszonya
Ott, a felsőgödi Duna-parton ismerkedett meg anyámmal. A tizennyolc esztendős, nagyon szegény és tökéletesen ártatlan fiú akkor is csatába vonult: le kellett győznie, ki kellett ütnie a felsőgödi Duna-part szépséges és csiszolt elméjű királykisasszonyának valamennyi udvarlóját, hódolóját, beleértve az egyetemet végzett, az állásban lévő lovagokat is; ott lebzseltek és dongtak mind a Duna-parton, a királykisasszony pedig tizenhat éves sem volt, ráadásul szüleinek egyetlen gyermeke, nagyanyjának egyetlen unokája, megannyi nagynéni és nagybácsi egyetlen unokahúga. A csata fényes sikerrel járt: amikor ’41 júniusában a királykisasszony jelesen érettségizett (németből persze — zsidó lévén — nem kaphatott jelest), és Németország hadüzenet nélkül megtámadta a Szovjetuniót — azon a Szent Iván napon a szüleim Kárpátalján házasságot kötöttek. Apám amúgy is ott dolgozott a gyógynövényeket gyűjtő és forgalmazó cégnél. Ott volt Kárpátalján munkaszolgálatos is, onnan vitték ’43 nyarán a bori koncentrációs táborba, de előbb még (így volt szokás) eltávozást is kapott, és éppen Szent Iván napja volt, azon az éjszakán az egyszobás felsőgödi ház verandáján feküdtek le a szüleim — ölelkezésüknek nem célja, csak eredménye lettem én; mondhatni iszonyú felelőtlenséggel hívtak életre, és mondhatni kivételesen erős életösztönnel.

Szőnyi István: Fények a Dunán

Szőnyi István: Fények a Dunán

Vajon a kész tény, a már adott valóság ideologizálása volt csupán, hogy mindig is azt hihettem, az én létezésem tartotta életben őket? Anyám huszonkét évesen, csontsoványra aszalódva, de hatalmas energiával azért bujkált és bújtatott, mert én voltam, és apám azért bírta ki a bori tábort, az erőltetett menetet, a cservenkai vérengzést, azért tudott megszökni, mert tudott a létezésemről. ’44. március 22-én este tízkor proklamálták a rádióban a három nappal korábbi német megszállást; anyám még meghallgatta a híreket, utána kezdődtek a fájásai. Burokban születtem a zsidókórházban — mert nem volt, aki megrepessze a burkot. A szerelem inspirálta világnagy dac lett hát első számú örökségem, s ma is úgy tűnik nekem, Binder úr minden lehetséges dunai építménye nem termelne annyi energiát, amennyi ebből az örökségből hasznosult. Először is kibírtam életem első esztendejét. Igaz, amikor tíz és fél hónaposan Szegedre érkeztem, öt kiló voltam, de hát a gyalogoló felnőttek sem nyomtak sokkal többet. Annyi energiát kaptam a fogantatásomkor és a világra jövetelem pillanatában, annyi lehetőséget további, új energia termelésére — újrahasznosításra és megsokszorozásra —, hogy lássam, megértsem, és megint csak kibírjam, hogyan válik zavarossá, hogyan úsztat, sodor töménytelen bánatot, sérelmet, csalódottságot, erőszakoltságot, versengést a valamikor kristálytiszta szerelmet hömpölyögtető folyó.
Hajrá, Duna!
Azon az utolsó, ’94-es nyáron vajon látta-e apám a vízben saját haldokló arca mögött a szerelmes kamasz arcát? S az erőltetett menet végére ért fiatalemberét — apáét —, akit a Pandúr-szigeten az SS-ek visszaadtak a magyar keretnek, ő meg belegázolva a Dunába nem ismert magára, a kiszáradástól mintha nem lett volna szeme? Látta-e a vízbe lőtteket? A híd alatt alvó hajléktalanokat mindig, mindenütt látta, és hajlamos volt kérlelhetetlen kritikával, próféta-szigorral éppúgy áldozatnak tekinteni őket, mint ahogy áldozatok voltak a belelőttek, az összevertek, az erőltetett menetben vonulók. Finomul a kín. Talán. Szeretnénk hinni, hogy finomul. Anyám már sohasem ment a Dunára, de az Égei-, Földközi-, Jón-kívánkozást nem értette. Nem kellett volna itt maradni, itt nem, itt nem, ismételgette konokul, nem kellett volna, de hogy akkor hol, hová, azt nem mondta. Ha autóval áthajtottunk (ma is, ha áthajtunk) valamelyik hídon, a gyerekeim, az unokáim lelkesen szurkolva kiabálták (kiabálják): hajrá, Duna! Hajrá, Duna! Ott, figyelj, mondja a hátul ülő felnőtt, ahogy közeledünk a hídhoz, ott lesz, mindjárt, most, figyelj!, és az ablakhoz nyomva orrukat bűvölten nézték-nézik a szürke vizet, haj-rá, Duna! Víz és uszályok, hajók, olykor horgászok a parton, szép és ronda épületek tükröződnek, Duna!, mondja Rebeka, és a másik ablakhoz fordul: ott is Duna!, örül a varázslatnak.

’44 késő őszén Pestről Budára, vagy Budáról Pestre kocsiban tolt anyám, a kocsiban bizonyára kis motyónk, az egyik védettnek nyilvánított házból a másik védettnek hitt ház felé igyekezett. Bizonytalanból a még bizonytalanabba — miért ne lehetne a bizonytalanság egyszer ideiglenes biztonság? Pici pihenő? Egy éjszakára legalább. Volt valami svéd papírja, vagy hamisított svéd papír, különben is a papírjain erdélyi menekült. Sötétedésig azért valahol helyet kellett találnia, a kapott cím talán jó lesz, talán nem; vallástalan hívő volt, a nyáron is hitte, hogy a Dunán alászálló levelét megkapja apám, kézírása eljut a bori táborba, …nem tudom, megálltuk-e igazán helyünket a kitartásban, de úgy érzem, hogy eddig elég sikeresen álljuk a próbát. A jó Isten — erősen bízom benne — most már ránk fog nézni. Engedi, hogy rövidesen karjaidba vehesd imádott gyermekünket. Ha néha úgy érzem, hogy most már nem bírom tovább, erre a pillanatra kell gondolnom és világos lesz minden. A jó Isten áldása kísérje minden lépésedet. Forró szeretettel csókol és vár…, én képzelem csak, hogy a Dunán, és szállt alá, regényesen szinte, titkosan lapult egy büntetésből keretnek beosztott gróf zubbonyának zsebében, hajón utazott, csörgött, pöfékelt a hajó, a zubbony zsebében a levél, később apám a talpa alatt őrizte, rejtette az erőltetett menet idején, a pillanatra gondolt ő is, mindig, mindannyian egy pillanatra, lehajtott fejjel futott a Duna mellett, futott előre, fölfelé, dacolva a folyás irányával, futott, mert hajtották, s mégis mintha hazafutna, előre, föl, és nem dőlt ki, nem bukott le, talpa érezte, tudta a levelet, és ő is hitte, hogy a jó Isten áldása…, akkor ősszel a hídon, a Duna fölött, kiesett a kocsi egyik kereke, javíthatatlanul, jóvátehetetlenül ki, karban kellett vinni engem, a motyót, vonszolni a megbénult kocsit, és sötétedésig eljutni az ismeretlen helyre.

Szőnyi István: Dunai táj

Szőnyi István: Dunai táj

Első terhességem utolsó hónapjában többször gyalog mentem haza az egyetemről. Hiába hűtöttem magam, hogy ostoba és vétkes minden siettetés, a türelmetlenségemet alig tudtam fékezni. Sietősen és nagyokat léptem a Váci utcában, a Dorottya utcában, elhúztam a Gresham és az Akadémia előtt, át a Lánchídon, be az Alagútba, ki a Vérmezőre, a Városmajoron is át, és figyeltem, vannak-e már jóslófájásaim; nem voltak. Csak a hídon álltam meg, kényszeresen néztem a vizet, messzebbről kiszemeltem egy fadarabot, valami hulladékot, és követtem, míg a híd alá sodródott, hajrá, Duna!

Néztem az egyenletes, gyors folyást, megbűvölten, ahogy megbűvölten néz minden vallástalan hívő a könnyen jelképesülő jelenségekre; ’63 májusa volt, sütött a nap, tavaszi szél fújt, néztem Pest és Buda között a híd alá sodort fadarabot, néhány percig elég volt, hogy csak nézem.

felső kép | Szőnyi István: Dunakanyar