A 100. LIGET-SZÁMRA
2000 augusztus

Mondhatnánk persze a derék és jócskán ügyefogyott Lőrinc barát korholó hangján – sőt, gyanítom, ki-ki és külön-külön el is mondja olykor magának –, hisz valahogyan élnünk kell: hogy „Lefitymálod szerencséd!?” – lefitymálod? Nem is érzed szerencsének, mikor ,,Tengernyi áldás záporoz fejedre” és „A Sors előtted ünneplőbe bókol”? ,,Vigyázz, ki így tesz, rosszul végzi az!”
Hát nem szerencse, hogy itt vagyunk? Hely és idő hogy így egymásba simul! Hát hol van az előírva, hogy még most is lennie kell ennek a nyelvnek, amelyen beszélünk és írunk? Ki szavatolta, hogy egyetlen ember is marad a mai napig, aki érti ezt a beszédet és képes elolvasni az írást? S hogy marad ember! Hogy lesznek, akik bár mintha álomban botorkálnának, és nincs senki megmondhatója, ártó vagy boldogító varázslat kiszolgáltatottjai ők, vagy éppen varázslat nélküli valóság ez; ilyen volna? – szóval tudhatatlan ugyan, a régi értelemben vagyunk-e egyáltalán, vagy virtuális lényekként hemzsegünk, de szabadon. Ha tetszik, irodalmat is szimulálhatunk. Ez nem szerencse? Gondolta-e közülünk bárki is, mikor az itt lévő legfiatalabb felnőtt született, hogy mégis megcsináljuk?, hogy folyóiratunk majd legálisan létezik, vagyis bárki bármikor megveheti – és kidobhatja? Hittük-e, mikor meghitt és dédelgetve formált ábrándjainkkal újra meg újra, legalább konokul, ostromoltuk az omlékonynak igazán nem látszó falakat – hittük-e, még arra is marad majd kedvünk, hogy ne tetszelegjünk a falomlasztók pöfeteg szerepében? Az sem szerencse, hogy Ligetnek neveztük, eleve száműzve belőle a normális, a megszokott brutalitást – mintha csak száműzetve belemenekülnénk? Elértük. Fogjuk. És még mindig akad itt bőven kapaszkodó. Ez talán nem szerencse?
Nem szerencse, hogy a hosszú évtizedeken át jól bevált, szívünknek oly kedves, mert bizonyára termékenyítő és ifjan tartó dacosságot még mindig elővehetjük? Hogy tehát van kivel és mit, kinek és minek; az sem szerencse, hogy van mi ellen?
Úgy mondom, ahogy Lőrinc baráttól tanultam: „Állj talpra hát, fiú!” – te pedig „Jó asszony, indulj el: köszöntöm úrnőd.”
A 100. szám megjelenését az Írók Boltjában ünnepeltük. Közreműködött még: Horgas Béla, Dániel Anna, Poszler György, Lányi András, Zoltán Gábor. Az alkalomra verset írt Lackfi János, Vörös István, Géher István, Tamás Ferenc, Tandori Dezső, Nagy Boldizsár, Tatár Sándor, Somos Béla, Acsai Roland, Fecske Csaba, Dobai Lili, Czilczer Olga, Asztalos András, Fleischer Tamás.