EGY KORTY MÓLÜ

L. J.: Amikor az a Klee-féle „aktív vonal” elindul, mintha egy kiterjedés nélküli pontból, a semmiből eredne, s mégis látható: ered, indul, már-már vonalka, valami kezdemény, tojásból épp kikelt fióka, félénk-esetlen, a saját lélegzése, szívverése is meg-megrebbenti pihéit – ennek a reszketésnek örökre nyoma marad; én is vonalnak mondom, noha nálam betűkupacok jelennek meg, már régen nem is papíron, a számítógép klaviatúráján inkább hangot fogok, mert az az útra készülődő valami bennem legelőbb is hangzik, plim… plám… plim-plim-pá… nem, még korai, még kottázhatatlan, de az a valami nagyon is aktív, és újszülött erőszakossággal követeli a magáét: mulatságos, ahogy lábra kapna, lenni, teljesedni akar, mulatságos az ősbizalma. Nekivág. A semmiből egyenesen a mindennek. Hiába lehet belőle még bármi, elakadhat, eltörlődhet, és a szerencsésen növekvő is kanyaroghat erre, hajolhat arra – a még pöttömnyi óriás-sóvárgása lebírhatatlannak tetszik; van, hogy rábámulok utcán, üzletben, villamoson egy képre, s az elém villanó alak mozdulata, pillantása elegendő indíttatás, már csak a történet hiányzik mögüle; van, hogy arra ébredek: egész mondatok szólnak, megformált szöveg szinte, többnyire a saját hangomon hallom a diktálást; megesik, hogy az értelmi szenvedély minden érzéki kényszernél erősebben sürget utánagondolni, hogyan is van, ami van – ilyenkor azonban a szokásosnál is szorongatóbb a gyanú, hogy értelmetlen, amit teszek, mert ha a rögvest nyomuló utilitás ellen védekezve ‘szenvedély’-nek nevezem is az indító lökést, mégsem olyan kételytől mentes esszéfélét írni, mint megjeleníteni embereket, sorsokat –; szóval sokféle kezdetet próbáltam, a leggyakoribb a tapogatózó, hangot kereső, bámulatos ősbizalommal máris lépni igyekvő; s ha ez keveredik az amúgy is hasonszőrű vággyal, hogy abból a semmi-pontból ne csak az én aktív vonalam induljon, s hogy az ugyancsak sejtett-sóvárgott, de már útnak eresztett vonalad összeérjen az enyémmel – mit bánom, találkozzanak, mint a párhuzamosok –, és önnön ámulós reszketegségükkel bizonyítsák: van ilyen – hogyan is lehetne még akármelyiknek konkrét tartalma-teste, túlságosan közeli a valódi semmi, egyelőre csak jel, óvatos-erőszakos szándék, hogy most is legyen.

H. B. A vasúti pályaőrnek akkoriban a sorompó állítása, gondozása mellett rendszeresen be kellett járnia a vonalat, végigmenni gyalogosan a szakaszán – nem tudom, most mi a rend, s az a hat-nyolc kilométer, ami apámé volt gyerekkoromban, az a Kaposvár és Barcs közötti, előbb a kálmáncsai, aztán a kadarkúti bakterházból bejárt út, a két várost összekötő egész pálya már meg is szűnt a múlt század végén, a síneket és talpfákat felszedték, a sorompókat leszerelték. A kálmáncsai kockaháznak ma már a romjai is eltűntek, de menni azért lehet, a kövesúton autóbusz jár; menni valahogy mindig lehet, kell, százféle értelemben, bármi is viszi (miviszi?) az embert – ha másként nem, hát helyben (fejben) járva, szavakba, képekbe kapaszkodva, s ahogy most kedvenc, többször is megírt motívumomat, a Klee-féle aktív vonalat ide idézted, egyszerre felsejlett bennem különféle menéseim egész konglomerátuma, megtörtént, amire számítottam: érzésem szerint vonalban vagyok. De hol? Csak nézek báván. Vonalbejárás következik?, írás-menés? Vörös hajú, szeplős, bolgár évfolyamtársam bukkan föl belső mozimban, vagy mimben, ’50 júliusából, akivel Budapesten, a csillebérci úttörőtáborban kötöttem igaz barátságot az éjszakai őrség órájában. Beszélni nemigen tudtunk, de a kalandos helyzet, hogy a Partizán altábor álmát őrizzük, töltetlen légpuskánkat olyan feszülten szorongatva, mintha vadnyugati winchester volna, mélyen összekapcsolt bennünket. S nemcsak az őrség, hanem az egész tábor, a zászlófelvonások és -levonások pompája, a sátrak, és az addig ismeretlen fejedelmi étel, a vajas-mézes kenyér tízóraira, az esti zakatolások, ahol a bolgár fiúval nem untuk meg újra és újra egymást választani.

jó úttörő voltam

Jutalomból kaptam a hatodik osztály végén a csillebérci nyaralást, mert jó úttörő voltam, rajtanácselnök, és V. Gy.-vel, a borbély fiával az úttörőcsapat selyemhernyótenyészetének irányítója, faliújságfelelős és még mi minden. Anyámat jóakaratú hangok figyelmeztették, hogy ne engedjen el, mert Szibériába visznek, de ezt már akkor is mondták neki, amikor úttörő lettem. Nem vittek el, s amikor az első hét végén apám és anyám meglátogattak Csillebércen (volt vasúti szabad jegyük), megnyugodva látták, milyen fényesen élek. Új barátomat is megmutattam, de anyám nem lelkesedett, mert ’45-ben bolgár katonák vitték el a disznónkat, lelőtték az ólban, végighúzták az udvaron, földobták a lovaskocsira és elhajtottak. Mondtam, hogy nem az én barátom apja volt; anyám csak legyintett. Az emlék bennem is feltámadt, de az esti zakatoláson siettem bolgár pajtásomat táncba vinni.

Egy év után újra mehettem Csillebércre mint veterán-kedvezményezett, a jótanulási érdemrend tulajdonosa – a rönkvárban vívott számháborúkban persze már nem találkoztam a bolgár fiúval, a véletlen annyira azért nem játszott alám. Máskor, azóta is: igen. Most például. Még ha ez a vonal a véletlenhez csupán áttételesen kapcsolódik is. Csillebérc akkor dekoráció itt? Nem, dehogy. Kell valami meder, és nem csak az irodalom konkrét érzékletességet kívánó természete miatt. Testiesség nélkül semmi sem megy, még a semmi sem. A csönd is csak a szavak, mondatok közeiben él – a némaságnak válaszként van értelme, eredendően nincs. A vonal valakié, egy antropomorf vonal ugyebár, mozgó valami, ifjú vagy meglett „talán”, s ha elindul, lehet bizakodni, ráhagyatkozni valamelyest, de egy idő eltelte, egy darab út megtétele után irányulnia kell valamiképpen, ha nem akar jelentéstelen firka maradni. Tétnek kevés a puszta létezés: attól függetlenül is kevés, hogy lehetetlen. Vagy mégsem? Ha valamit lehetetlennek érez, gondol vagy akár tud az ember, még nekivághat, mert hátha nem tudja jól, végig és tovább, mert a vonalat nem elég egyszer meghúzni, szabad és szükséges ismételni, újra meg újra bejárni és hozzáadni a meglévőkhöz a vadonatúj pillanatot.

L. J.: A megérzést, hogy mindez már megvolt, hogy a vonalindítást kísérő ámulást és szorongást, a gyerekes követelőzést, toporzékolást szinte, meg a józan kétely megannyi változatát is megéltem, megírtam – megéltük és számtalanszor megírtuk azt is, hogy már megéltük és megírtuk –, az önfaggatást tehát, vajon öregségi tünet-e ez, hárítom, és nem is egészen sikertelenül: az ismétlés-ismétlődés élményét ugyanis nagyon fiatalon megtapasztaltam, és talán nem korai szenilitásom miatt. A különféle helyzetek kísérteties hasonlósága, ahogy visszatérni látszanak jelenetek, magatartásformák, ahogyan életembe nagyon közvetlenül beleszólnak életek-sorsok, abból is adódhat, hogy a korábbiakhoz hasonlóan nézem a jeleneteket és az embereket. Nem a teába mártott sütemény íze és a pára illata idézi fel nekem az évtizedekkel korábbi arcokat, mozdulatokat, hanem saját rálátásom szöge vagy mije. Úgy rémlik például, ugyanazzal a tartózkodó lelkesedéssel, ugyanazzal a teljes odaadással és képtelenséggel, hogy egészen feloldódjak valamilyen közösségben, ugyanazzal a kritikus figyelemmel és kíváncsisággal hallgattam-láttam tizenkét évesen a Petőfi Kör vitáit, mint a hatvanas évek végén az általunk kezdeményezett Eszmélet-találkozókon vagy a ’87-es lakiteleki sátorban megszólalókat, vagy – mi tagadás – az utóbbi húsz esztendőben a megint csak saját szervezésű Liget-rendezvényeken szereplőket. S noha már-már kényszeresen kérdezem, nem ideologizálom-e a valóságot és benne magamat, a saját tetteimet és érzelmeimet, nem kreálok-e csomagoló-magyarázó eszméket, hisz olyan szánalmasak az efféle erőlködések – végül mindig (eddig) oda jutok: a rengeteg ismétlődés-érzet alapja mégiscsak az, hogy gyerekkorom óta keveset változtam, és azt remélem, szerencsésen keveset, mert ennek az állandóságfélének köze sincs a szellemi-lelki merevséghez. A tapasztalatok és ismeretek gyarapodása egyszerűen nem fordított a világnézetemen – a kifejezést őseredeti értelmében használom –, ahogy a külvilág átalakult értékrendje vagy az egymásra huppanó esztendőkkel együtt a csontjaimba rakódott mész sem. Nagyjából most is olyasmiben hiszek, azt várom, felháborodottan azt utasítom el, amit fél évszázada vagy még régebben, és a vonalindítás remegős elszántsága is, vágya, hogy feléd vezessem, mintha a régi volna.

amúgy prostitúcióval

Amikor második elemistaként – egy kemény, szüleimnek életveszélyes, engem végképp felnőtté érlelő esztendőt magunk mögött hagyva – Budapestre költöztünk, szerencsémre különösen érzékeny (talán mert iszonyatos csapásokat megélő) tanítónénim, s mindjárt több barátnőm is lett. Egyik osztály- és napközistársammal egy házban laktunk, ők két emelettel lejjebb, alattunk – a térbeli, fizikai közelséget, a szomszédságot ma még mulatságosabbnak érzem, mert kettőnk élethelyzetét, származását-neveltetését a legvakmerőbb írói képzelet sem formálhatta volna különbözőbbé. Nem közönséges koldus és király, fehér és fekete ellentétpárt alkottunk – a különbözőség nem is volt látványos (körülöttem mindenki szerényen, anyagi sivárságban élt), ám annál mélyebb. A másságot tetézte, hogy én nemcsak élesebben láttam, többet megértettem az ő körülményeiből, adottságaiból, mint ő az enyémekből – azt az irtóztató lelki távot is, amit a barátság néhány évig szépen áthidalt, elég pontosan érzékeltem. Anyám és az ő anyja egyidősek voltak: ’52 elején huszonkilenc esztendősek, de kölcsönösen néniztük egymás anyját, az övé hivatalosan valami hivatalba járt, amúgy prostitúcióval kereste meg, ami a nagy család fenntartásához kellett. A barátnőmék öten voltak testvérek, ő a legidősebb, aztán egy-egy év korkülönbséggel jött a többi; mint az orgonasípok; az apja ritkán mutatkozott, öregember, nagybeteg, mondták, és talán csakugyan huszonöt-harminc évvel volt idősebb a feleségénél; nekem mumifikálódott rémnek tűnt. Egyszer-egyszer felvette horthysta tiszti egyenruháját, és kiült földszinti ablakukba; vastag, fekete keretes szemüvegben, csontsoványan, eszelős tekintettel, dermedten csak ült ott. Az utcán elhaladók próbálták nem észrevenni. A család feje az apa vénkisasszony húga volt, a gyerekek keresztanyának szólították.

Az egykori apáca takarított, vásárolt, főzött és mosott, bedolgozásokat vállalt, nagy türelemmel gondozta mindannyiukat, jóságosan falazott a sógornőjének – áhítatos tekintete is megerősítette szavait: Mária Magdalénához hasonlította a vadul kifestett, akkor (!) magas sarkú cipőben járó, csípőjét riszáló nőt, s kegyelemnek hitte, hogy a szépasszony közelében élhet. A keresztanya minden módon iparkodott, hogy fenntartsa a konszolidált, tisztességes család látszatát, egyáltalán nem ellenezte a barátságunkat; még bensőséges hitoktatásait is hallgathattam, elvitt a húsvéti körmenetbe, és jól emlékszem azokra a giccses képeskönyvekre, amelyeket egy réges-régi világból mentett át a gyerekek okulására. Jóval az apa halála után, hiszen már felsőtagozatosok voltunk, a barátnőm elkövetett valamit – lopott, csavargott, hazudott, iskolát került?, mindegyiket, talán még másfélével is súlyosbítva? –, amit az ő keresztanyja éppúgy vétségnek tarthatott, mint az én családom: vitathatatlan bűnnek számított mindannyiunknak. A bűnre azonban nem emlékszem, és arra sem, miképpen tudhattam róla. Nem barátnőm vallomásából, az biztos. Mindenesetre lebukott, legalábbis fenyegette a lebukás, s nekem tanúskodnom kellett: mellette vagy ellene. Valahogy azt sejthették, hogy az egyetlen tanú lehetek. Egyik testvére jött értem, menjek, és a teátrálisan összehívott családi tanács előtt mondjam meg az igazat, ilyesmiről sokat olvastam-hallottam, rengeteget képzelegtem is, hogyan viselkednék, ha vallatnának, és mindig bíztam magamban, hogy kibírnám a kínzásokat is – megijesztett akkor a saját ijedtségem. Hogy ennyire készületlen vagyok. Elbújtam, elmenekültem volna. Nem tudok hazudni, sohasem hazudtam még, nem tudok hazudni. Sokáig nem tarthatott a gyötrődésem, másodpercek lehettek azok a rám szakadó, hatalmas időtömbök. Apám cinkos villanására emlékszem legélesebben; ez nem hazugság, semmit se mondhatsz, mert semmiről sem tudsz –, nemcsak felmentő ötlete bátorított, láttam, hogy tetszik neki a vívódásom, elégedett velem, noha sejtelme sem lehetett, mi az, amiről azt mondhatom, nem tudok semmit. Azt mondtam hát, hogy nem mondhatok semmit, mert nem tudok semmit – hitték vagy sem, mindegy. Nálunk mindig, minden szenvedélyesebben történt. Itt se hős, se bűnös nem lehetett igazán senki, ezt megéreztem. Az idegenség szagára-ízére nyilván nem voltak szavaim, de érzékeltem, s mert addigra a barátságunk elkopott, mint a Patyolatban mosott-mángorolt ágynemű, nem is lehetett nem érzékelnem. Furcsa volt – és maradt – ez a nem rám szabott szerep, nem csupán a hazugság-képtelenségem miatt, hanem hogy nem csikarhattam ki az egészből egy cseppnyi katarzist se. Belekevertek, muszáj volt játszanom benne, a magam módján helyt is álltam, mégis lapos, érdektelen lett a jelenet, és látható, hogy nekik, egykori barátnőmnek, a keresztanyjának, az anyjának, mindannyiuknak sokkal érdektelenebb, mint nekem. Alkalmi dekoráció. Mindjárt át is lépnek rajta; rajtam is.

rengeteg hősies küzdelem

Azóta milyen szívósan ismétlődnek a történetek, amelyekben szerepelni kényszerülök, pedig most sem vagyok felkészültebb az idegenség kezelésére meg az indulati igénytelenség elviselésére. A rengeteg hősies küzdelemről szóló olvasmány, a töméntelen romantikus képzelgés – és a magam kalandjai – nem ezekre szocializáltak.

H. B.: Ó, hát a szocializáció! A láthatatlan közérzet-kondicionáló világ-gép erőtere! Merő szenzáció, maga a hétpróbás való: szintjeivel és terepeivel, a köz és a magán, a szét és össze áthatásaival. Ezzel is régi négykezeseink nótájához sodródunk – vagy kapcsolódni törekszünk éppen? Folytatást játszunk? Egyre megy, csak menjen, de legyen új eleme, ha ugyanazt és ugyanúgy meséljük is, legyen mai, aktuális és konkrét a szembefordulás: hogyan is van, ami van. Ehhez húzok ide én is egy gyerekkorba visszakanyarodó segédvonalat.

az undok hentes

Szocializációmat két erő mozgatta: a saját – nem is nagyravágyó, csak részvételre sóvárgó – képzelgéseim, és a ’45 utáni társadalom fokozatosan torzuló, de előttem egyaránt fényes kliséi, melyeknek azonban nemcsak a máza hatott rám, hiszen vaskos tények érzékeltették, hogy ez az ország az én országom, s nem tréfa, hogy „Rákosi pajtás azt üzente” nekem a csapatvezetőm szavaival: műszaki középkáderekre van szükség, ezért technikumban kell továbbtanulnom. A tovább volt a lényeg, az előre és a föl. Szüleim is erre vágytak, hogy a mezőgazdasági napszámoslány és a vasúti pályamunkás gyerekéből úriember legyen. Ezért kellett jótanulónak lennem, elsőnek, de ez nem kényszerített különösebb erőfeszítésre, és tizennégy éves koromig, túlzás nélkül mondhatom, minden kínálkozó történésbe belevetettem magamat, benne voltam a futballcsapatban, a modellező szakkörben, a selyemhernyó-tenyésztésben és az iskolai úttörőboltban, a faliújság szerkesztésében, a színjátszó körben, ahol A csillagszemű juhászban a tüsszentő király szerepében ragyogtam, ugyanolyan lelkesen, ahogy a templomban ministráltam, s közben arra is futotta, hogy V. Gyuszival kétszemélyes bandát alakítsunk, és megtámadjuk az általam szerkesztett faliújságot, összefirkáljuk disznó ábrákkal a templomi orgonát és az undok hentes kirakatára piros krétával fölírjuk: „Rettegj, most már te következel!” – a kuláktalanítás során aztán csakugyan; jobban izgatott (fájt), hogy a májusi esti litánia után egy másik banda tagjai lefogtak a templomkertben, és a sarki boltos satnya fia, aki valamiért utált, behúzott párat a gyomromba, aztán térden rúgott – nem értettem, miért. Igaz, azokat a pofonokat is méltatlannak tartottam, amit a tankönyvem kidekorálásáért kaptam, mert a továbbtanulási üzenet vétele után Kossuth-frizurát és szakállt rajzoltam mintegy asszociációs alapon a Rákosi-képre – el is kobozták a művet, de más nem történt. Mentem hát a technikumba és haladtam tovább, előre és föl, már nem erőfeszítések nélkül, mert a villamosipari szakmában nem lettem első, inkább csak az elsők között az utolsó, kétes alak, viszont maradt bőségesen időm, energiám, s adódott alkalmam, hogy különben „haladjak”, a városban megtapadjak és ’56 elején, az újabb továbbot latolgatva fölismerjem: pályaválasztásomat elvétettem… A változtatás gyötrelmes és zagyva évei következtek, bukások és csalódások, aztán kezdődött az új, felnőtti életszakasz, a szerelem erejével összeszövődött kétszemélyes, értelmiségi szocializáció, életépítés; az irodalom és vidéke, mint másik szakma, új meder. Ennek volt egyik meghatározó vonulata a cenzúra, a diktatórikus társadalmi rend stabil eleme, ami idővel puhult, puhult ugyan, de volt, belénk ülepedett, szocializációnkat is áthatotta az ellene folytatott küzdelem, megannyi ravaszkodás és tiltakozás, erőfeszítések sora, amelyek a közlési szabadságot megkerülhetetlenné, szinte céllá változtatták, és minden megközelítését, részleges elérését is eleve értéknek mutatták. Mikor ’86-ban a Hazafias Népfront kereteiben kiügyeskedett Magyar Családi Kalendárium irodalmi és ökológiai mellékleteként nyomdába adtuk a Liget induló számát, egy baráti találkozóra írott asztali beszédben, a rálátás eredményeként sikerült egyértelműen megfogalmaznom: „Voltaképpen minden érv, ami a Liget mellett szól, léte ellen hat.” S hatott is. Bezúzatták a tízezer példányban kinyomtatott lapot. Akkor úgy éreztük és gondoltuk: nincs tovább.

Ennyi a segédvonal – most próbálok közelíteni a mai, mostani, éppen aktivizáló új vonalhoz, ami ugyancsak kockázatos terepre visz. Viszem.

Húsz éve megjelenik a Liget folyóirat, működik a szellemi műhely. Megszűnt a cenzúra. Kiélhette magát a szabad publikáció. De ez-e ma is a tovább?
’88-ban az volt, és éltünk vele. ’90-ben például megjelentettünk a lapban egy összeállítást Miféle út címmel, s az első szabadon választott parlament első ülésére minden képviselőnek vittünk egy példányt. ’91-ben A kor lelke kötetünk egyik meghatározó, bár különbözőképpen megszólaló motívuma hangsúlyozta, hogy benne vagyunk egy szakadatlanul torzuló, iszonyatos szenvedéseket szülő, bukástól bukásig sodródó történetben, s valahogyan meg kellene kapaszkodni, föleszmélni, rálátni, valami szellemi létminimumot kreálni legalább, hogy ugyanaz a tévesztés ne történjen meg ismét – s úgy érzékeltük, azt reméltük (megannyi kételytől gyötörten is!), hogy a megoldatlan ellentmondásokat (az írástudók Babits által körvonalazott témakörében) nemcsak lehetséges, hanem érdemes és szükséges újra szóba hozni. „Megdöbbentő a tanulságok aktualitása – írta Poszler György. – Hatvan év hamuja alatt izzó parázs. Konzerválódtak a szellemi sorskérdések… Hat évtized nem oldott meg semmit. De könyörtelenül eltelt. A szöveg ugyanaz, ám jelentése nem. Mert az idő nem érvénytelenítette, csak megmásította.” Ez a szorító aktualitás-érzet hajtott bennünket, s ha nem is képzelegtünk naivan a szóbahozás, a tanulságok kimondásának gyakorlatias eredményeiről, legalább a kísérlet kísérletében bíztunk. Hiába. Némi viszolygással olvasom a ’91-ben roppant kezdetleges külsővel megjelent verses és prózás publicisztikáim (Vakegér) kötetét, mert a személyes dokumentációk sorában határozottan kirajzolódik az elkedvetlenedés és kiábrándulás; abba is hagytam irkálásukat. A könyvben megfogalmazott konkrét kritikai elemzések és szorongások, a meggondolásra buzdító prédikációk, lírai érvelések azóta mind sokszorosan okadatoltak, a latolgatások minden emelkedést remélő futama semmivé foszlott, a süllyedésre és szétszakadásra, embertelenedésre mutató jelenségek, a társadalom vakegeres hánykolódása pedig sokszorosára nőtt. Könyörtelenül eltelt újabb két évtized, ennyivel vastagabb a hamu, a parázs meg nem is izzik már talán, és a kínt sem érezzük. Én: igen. Ketten, hárman vagy négyen, öten. De számítanak-e a számok? Irodalmat, verset és prózát nem is számításból csinál az ember, hanem – miből? Sokféleképpen mondható. A legutóbbi Ligetben Odüsszeuszra utaltál (A kor lelketlensége), akit „roppant kényszerűség űz”, hogy megszabadítsa disznóvá varázsolt társait, s én ehhez hajlítanám mostani vonalunkat. Igaz, Odüsszeuszt védte Hermész itala, a mólü, dehát ez nekünk is megvan, például a négykezesben, s ezzel még nem is mondtam el mindent – meg aztán a mólü dúsítható is, új meg új arányban, irányban, hangon, rákérdezésben és ismétlésben variálható, keverhető, hiszen nincs recept, nincs megérkezés, amíg van az ember.

továbbvivő analízis

L. J.: Vita közben mondta a minap K., nem ellenérvként, nem is a kritikát tompítva, mégis kisiklató józansággal, hogy „koncentrációs táborba legalább nem visznek bennünket”. Az ilyesféle, összehasonlítást rejtő kijelentések legtöbbször kínosak. Nem söpörhetők félre azzal, hogy csacskaságot vagy valótlanságot mondanak, a nagyon is pontos érzet pedig – hogy egyszerűen nem odavalóak, így aztán értelmetlenek a megjegyzések – ugyancsak szerencsétlenül hat, hisz megkérdezhető: vajon az összehasonlítás berzenkedő hallgatója nem akarja-e épp megúszni a fontos, és igenis értelmes, továbbvivő analízist. Két összehasonlítható jelenség összehasonlítása remek eszköz és módszer – s ki vonhatja kétségbe, hogy két társadalmi rendszert, két történelmi korszakot vagy akár két embert össze lehet hasonlítani?! Hát ha ilyen élesen kérdezek, hajlamos vagyok ehhez igazítani a válaszomat, és bár lassan, tűnődve ejtem ki magamban a rövidke feleletet, mégis hetykének hallom: én. Legalábbis komoly kétségeim vannak a bármilyen összehasonlításokat illetően. Talán eleve gyanús, hogy nekem annyira kézhez álló, már-már kellemesen ideologizálhatóak ezek az összevetések. J. is megerősítette sejtésemet, mikor elégedetten pillantott hátra a saját életidejére – egyben az enyémre –, és szellemes fölényességgel mondta, hogy ha azt nézi, milyen világba született, s vélhetően milyet hagy itt, az utóbbi javára ítélkezhet.

Sőt, számon tartja, hogy a születésétől (a múlt század negyvenes évtizedében) fokozatosan jobb és szebb lett a világ. S ez óriási szerencse. Ösztönösen utánoztam a mozdulatát, én is hátrapillantottam a saját szakaszomra – tagadhatatlan: 1944 márciusához képest sokkal jobb és szebb. Persze, ha a világ az én személyes környezetemet jelenti. 1944 márciusát Budapesten, még közelebbről a Szabolcs utcai zsidókórházban… nem folytatom, mert nem csupán ezeket jelenti. Könnyű elgondolni, hogy Kanadában vagy Tibetben éltek emberek, akik születésemkor boldogok voltak és éppen gyönyörűnek látták világukat. Valószínű, minden összehasonlítás önkényes, önző, mindet előítéletek generálják, tehát finoman szólva céltudatosak, ugyanakkor a nélkülözhetetlen számvetésekből, elemzésekből sohasem hiányzik a valamilyen fokú összehasonlítás, hisz nincs is rend, rendszer, együttélési mód, semmi sincs összefüggés, vagyis összefordítás-hasonlítás-mérés híján. Tanulságos volt, ahogyan gyakorlott kételkedő, antiegoista sportoló létemre is megdöbbentett a Londonban kiadott, a 20. század híres dalaiból válogató CD-sorozat 1944-es darabja. S ahogyan szégyelltem aztán pillanatig tartó megütközésemet. Nyilvánvaló, hogy ha jó üzleti érzékkel így „retrózik” egy CD-gyártó, nem hagyhat ki egyetlen esztendőt sem – álságosan formáljon talán lukat? Hallgassa el, hogy Glenn Miller, Memphis Minnie vagy Vaughn Monroe akkor is szórakoztatott, s voltak, akiket szórakoztathattak? És ha kegyelettel – hasonlóan a hivatalos-kötelező, egyperces néma felálláshoz – mégis lukat csinálnak a sorozatban, miért éppen a 44-es évet ugorják át? A többi talán alkalmasabb a nosztalgiázásra?

önigazoló-önmentő mozzanat

Lehet, hogy csak az összehasonlítások mögül kilógó lóláb zavaró? Az a bizonyos hátsó szándék, ami legtöbbször önigazoló-önmentő mozzanat – lehet, hogy nem is az összehasonlítással mint módszer-elemmel van gond, csupán a torzító-csúsztató használóval, aki egyik időszakból a másikba kúszva-araszolva-zuttyanva kellemesebb körülményekre talált, és saját kis napsütötte teraszát a világnak hiszi? Jobban teszem hát, ha sürgősen visszavonom az összehasonlításokat illető kételyeimet? – vagy próbáljak, próbáljunk a magunk módján összehasonlítani? És mindjárt hopp, a közepébe?! Írói-szerkesztői pályám – pályánk – legnagyobb változása, hogy szabad a sajtó; „szabad”, mert nincs senkinek cenzori hatalma, így ez a mondat, amit éppen írok, és remélhetően sikerül megformálnom (ez egyesegyedül rajtam múlik, az én felelősségem), a júliusi Ligetben majd megjelenik – tudhatom tehát, hogy a júliusi Liget megjelenik (már június 20-ára elkészül a nyomdában), s hogy a számba kerülő valamennyi írás közös, szabad akarattal lát napvilágot, hogy az egész együtt (a minden aggodalmas gondozás ellenére bennmaradó hibákkal, pontatlanságokkal) azt fejezi ki, amit tudunk, gondolunk, érzünk – és úgy, ahogyan képesek vagyunk mindezt kifejezni. Húsz éve nem csituló eufóriám persze elsősorban azt jelzi, milyen mélyen sebzett a szabad sajtó hiánya, s milyen erősen, szenvedélyesen akartuk ezt a szabadságot. Ezt?

H. B. Most aztán csakugyan kell egy korty mólü, s akkor se tudom, mire megyek, túl azon (vagy innen), hogy azt írom, azzal kezdem, mert mással nem kezdhetem válaszomat: nem, nem ezt a szabadságot akartuk. Akkor is ezt mondom, ha világosan érzékelem, hogy ez így kevés, szinte pongyola, és ebből a „nem”-ből elemi erővel következik a többi kérdés: ha nem ezt, akkor melyiket? Milyet? Meg tudod mondani? És nem elvont fogalmakkal vagy egyéni metaforákkal ám, hanem tárgyszerű konkrétsággal? De következik-e mindez és még ezerszer ennyi kérdés? Igen, és mégsem kitérés, ha azzal folytatom, hogy a kritikai elemzésnek nem feladata a megoldó képlet közlése, elég, ha rámutat a tévedésre vagy csúsztatásra, a gyatra vagy káros tettre, és megkísérli kibontani az okok és okozatok szerkezetét; még a művészeti kritikában is ez a helyzet, a társadalom éppen történő eseményeinek mérlegelésére, végül is a rendszer mindennapi valóságának értékelésére meg sokszorosan ez áll. A konkrét elemzés és a rendszerek, korszakok öszehasonlítása persze hogy kapcsolódik, de két különböző mese. A sajtószabadság pedig elemi szabadságjog, felhasználásának kényes vagy kínzó jelenségei nem teszik kétessé értékét, és birtoklása nem mentesíthet a felelősségtől – akkor sem, ha az ellenkezője történik a gyakorlatban, ha az állítás csupán elvileg rendíthetetlen. Ugye, ez belátható és elfogadható? Mert ha nem, akkor egyetlen szavamat sem érdemes olvasni tovább, de ha igen, akkor kérdezni kell, mit ér a felelősség emlegetése, ha csak puszta szó? Ha bármit lehet mondani. Tapasztaljuk. Általános és konkrét összecsúszik, keverednek az értelmezési szintek és módszerek, viszonylatok, irányok, vonatkozások, igények, s ahogy Rilke mondja: elönt a sok, és ez akkor is csüggesztő, ha a korszakosnak tetsző zagyvaság (kényszerűen visszatérő szavunk) jobbára magyarázható következmény – csüggesztő, mert a magyarázatok (akár a prédikációk) falra hányt borsóként peregnek le a külső érdek faláról, s a belátásból eredő változás merő illúzió…

milyen szabadságot

De hiszen én is prédikálok már… Jó, akkor megpróbálok a konkrét elemzés öreg eszméjéhez igazodva újra válaszolni, hogy miért nem ilyen, hanem milyen szabadságot – akartunk? Inkább csak reméltünk, csak törekedtünk felé. Ezért is adtuk fiatalon irodalmi műhelyt szervező ténykedésünknek, lapunknak József Attila versével az Eszmélet címet: eszmélni akartunk. Igaz, ezzel a diktatúrában is jutottunk valamire, hiszen a ’68 és ’88 közti hiábavaló próbálkozásaink mélyen szántó élményekkel, meghatározó ismeretekkel láttak el. Folyóirat nélkül is a szabadságnak éltünk – akkor a hiányával küszködtünk, most a használatával. A kettő persze ellenkező irányba mutat, és nem arról van szó, hogy mindegynek vélem. A nincs és van ellentétén túl a kettő csak törekvésünket illetően ugyanaz („a küzdés maga”), mert az első ifjúkori, a második – mondjuk így – érett-kori életdarab, tehát eleve más a meder, az alany. Az időmúlás visszafordíthatatlan, a megvalósult nem azonos a korábban megvalósulatlannal. A Liget nem az Eszmélet szellemének testet öltése, de érzésem és gondolkodásom szerint ugyanaz a személyre szabott ige élteti. Az Eszméletet a diktatúra nem engedte megszületni, a Ligetet a vakegeres rendszer tülekvése sodorná a perifériára, nyomná a katakomba-kultúra szigetei közé, amelyek képtelenek egymást is fölismerni, és a versenytársadalom sugallatát, kényszerét elfogadva óvakodnak – nem az értékek és rokonszenvek értékelésétől, de a pőre tudomásulvételtől is. Kattognak az alkatrészek. A ma létező szabadság egyik alapvető csapdája, hogy a személytelenség és a formális dekoráció trükkjeivel szellemtelenít, eltárgyiasít és kilúgoz, végső soron közönyt termel. Atomizál és integrál… De hiszen ezt tette a létező szocializmus is… – Ne hasonlítsak! Ne mondjam, hogy a rossz demokrácia is jobb a bármilyen puha diktatúránál! Maradjak a konkrét elemzésnél: a rossz, bürokratikus, korrupcióra hajló, földaraboló, csoportérdekekre és azok konfliktusára játszó demagóg demokrácia minden viszonyítás nélkül rossznak, veszélyesnek, a létező kapitalizmus cinkosának mondható – mondom –, ellene vagyok, ellenzője vagyok, nem ezt akartam. Nem ezt reméltem. És az elmúlt húsz év magyar társadalomtörténete nem valamiféle ideális megújuláshoz, a reális adottságokat maximális hatásfokkal felhasználó változáshoz mérve mutatkozik silánynak, lépten-nyomon elégtelennek, egyes jelenségeiben és jeleneteiben parodisztikusnak, hanem a minimális reményekhez képest. Hogy mindennek alapvetően a politika a kreálója, amelyet ennek megfelelően a klasszikus meghatározással szemben társadalomrombolónak kell minősíteni, mára olyan közhely, hogy leírni is röstelli az ember. Mégis leírja. S ha igen, ha már a konkrét elemzés öreg eszméje mellett kardoskodott, akkor azzal is szembe kell néznie, hogy a létező sajtószabadság és a kolduló kultúra sajátos közegében zötykölődve, a zagyvaságban caplatva van lehetőség (némelykor véletlenszerűen adódik) a létrehozásra. A rendszer közönye nem olyan fokú és jellegű, hogy ne tűrné el a szembefordulást (eltűri, mert mindegy neki, esetleg ügyesen nyitottságának reklámozására használja); akárhogy is, de tényleg vannak rései. Ezért létezik a Liget is: húsz éve. S amíg van, addig akármi megtörténhet.

L.J.: Akármi talán mégse – persze ez elég keserűen hangzik, mert így a tágas és semleges „akármi” a negatív lehetőségek halmazának sejlik. Nem csak az.

De az összehasonlítás-tematikát tovább bogozva: a leglényegesebb tehát, hogy a hasonlító milyen pillantást vet az összehasonlítandókra, milyen indulatokkal és gondolatokkal közelít – vagyis hogy ki hasonlít. És valakivel – úgy hiszem – akármi nem történhet meg. Ha például húsz évig nem küszködtünk volna olyan makacsul (mániásán?) a cenzúramentes sajtóért, a szabadság beköszöntének mondott változást talán valódi szabadságnak hisszük. Az a gyerekes érzet azonban – valóban csupa érzékletességből összeálló elképzelés, és annyira konkrét, hogy lehetetlen is nem ráismerni ami a szabadságról bennem él, eleve megakadályozza, hogy becsapjam magamat. De ugyanez a testies, masszívan rögzült kép-hang-íz-illat- és tapintás-együttes (illúzió volna?, romantikus ábránd?) szigorúan kijelöl és behatárol; azt sem tűri, hogy spontaneitásnak vagy hajlékonyságnak nevezzem az alkalmazkodást bármilyen újmódi szellem- és szabadságellenes stílushoz-gyakorlathoz. Elmerevít? Bizonyára megnehezíti szocializációmat, ami az öregedéssel együtt amúgy is nehézkesebbé lesz. Egyre többet figyelem a mozdulataimat, nem járok-e öregesen, elég gyorsan megyek-e a lépcsőn, nem matatok-e sokáig a táskámban a kulcsokért, egyáltalán: nem matatok, nem keresgélek-e túlságosan sokat – figyelem, hogyan dugom a zárba a kulcsot, s így még azt is latolgatnom kell – hiába, kényszeresen latolgatom –, nem csapott-e már át fejem fölött az idő. S ha átcsapott (nyilván át), ha el is sodort, ugye, nem szellemi erőtlenségem miatt?

nevetségesen idejétmúlt

Mára jócskán korszerűtlen, de egész írói-szerkesztői működésemet mégiscsak áthatja a vágy és a kötelességtudat: a gyakorta, ám mindig önironikusan idézett küzdeni / Erőnk szerint a legnemesbekért… Neveltetésem, eszmény-ápolgatásom, történelmi tapasztalataim és ismereteim, személyes szabadság-küzdelmeim, szóval minden arra kötelez, hogy a klasszikus reformerek kritikus konstruktivitásával igyekezzek világot változtatni. A kor és a társadalmi kör azonban nemcsak nevetségesen idejétmúltnak, hanem értelmezhetetlennek tételezi már a ‘küzdés’ fogalmát is. Látom, hogy a jelen szabadság-hazugsága milyen jó trükk, mennyivel ügyesebb hatalmi eszköz, mint a diktatúra otromba tiltása. Nincs mese: nekem is be kell látnom, hogy a havonta megjelenő Ligettel, a szabadon kiadható köteteimmel is hatástalanabb vagyok, mint húsz vagy harminc évvel ezelőtt. Nem példányszámokról van szó! Nem egyéni érvényesülésről, semmi efféléről – hanem régimódi utilizálásról. Formálok-e erőm szerint…? – kérdezem, és nem felelhetek másképp: nem. Nincs módom arra a küzdelemre, formálásra. És hiába látom, hogy írónak, értelmiséginek sehol a ‘fejlett’ demokráciákban nincs nálam több lehetősége, ez nem vigasztal, nem csillapítja önelégedetlenségemet. Hisz magammal kell elszámolnom: végzem-e a dolgomat vagy nem – s megint kénytelen vagyok azt válaszolni: nem egészen. Józan kompromisszum volna persze, ha az érzékeimmel is elfogadnám, amit mentálisan már régen tudomásul vettem: ha a ‘hatást’ nem tévesztem össze (és remélem, nem) az egyéni érvényesüléssel, sikerrel, nézettséggel-hallgatottsággal, bulvár-jelenléttel, ha csak írói, értelmiségi hatásnál maradok, bizony roppant kicsi, kevés embert érintő formálásra-alakításra van lehetőségem. De kicsire igen. Csakhogy az eszemet könnyebb meggyőzni, mint az érzékeimet.

H. B. Ha azt mondom, hogy a hatás, a siker, az érvényesülés, a küzdés, a lehetőség fölmérése, megkülönböztetése az érzékek és az ész körében, ráadásul az időmúlás szorításában, a kor és a magyar társadalom aktuális viszonyai között – ugyancsak megrémülök (hát ide vitt az aktív vonal, ide vittük?), de négykezesünk mégiscsak megkísérelt közelítésére mutatok, akkor nem csupán az írás elvarrásának esztétikus hajlításávai próbálkozom, de azzal is, s ha ez netán a mólükortyolás következményének tetszik, hát annál inkább.

kép | Gunther Gerzso művei, wikiart.org