LEVELEK KLAMMNAK

Miért Klammnak? – kérdezheti az Olvasó, és szerkesztőként, szerzőként szeretnék máris válaszolni. A levelekből majd világosan kiderül, hogy a folyóirat rovatindítási kísérletének dokumentumait adjuk közre; az ötlet egyébként 1995-ben pattant ki a szerkesztők fejéből, nem éppen teljes vértezetben, és erős kétségekkel kísérve. 1996-ban elkészült a három itt olvasható levél – Lester Brownnak, a Wordwatch Institute igazgatójának, Mario Vargas Llosa és Bulat Okudzsava íróknak –, melyek – miután nagy műgonddal angolra, spanyolra és oroszra fordították baráti munkatársaink (Horgas Judit, Cselik Ágnes, Irina Oszipova) – eljutottak a címzettekhez; még a múlt év végén Okudzsavához is, bár tőle nem kaptunk semmi jelzést, s most, hogy meghalt, már végképp csak a hiány marad. A másik két levélre viszont érkezett válasz, és ezek tartalma, hangja, módja magyarázza részben, hogy miért Klammnak, és indokolja a lábjegyzeteket is, amelyek talán lehetővé teszik, hogy a tervezett rovat legalább torzóként megjelenjen. Kafka A kastély című regényének arctalan és megközelíthetetlen főhivatalnokát, Klammot persze nem szeretnénk mechanikusan rávetíteni címzettjeinkre, és a mű földmérőjének sem képzeljük magunkat, de a jelenség, az érdemi kapcsolatteremtés lehetetlensége és a személyesség elvesztése az intézmények, pozíciók, vagy akár a modern társadalom megszervezett struktúráiban, ugyancsak kafkai.

Tisztelt Brown Úr!

Abban a reményben írom ezt a levelet, hogy – a hasonló gondolkodásmódra és a „szakmai” közelségre hivatkozva –, a személyes ismeretség hiányában is sikerül Önt megszólítanom.^[1] A „szakmai” jelzőt pedig azért tettem idézőjelbe, mert világosan látom – homályosságát, de tanulmányait olvasva határozottan érzékelni vélem konkrétságát is, amely több annál, hogy Ön egy globalitással foglalkozó, a világ környezeti helyzetéről évente átfogó jelentést publikáló kiadvány tudós alkotója (a Worldwatch Institute hét kötete magyarul is olvasható), én pedig egy kelet-közép-európai szellemi műhely, az irodalommal és ökológiával foglalkozó Liget egyik író-szerkesztője. Mégis, ennek az objektív kapcsolódási lehetőségnek a fölmutatásával kell levelem érdemi részére térnem: a műhely folyóiratában szeretnénk egy Levél-diskurzus című rovatot megjelentetni, melyben legközelebbi munkatársaink (művészek és tudósok) levélben fordulnak egy-egy szívüknek és elméjüknek kedves, világszerte ismert írástudóhoz, hogy személyes hangvételű soraikra választ kérjenek. A levél-diskurzust természetesen azért próbáljuk létrehozni, mert meggyőződésünk, hogy kicsi folyóiratunk a schumacheri értelemben szép, és ezért szellemileg alkalmas fórum az emberi létezés, együttélés kínzó megoldatlanságainak tárgyalására.^[2]

Tisztelt Brown Úr! Ezt a levelet július közepén írom, egy nyugat-magyarországi tenyérnyi tó ligetes partján, hol levetve, hol fölhúzva közben a pulóveremet, a klimanomáliától sújtott nyárban, és amikor megpróbálom elképzelni, hogy Ön olvassa soraimat, kissé elbizonytalanodom, és azt kérdezem magamban: arányérzékem jól működik-e, ha a személyesség fokát alig mérlegelve fogalmazok?^[3] Azzal szeretnék ugyanis kérdéseim közepébe vágni, hogy a hely és idő pillanatfelvételét tovább rajzolva leírom: népes családom, két kisebb gyerekem és házastársaik meg négy kislányunokám körében vagyok itt, feleségemmel, a Liget másik szerkesztőjével, ő majd elsőként olvassa levelemet, és segít nekem az arányok kialakításában. És itt van velünk 74 éves anyósom is, orvos, aki ma a strandon egyszer csak azzal fordult hozzám, hogy amikor apját Auschwitzba vitték, a búcsúzásnál azt mondta: az egyéni sorstól függetlenül az emberiség előrehaladása kétségtelen. Nem tudom, tűnődött anyósom, hogy ez ma állítható-e ilyen biztosan. Én tudom, válaszoltam: nem állítható.

a szóvátevés mutatványa

Igen, nem állítható, de a tóparti társalgásnál meggondoltabb beszédben, például ebben a közlésre szánt, nyílt levélben már ez sem állítható. Egyáltalán: ma minden globális kijelentés kétesnek tűnik föl, és nem csak azért, mert a századvég és ezredvég közeledtén elszaporodó vég-jóslatok, a vulgáris és szellemes látomások az embert eleve gyanakvóvá teszik. A tudás értéke, az adatok hitelessége lett kérdéses! A Római Klub katasztrófát diagnosztizáló előrejelzései – szerencsére! – nem váltak be, de ennek nemcsak a tudás természetére vonatkozó vetületei jelentősek, hanem társadalom-lélektani következményei is. Mintha az újra meg újra farkast kiáltó pásztor meséjének szenvedői lennénk: a be nem következő baj után már senki sem hisz a kiáltozónak, akkor sem, amikor valóban ott a farkas, s közben persze elsikkad, hogy az ökológiai válság nem farkas, mert ha az, akkor már Csernobil a neve, amit szintén kiszorít a köztudatból egy újabb világszenzáció. Mintha a bioszféra veszélyeztetettségét fölfedező, az ökológiai válságot bemutató állítások mintegy ellőtték volna puskaporukat, és velük szemben – ellenhatásként! – világszerte megjelentek (mint olvasom, Amerikában már szervezetten!) a legkülönfélébb szinteken és módokon a védőkre támadó erők. A fenntartható társadalom rendjét kereső törekvések sehol sem képesek lényeges, tettekben megnyilvánuló szemléletváltozást elérni (kivéve a CFC-k betiltását, ami azt is példázza, hogy azért lehet, lehetne tenni!), az ökológia és az ökonómia ellentétét legalább csillapítani. A fenntartható fejlődés fogalma meg gyakorlatilag mindenütt növekedést jelent, a posztmodern világrend szépen (vagy csúnyán) beépíti a huhogókat^[4] is mechanizmusába. Éppen az Önök jelentésének legutóbbi kötetében olvasom, hogy fontos és biztató ténynek kell tekinteni: 1995-ben a biztosító ágazat néhány vezetője felemelte szavát a klímaváltozás lassításáért, és a környezetvédőkkel összefogva megfigyelőket küldött tavasszal a berlini éghajlatváltozással foglalkozó konferenciára! S mi több: a bankok is érdeklődnek – érdeklődnek! – már a környezet ügyei iránt, hiszen a pusztító viharok megrázzák az ő pénzügyi helyzetüket is! Ezek a bizonyára pozitív jelek csillagászati messzeségben vannak a globális Környezeti Forradalomtól, amelyről Ön olyan meggyőzően ír például az 1992-es jelentés tanulmányában: olvastam, meggondoltam, elhittem,^[5] és próbáltam továbbadni a Ligetben, és most is azért írok, mert próbálkozom – próbálkozunk itt néhányan – a szóvátevés mutatványával, ami persze elemi dolgunk is, a szakmánk, szenvedélyünk és erkölcsi kötelességünk: írni, nyelvet – retorikát – keresni a régi-új helyzetben. De ez máris roppant patetikusan hangzik, s ettől fél az ember, mert a demagógia árnyát sejti benne, pedig érzékletes, érzelmeket is fölmutató beszéd nélkül semmire se megyünk. Az Ön tanulmányának számaitól leverve és fölzaklatva tehát az összefoglaló megállapítást és kérdést ismétlem, viszem tovább: „Az emberiségre nagy feladat vár. Megvannak az információk, a technika, és tudjuk, mit kell tenni. A kérdés: meg tudjuk-e tenni?” A kérdés: meg tudjuk-e tenni, ha csupán a pénzügyi helyzet, a nyereség csökkenésének veszélye hajt, és a reményt keltő tények ilyen parodisztikusan jelentéktelenek? Meg tudjuk-e tenni egy demokráciára és szabadpiacra épülő rendszerben, aminél nem találtunk ki jobbat, de tudjuk, hogy nem jó, és logikája, megvalósult változata a Környezeti Forradalom ellen hat? Mi indíthatná az emberiséget, a kormányokat és a multinacionális vállalatokat, vagy például a Világbankot a mai realitás fölismerésére? A globális jelentőségű Világbankot, amelyről Ön olyan vitathatatlan tényekkel, számokkal állítja, hogy „egyre távolabb kerül a valóságtól”? Vagy a számok – s ezek a számok is – vitathatók, netán más számokkal érvényteleníthetők? A régi görögök valaha azt mondták, a dolgok számok, de a modernitás, a különféle statisztikák és fölmérések bűvészmutatványai ezt is kikezdték; ma már az emberek többsége a számokat sem hiszi el. Mit lehet itt tenni? Mi hozhatna változást? Egy katasztrófa? Egy újabb „lyuk” felfedezése?

Vagy ezek is szubjektív kijelentések? Félelemérzetek általánosításai? Irodalmias illusztrációk? Néha már azt gondolom: ez is jobb a semminél, noha a riogatás retorikája és minden prédikáció vagy mozgalom ellenszenves előttem. Ugyanakkor világosan kitetszik, hogy a szemlélet nem változik meg önmagától, spontán módon, tanítás és szervezés, s főleg az érzések változása nélkül. Régi mániám: új világérzést kellene formálni ­– de lehet-e? Lehet-e prédikáció, mozgalom stb. nélkül? Hanyatló kultúránk erre képtelen. Arról nem is szólva, hogy ennek az új világérzésnek a meggondoláson és a belátáson kellene alapulnia, tehát olyan érzékeny, értelmi emberek tömeges létét tételezi, amilyenek ma csak elszórtan akadnak… Ön az egyik felszólító tanulmányában pozitív példákat említ – nálam bizonyára jobban tudja, hogy nem ezek jellemzőek a világra. Ha bolygónk környezeti pusztulásának visszafordításához és a következő nemzedék fenntartható jövőjének biztosításához szükséges erőfeszítés akkora mozgósítást kíván, mint a II. világháború – mi a perspektívánk?

Nem tudom. Azért írok, mert nem tudom, és a nem-tudás megvallását is a szembefordulás elemének gondolom – a szembefordulás pedig olyan (nem csekély) minimum, ami nélkül egyfelől nem lehet lenni, másfelől ez a magatartás mindig őrzi a nyitottságból adódó reményt is. Ha szembefordulunk és észrevesszük, hogy mi van, mi nincs, talán rátalálunk a változás lehetőségeire is… Lehet, hogy ez arra kényszerít majd bennünket: lépjünk ki a szűkebb szakmai keretből, és a „mozgósítást” közvetlenül is próbáljuk? Ez a régi csapda lenne – vagy a Környezeti Forradalom véghezvitelének követelményei annyira mások, hogy szervezői nem tévednének a politika ma világszerte tapasztalható negativitásaiba? Ezt sem tudom. Előbb azonban szeretnék a saját szakmai területemen mozdulni: kifeszíteni például egy szálat ezzel a levéllel a washingtoni Worldwatch Institute és a budapesti Liget között.^[6]

az ellenállás mámora

A minap egy színvonalas, fiatal írók által szervezett irodalmi tábor foglalkozásán azt hallottam könyvkiadót vezető kortársamtól, hogy az 1989-től kezdődő új világban az irodalom már nálunk sem tudja az ellenállás mámorát kínálni olvasóinak. Ez a szépen hangzó, gondolom Milan Kunderára utaló megfogalmazás engem heves tiltakozásra késztet. Az ökológiai kultúra áramában, az ökológiai válság tudatával születő irodalom igen is kínálhat az ellenállásra lehetőséget, s a Liget szellemi körét többek közt éppen ez jellemzi. Mámort azonban csakugyan nem emlegetnék, bár azt sem hiszem, hogy a meggondolás és belátás gyakorlásának melléktermékeként csupa szenvedés, lemondás, örömtelen alkalmazkodás várna az érzékeny értelmi emberre: egy ökológiára hivatkozó aszkézis, védekező, visszavonuló magatartás. Érthető, ha a totális diktatúrák, a közösségre hivatkozó nagy hazugságok korában minden tisztességes gondolkodó fél a többes szám első személy használatától, pedig ez aligha úszható meg. Az ökológiai kultúrából következő gondolkodásmód és világszemlélet, illetve cselekvés bizonyára éppúgy teremt(ene) közösségeket, mint bármi más eszmény – milyet? S féljünk-e tőle?

Tisztelt Brown Úr! Az a bizonyos arányérzék azt súgja nekem, hogy itt abbahagyjam csapongó levelemet. Kérem, válaszoljon, ha értelmét látja, és engedje meg, hogy írását az enyémmel, illetve a többi kérdező és válaszoló levéllel együtt közölhessük a Liget folyóiratban. Tekintsük ezt a levél-diskurzus rovatot nemzetközi társasjátéknak, ahol a vesztés kockázata nélkül mulathatjuk az időt.

Köszönöm türelmét, és tisztelettel üdvözlöm:

HORGAS BÉLA

Kedves Mario Vargas Llosa!

Több mint egy tucat év telt el levélváltásunk óta, közben az én s – amennyire tudom – az Ön élete, körülményei nagyot változtak, de úgy gondolom, állandóságot, biztonságot nem is remélhet többet az ember, mint amit most érzek; először is, hogy megint egy szellemi műhely, egy folyóirat megszólítási játékában én Önhöz fordulok, mondhatni: Önt választottam, s hogy ezt a folyóiratot is Horgas Bélával szerkesztem, azóta is élet- és munkatársammal. Nagy volt a kísértés, hogy az Ön udvarias formulájával szólítsam meg – ’84 elején még azt írta nekünk: „Estimados amigos” –, csakhogy mindenképpen meg kell magyaráznom, hogy a magyar „imád” szó a szeretet-szerelem legelragadtatottabb változatát jelöli; Istent imádnak, vagy kivételesen extatikus, rajongó szerelemben vallunk így. Nos, az „estimados amigos” csodálatos vallomásnak hangzik, s bizony mi a nyolcvanas években a még mindig sok diktatórikus tiltástól és egyéb nyomorúságtól, a kisszerű körülményektől szorongattatva rengeteget szavaltuk egymásnak ezt az „estimados amigos”-t – igen, szavaltuk, vagy inkább énekeltük, mint valami operaduettet. Valahogy ez is segített élni, mint ahogy végletesen kétségbeesett könyveiből is árad az erő – s persze azt hiszem, a legősibb katarzis-mechanizmus működik itt; számomra a Négy óra a Catedralban, A beszélő vagy a Halál az Andokban korunk legszorongatóbb válságairól a legkérlelhetetlenebb logikával és a legenergikusabban szól. Talán nem tekinti tolakodásnak, ha még azt is elmondom, hogy több esszét írtam a könyveiről (a fent említettekről például), s első alkalommal („Ilyen az élet, Zavalita” a címe) odáig merészkedtem, hogy leírjam: a Catedralt akárhányszor újraolvasom, valami furcsa hazatalálásfélét érzek. És csak sok évvel később jutott eszembe, hogy az én Szabad vagy című – nem négy órába, de egy napba sűrített, s legalább negyven évet átfogó – regényem milyen mélyen kötődik a Catedralhoz, például hogy én is olyan médium-főhőst írtam meg, akire egy csomó saját élményemet zúdíthattam, aki a történelmi események közepében él, elég intelligens és érzékeny, mégis gyenge és gyáva, féltehetség, „elcseszett” életű figura. (Regényem mottóját Auden Spanyolország című verséből választottam – „a történelem annak, akit legyőztek mondhatja ’kár’, de nem segít, és meg se bocsát”.) Roppant vonzó számomra, ahogy műveiben makacs következetességgel kitart az értelem, a szerethető és szeretni tanító kultúra mellett – kitart (minden gyötrő tudás ellenére) az ősi, elemi ösztönökkel, sejtelmekkel, a metafizikai érzékenységgel erősített-ötvözött értelem mellett – hanem ez a mondat már levelem lényegéhez, az alapkérdéshez húz, amelyre szeretném, ha úgy válaszolna, hogy a Liget folyóiratban közölhessük.

De néhány szót a folyóiratról, arról a szellemi műhelyről, ahonnan bátorkodom megszólítani Önt. Horgas Bélával 1960-ban egy (talán az utolsó ilyen jellegű) irodalmi kávéházban ismerkedtem meg (akkor én tizenhat éves voltam), és közös – felnőtt – életünkben kezdettől erős vágy élt bennünk, hogy szellemi műhelyt hozzunk létre – ami, írókról lévén szó, leginkább folyóiratban ölthet testet. Először ’68-ban sikerült nyomdáig juttatnunk (ügyeskednünk) folyóiratot, de a diktatúra még idejében megakadályozta, hogy cenzúra nélkül, csak úgy, ízlésünknek-világnézetünknek megfelelően csináljunk lapot. Aztán húsz évig sokfélével próbálkoztunk, az egyik volt a kétszemélyes, magánkiadásban megjelentetett Pár-sor, amelyhez Ön is társult^[7]. ’86-ban évszakonként megjelenő orgánumnak indult volna a Liget – de még mindig korainak bizonyult, mert az első számot betiltották és bezúzták, s aztán csak a politikai változással változott helyzetünk: ’88 óta stabilan van a Liget, s most már valóban több folyóiratnál, mert olyan műhely, amelynek keretében könyveket is megjelentetünk, és működtetünk egy Akadémiát. A folyóiratra azt írtuk: irodalmi és ökológiai, ez a párosítás szokatlan, sőt tudomásunk szerint egyedüli, s mert meggyőződésünk szerint az irodalom eleve ökologikus, az utóbbi jelző voltaképpen csak hangsúlyosabbá teszi tájékozódásunkat, irányultságunkat. Az esszék, irodalmi igénnyel fogalmazott tanulmányok rendre visszatérő témája az együttélés, a kapcsolat, a szabadság és felelősség és így tovább. A művészet-gyilkos mozgalmi hangtól – a zöld mozgalmak hangjától is! – berzenkedünk, a vallásos jellegű mélyökológia is meglehetősen idegen tőlünk, és persze nincs a lapban kinyilatkoztatás, életmód-recept, semmiféle manapság mindenütt a világon áradó, a mérhetetlen ürességet, idea-hiányt pótolni hivatott, s általában nagyon üzleti szagú és nagyon materiális „spiritualizmus”. Magyarországon, ebben a volt szocialista országban, ahol hirtelen latin-amerikai jellegű lett a gazdagok és szegények közötti távolság, ahol iszonyatos a lihegés és hazug álomkergetés, hogy a gazdag országok közé tartozzunk, egy kulturálisan-mentálisan ijesztően hanyatló országban, szemérmetlen és eszmények nélküli környezetben ugyancsak ellenzéki helyzetben vagyunk, s folyvást tapasztaljuk egykori társaink deformálódását: úgy látszik, mintha a mai zagyva korban nehezebb lenne ellenállni, mint a diktatúra idején, mintha nehezebb volna őrizni szociális-etikai-irodalmi ideáinkat. S az ember persze újra és újra azt kell kérdezze magától: vajon valóban a világ deformálódott-e, s nem ő maga érzékel-e – öregedvén – torzan, és látja így torznak az eseményeket, folyamatokat. S jut – az ember!, ezúttal én – a kérdéshez, amelyet a Halál az Andokban könyvéről írva úgy fogalmaztam meg, hogy vajon szükségszerű-e, hogy a civilizáció, a felvilágosultság „eredményeképpen”, az erkölcsi mértékhez ragaszkodva az ember elveszítse elemi, ősi tudását élet és halál, öröm és szenvedés egyensúlyáról. Írásomban ehhez hozzátettem, hogy beképzelten olykor azt hiszem, egyénileg és alkalmanként sikerülhet az egyensúly, s mintha Ön szenvedélyesen és makacsul ugyancsak ezzel az egyensúlyteremtéssel próbálkozna – vajon a klasszikus típusú kizsákmányolók, az új technokraták, a Fényes Ösvény terrorizmusa és a szörnyűséges Dionisio–Adriana-féle világban – legalább a magunk eszközeivel, szellemileg – miféle eszményeket éltethetünk? Vagyis a sokféle pusztítással fenyegető, brutálisabbnál brutálisabb közegekben, ráadásul ha eleve elutasítjuk a mindig kínálkozó, ócska nosztalgiázást, a vissza-sírás, vissza-vágyás hazugságát – mégis mit remélhetünk?

csapdába csaltam magamat

A regény, amelyet most írok, és az elmúlt évek „rendszerváltásos” időszakáról szól, egyik rétegében közvetlenül személyes, szinte dokumentatív, és legnagyobb, most hatesztendős unokámhoz szól; csakhogy ezzel a közvetlenséggel csapdába csaltam magamat: sohasem éreztem még ennyire elégtelennek az irodalmat, s ugyanakkor sohasem érzékeltem ilyen kérlelhetetlenül, hogy semmi igazabb megszólítás-megszólalás nincsen. Persze túlontúl gyakran tűnik úgy, hogy sem ez, sem az nem tetszik, és végképp nem tetszik, hogy annyi minden nem tetszik, s nagyon nem elégít ki, ha ezt „eldaloljuk”, hogy nem tetszik. Mondhatunk-e és mondunk-e valami pozitívumot?

A Ligetben most egy levelezés-beszélgetés rovatot indítunk. Ki-ki választ magának a nagyvilágban élő írástudót (filozófustól filmrendezőig, természettudóstól nyelvészig sokféle gondolkodó szerepel a megszólítottak között) – én Önhöz fordulok, remélve, hogy hosszú levelemmel nem riasztottam el, s hogy kedve lesz ehhez a furcsa játékhoz: a katakomba-kultúra gyarapításához.

Barátsággal üdvözli:^[8]

LEVENDEL JÚLIA

Tisztelt Uram,

egy írói problémával kapcsolatban szeretném megismerni az Ön véleményét. Tisztában vagyok vele, hogy az írói állásfoglalások leghitelesebben magukból a művekből ismerhetők meg; mégis, világosan emlékszem rá, hogy sok évvel ezelőtt, amikor a Szegény Avroszimov és a Merszi avagy Sipov kalandjai megjelent magyarul, és én mindjárt el is olvastam őket, hosszú képzeletbeli párbeszédeket folytattam Önnel olyasféle kérdésekről, amelyeket az Ön művei akkoriban juttattak eszembe. Most, hogy a Liget című budapesti folyóirat „levelezési rovatot” indít, és arra biztatja néhány munkatársát, köztük engem is, hogy valamilyen, számára fontos ügyben próbáljon megszólítani egy általa nagyra becsült személyiséget, elhatároztam, hogy élek az alkalommal – hátha valóságossá válik, sok évvel később, a képzeletbeli párbeszéd.

A hetvenes évek közepe, amikor az említett két regényt is olvastam, életemnek az az időszaka volt, amikor a világirodalom összes fontosabb (illetve számomra elérhető) alkotásával igyekeztem minél rövidebb idő alatt megismerkedni; ugyanakkor, mellesleg, azt is sürgősen végig kellett gondolnom, hogy mivé formálódik az életem, hogy idegen erők formálják-e, vagy nekem is van esetleg némi beleszólásom. Nem akarok magánügyekről beszélni, csak jelzem, hogy a megélt élet alakulását és a regénybeli világmodell alakítását ha nem is analógnak, de szorosan összefüggőnek éreztem.^[9]

A körülmények játéka úgy hozta, hogy az Avroszimovot egy nagy halom kiselejtezett autógumin, A Sipovot viszont egy kábeldob belsejében olvastam. Mindkettő, az abroncshalom is, meg a kábeldob is egyfajta körkörös tagoltságot juttatott eszembe, természetesen sorsok és jellemek körkörös tagoltságát: az egyik esetben önmagukba záruló, egymással érintkező, egymásnak mégis hátat fordító sorsok és jellemek halmaza rémlett föl előttem, a másik esetben körülfogott a személyes kisszerűség alakulása, és rajta kívül legfeljebb annyi volt észlelhető, hogy odakint ónos eső esik; világos volt azonban, hogy ezeket a benyomásokat a két mű, az Avroszimov és a Sipov sugallja. Szóval, a regénybeli világmodellről és annak átélhetőségéről beszélgettem volna Önnel az idő tájt, ha mód lett volna beszélgetni – meg talán arról, hogy az akkoriban fennálló renddel szembeni indulataimat (ha ugyan a gumiabroncsokon és a kábeldobon túl észlelhető világ rendnek volt nevezhető) helyénvaló-e beleolvasnom az Ön műveibe.

különféle csavarok után

Ami a rákövetkező húsz évben történt, arról nem érdemes túl sokat beszélni. Könyveim jelentek meg, bemutatták színdarabjaimat, és elolvastam, hat évvel a kábeldob után, a Dilettánsok utazását is – ezúttal székben ülve, ablak mellett. Akkoriban azon gondolkodtam, hogy mennyivel másképp lehet a férfi, mint a női szereplőket mozgatni az állítólagos történelmi térben.^[10] Sokszor voltam bajban a női szereplőkkel, és imponált nekem, hogy Ön – kissé Wilhelm Meister-es módon – úgy teremt, különféle csavarok után, világos összefüggéseket a helyzetekben, hogy közben megőrzi a karakterek rejtélyességét.

Arról, hogy miért és miképpen fordultam történelmi témák felé, vagy nagyon hosszan volna érdemes írnom Önnek, vagy sehogy. Annyi talán elég most, hogy nemrég Berlinben töltöttem néhány hónapot, és a Porosz Állami Titkos Levéltárban találtam egy történetet – pontosabban és körülményesebben: tudtam, hogy van egy történet, megtaláltam a dokumentumait, és a dokumentumokban megtaláltam a történetet (zendülés egy 17. századi kisvárosban, amely félreértések sorozata miatt majdnem kitör, és amelyet, noha mégsem tört ki, félreértések sorozata miatt mégis véresen levernek). Egyszóval, találtam egy történetet, megírtam – és közben ismét sokszor gondoltam Önre.

Engem a történelmi ügyek (pontosabban: a történelemmel kapcsolatba hozható, dokumentált vagy koholt múltbeli események) nem önmagukban véve érdekelnek, különösebb múzeumi vagy régészeti érdeklődés nincs bennem; még az úgynevezett „pozitív tanulságok” is meglehetősen hidegen hagynak, legalábbis íróként nemigen fogalkozom velük. Engem az emberi tévedések és tévelygések foglalkoztatnak. Egyik regényem főhőse a saját szívében téved el; egy másik munkámban, amelyet leginkább negatív utópiának lehet nevezni, a személyes emlékezet válik útvesztővé a kollektív emlékezetvesztés közepette. A történelmet, az előttünk zajlott fontos vagy kevésbé fontos eseményeket, a be nem igazolódó feltevéseket, a veszendőbe ment hagyományokat, az emberi törekvéseket és eszméket is hajlamos vagyok a tévedések-tévelygések gyűjteményeként látni – nem valamiféle megszentelt, misztikus tüneményként, hanem bizonyíthatóan működő modellek összességeként.

a mindenkori olvasótól függ

Mostanában sokszor gondolok arra, amit Mjatlev herceg mond egy helyütt a Dilettánsok utazásában: „A régieket olvasni annyit tesz, mint beszélgetni velük. A beszélgetés megtisztít. Beszélgetek is. De ezekkel a maiakkal nincs kedvem. Mi az, ami zavar? Valószínűleg az, hogy a régiek képesek rólad is szólni, míg a maiak – mindig csupán önmagukról.”^[11] – Nem tudom, Okudzsava Úr, mennyire tekinti hősei szavait a sajátjainak; az írók soha nem azonosulnak hőseikkel teljesen, de az sem véletlen, mikor milyen vallomást adnak a szájukba. A teóriák mai állása szerint nagyrészt a mindenkori olvasótól függ, hogy kiről szól és hogy mit mutat meg az író; de azért a szerző nyíltan kimondott vagy a szöveg alapján rekonstruálható szándékai sem hagyhatók teljesen figyelmen kívül.

A fentiekre tekintettel, azt szeretném kérdezni Öntől: Ön szerint milyen esélye van annak, hogy a mai írók a jelen számára egyszersmind „régiek” is legyenek, hogy önmagukon keresztül ne csak önmagukról szóljanak?

Megtisztelő volna rám nézve, a Liget olvasói számára pedig nagy nyereség lenne, ha volna ideje és kedve, hogy válaszoljon.

Teljes tisztelettel:

MÁRTON LÁSZLÓ

1. A megszólítás ábrándja, Györe Balázs könyvének címadó motívuma lebegett előttem, mikor a szót leírtam, és azt terveztem, hogy Brown úr válaszának közlésével egyidejűleg majd társalgós lábjegyzetekkel látom el levelemet, és azokat a megfogalmazásokat, amelyek valamelyik ligetes írótársam művéhez kapcsolódnak, sorra kibővítem, s így a levélváltást a Liget szélesebb diskurzusába illesztem. Tudtam, hogy a megszólítás szemközt ülve is nehéz, nem használ sem a bor, sem az alkony, s a legtöbb szó árnyék, mint Györe írja; tudtam, hogy a primitívebb, társadalmi szintű beszélgetés sem könnyű; tapasztaltam, hogy Magyarországon (még és már?) sem a divat, sem az illem nem serkenti a címzetteket; tapasztaltam azóta is, hogy ha egy folyóirat szerkesztője például a művelődési miniszternek ír holmi közügynek vélt, közérzeti és kultúraszemléleti témában, ma (még és már?) az elemi, udvariasan elhárító tudomásulvétel jelzésére sem számíthat (ha nem lép fel támadóan és nem kér semmit, akkor biztosan nem), vagyis számoltam a kapcsolatteremtés bornírt akadályaival, de közben erősen reméltem, hogy lesz érdemi válasz.↑

2. A levélben itt pár szóval bemutattam a Ligetet és a tervezett rovatot. ↑

3. Az eredménytelenség tudata fölnagyítja melléfogásomat: nem a személyesség fokának kimérése, az arányérzék működésének helyessége volt kérdéses, hanem képzeletem realitása, mikor azt vetítette elém, hogy címzettem „olvassa soraimat”, de ha nem így lett volna, ha engedek a persze hogy megszólaló kételynek („ne légy naiv!, a kezéhez sem jut el leveled, mert a postáját sem ő bontja fel”), akkor feltehetőleg – egyáltalán nem írok. Nem is szerkesztek. ↑

4. A huhogók szó értelmezésének bővítését itt természetesen Szilágyi Ákos A tények és a lények című könyvének bevezető fejezetéhez kapcsoltam volna (Miért huhog a saskeselyű? avagy a Vészmadár dala), akinek világvég-elemzései a beépítő bendő működéséről megkerülhetetlen élménybeszámolók, és engem mindig arra indítanak, hogy a saját részvételemre is kérdezzek: és a te huhogásod? ↑

5. Belátom, hogy ez az „olvastam, meggondoltam, elhittem” megint csak naivan, talán bután is hangzik, és semmiképpen sem olyan offenzív, mint egyes környezetvédők (vagy más védők) fellépése, vagy a nagy kezdőbetűvel nyomatékosított „Környezeti Forradalom”, aminek ráadásul globálisnak kell(ene) lennie, de akárhogyan is hangzik, számomra komoly tény, meghatározó elem. Ezért is olyan visszatetsző a levél, amit Washingtonból kaptam – ideje már, hogy bemutassam magyar fordításban: „Kedves Horgas úr, köszönjük Lester Brownnak írt szeptember 23-i elgondolkodtató levelét, amely néhány napja érkezett meg. Brown úr nagyra értékeli az Ön érdeklődését és figyelmét a világ helyzete iránt. Sajnos, szigorú munkabeosztása és a Worldwatch Intézet elnöki posztjának rendkívül fárasztó ellátása miatt nem tud Önnek a Ligetben kiadható választ küldeni. Tisztelettel: Reah-Janise Kauffman, Lester R. Brown elnök ügyvezetője.” A levél korrekt klisékből épül, s ha az ügyvezető hölgy nem ken oda egy dicsérő formulát a president nevében, megkímél az enyhe émelygéstől, és ettől a lábjegyzettől is, amelynek pihényi héjában feszengve egyensúlyozok, hogy föltörni készülő gorombaságaimat visszaszorítsam… S azt a még mindig fölbukkanó feltételezést is, hogy Brown úr válaszolt volna, ha ő olvassa el a levelet. ↑

6. Némi túlzással azt mondhatnám, hogy az ilyesféle szálak tartják össze a világot, s hogy ezt nem sikerült megvalósítani, roppant elkedvetlenítő, mert az ostoba realitás, a statisztikai átlag uralmát jelzi, hogy hiába papol az ökológiai kultúra szellemében bárki, kicsi és nagy a gondolat révén sem tud partner lenni, a mennyiséggel szemben a minőség tehetetlen. Brown úr – és minden elnök, miniszter stb. – hiába hirdet forradalmat a világnak, amíg saját maga a saját személye körében erre képtelen. ↑

7. https://ligetmuhely.com/liget/mario-vargas-llosa-az-ezerarcu-orszag/ ↑

8. Amikor 1983 végén a Pár-sor 4., szeretetről szóló számát tervezve levelet írtunk Mario Vargas Llosának és kértük, hogy legyen a vendégünk és engedje meg válaszának közlését (hozzátéve, hogy tudjuk, ez a „kis kiadvány, amelyet mintegy kézből kézbe adva terjesztünk, nem nagy nyilvánosság… távoli társasjáték csupán, de olyan értelmes és figyelmes szeretet vezeti, ami talán megkülönböztethető”) – nos akkor a Nagyvilág szerkesztősége készségesen megadta a limai lakás címét, levelünket feltehetően az író bontotta fel, és hamarosan művel meg persze kísérő levéllel válaszolt. Vargas Llosa játékba hívható volt, és játszott velünk. Tavaly az Európa Kiadó meg az író egyik fordítója segített, de ők is csak egy madridi ügynökség címét tudták. Írtam hát az ügynökségre, a segítségüket kértem, hogy eljuthasson levelem a címzetthez. Hetek múltán az ügynökség udvariasan tudatta, hogy továbbították a levelemet, újabb hetek (már hónapok voltak) és Rosario M. N. de Bedoya Senor Julio Levendelnek címezve, és következetesen senornak szólítva, sajnálattal értesített arról, hogy senor Mario Vargas Llosa Santa Domingóban van, s hogy rengeteg elkötelezettsége miatt nem küldhet választ a Ligetnek. Mindez észszerű, belátható: talán ’96-ban már én is tudhattam volna, hogy nem szólíthatok meg egy sztárírót, mert ’96-ban már nem engedheti meg magának, még „játékból” sem egy sztáríró, hogy maga bontsa fel a leveleit és mérlegelje, kedve van-e játszani, sőt, nem tartja kötelezőnek, hogy az ügyintézőjének (titkár?) kötelezővé tegye a levelek elolvasását. Tízegynéhány év rettenetesen nagy idő. Ez a tizenvalahány különösen nagy, mintha egészen más kor volna, és más szokások, kivált más kommunikációs szokások divatoznának – úgy tűnik, a világ távoli tájain is. Tudom, értem, mégsem vagyok meggyőződve, hogy ma már bölcsen elzárkóznék ilyesféle levéldiskurzus-ötlettől. Mert csökötten, megszállottan kötném magamat és másokat a korábbi módihoz? Nem hiszem. Inkább mert ma ugyanúgy szeretek játszani, mint tavaly, és tavalyelőtt meg annak előtte, és mert a magam számára most sem tudok az értelmes és figyelmes szeretetnél használhatóbb közlekedést. Turgenyev a halálos ágyán azt írta Tolsztojnak: örül, hogy a kortársa lehetett. Még mi írható-mondható egy kortársnak?

   Mario Vargas Llosa könyveit, ezeket a nagyszerű műveket rengeteg nyelven milliók olvashatják, és ez óriási érték. Ráadásul sztáríróként meg egy gyorsan felfutó és súlyos csalódással végződő politikusi karrier után is remekműveket írt – felforgatva mindenféle új világszokást. Csodálom őt mindezért, de ha választanom lehetne (lehetne?), hogy magamat megőrző sztáríró legyek, akit milliók olvasnak és csodálnak, s persze így nincs módom elolvasni a leveleimet, azt sem, amiben valaki éppen az öröméről ír, hogy a kortársam, vagy az legyek, aki vagyok, annyian olvassanak, mint most, ezeket a sorokat a Ligetben – én ezt a magamat választanám. Gőgből? Talán inkább a játék kedvéért. ↑

9. Kedves Okudzsava úr! Most, hogy Ön már nincs az élők sorában, bevallhatom, hogy ez a fordulat inkább csak retorikai fogás. Nemigen emlékszem már, milyen összefüggést láttam az életbeli (védekezésképp kialakított) világmodell és a regényesíthető világmodell között. Felnőtt fejjel úgy látom, hogy ez kizárólag forma kérdése; viszont ez így túlságosan általános; az autógumi és a kábeldob pedig – éppen formai okokból – metaforának tekintendő. Kíváncsi lettem volna véleményére, már csak azért is, mert az a benyomásom, hogy ezzel a problémával A boldog írnok gyermei című önéletrajzi könyvében Ön sem tudott megbirkózni. ↑

10. Nyilván Ön is tudta, kedves Okudzsava úr, hogy itt megint csak irodalmi tradíciókba, illetve nyelvi klisékbe ütközünk. Messzire vezetne, ha megpróbálnám csak vázlatosan is végigkövetni, miféle problémákat okoz az írói megjelenítésben a transzszexualitás, és általában az átváltozás, mondjuk Ovidiustól Goethéig. (Vagy, ha már Klamm szóba került, Kafkáig? Viszont bámulatos, hogy például a szanszkrit költőknek mindez mennyire nem okozott gondot.) Lényegében arról van szó, hogy minél több írói energiát köt le az identitás (illúziójának) fenntartása, annál kevésbé van lehetőség arra, hogy az individualitás kibontakozzék. Nagy kár, hogy erről már nem beszélgethetünk. (Az a gyanúm, hogy e tekintetben nem Avroszimov okozott Önnek álmatlan éjszakákat, hanem Pesztyel.) ↑

11. Ez még hagyján volna; az a baj, hogy rendszerint önmagukról sem szólnak. Más kérdés, hogy egy idő elteltével a semmitmondás árulkodóvá válik; ám abban a pillanatban a régiség beszél belőle. Azt gondolom, kedves Okudzsava úr: a semmitmondás többek között úgy kerülhető el, ha valaki mondani- vagy mutatnivalója révén egyszersmind a hagyományhoz való viszonyát is megfogalmazza. Például úgy, hogy elrugaszkodik tőle. Vagy esetleg úgy, hogy a megfogalmazás jóvoltából „a régiek”, akik „képesek rólad is szólni”, egyszerre csak másképpen szólnak, méghozzá történetesen rólad. Ön azonban, kedves Okudzsava úr, fogta magát, és meghalt. ↑

kép | shutterstock.com