LEVÉL EGY FIATALEMBERHEZ
2008 március
(Parafrázis)
Sötétkamra ősz. Kékes árnyak sürögnek
a múlt laboratóriumában: képeket hívnak
elő; csendes eső vegyszeres oldata választ
szét és úsztat egymásba rég látott arcokat.
Előbukkan minduntalan a tiéd is – mélyből
lebeg föl, eltűnik, vonásai kiélesednek,
majd elmosódnak. Most sem történik más:
gondolat nyomában jár a jelenés, hisz rajtad
rágódom hónapok óta, nem csoda, hogy
szemedet, szádat rajzolja út menti tócsa,
vonuló felhőcsapat szürkésfehér habja, mintha
veríték és vér foltjai nyomán ütközne ki kendőn
nem várt, titkos ábra. De én vártalak, s várlak
ma is, csalódott vagyok inkább, tapasztalván:
nem soká időzöl, elillansz, játékot űzve a sóvárgóval.
Szólnom kell hozzád, varázsigével marasztalnom
a ritka látogatót. Vagy írnom. Levelet, hosszút,
meghívó sorokat. De hová címezzem? A közönyös,
hideg térnek mely titkos szegletében rendezkedtél be,
akad-e feltöretlen időkapszula, mely lényedet őrzi
sértetlenül? Élsz-e vagy meghaltál? Neved viselem,
irataid enyémek, születésem perce azonos a tiéddel,
mégis elhagytuk egymást, elvesztél vagy én
vesztem el. Sokáig nem is kerestelek, évtizedek
teltek, megvoltam nélküled. Most, hogy valami ismét
véget ért, s bőröm kígyóként megint levetettem,
létemre csodálkozva egy sápadt reggelen, belém
sajdult hiányod. Ha látnál, mit szólnál? Megismernél-e,
nyújtanál-e kezet? Vagy közel se jönnél, csak
méricskélnéd mozdulataimat távolról, bizalmatlan
idegenként? Ha felfedeznéd bennem a folytatót,
külsőmet figyelnéd – szürke haj, gyűrött bőr, fáradt
ruhák –, s annak alapján ítélnél kíméletlenül, vagy
szót is váltanánk? Kérdés persze, érdeklődnél-e
irántam egyáltalán, hisz nem te vadászol énrám,
nem te várod a viszontlátást, hanem én; én vagyok,
aki vágyna szembenézni. De miért? Mit akarok tőled,
mi vonz benned ennyi év után? Hogy tükröm légy,
hogy neked magamat megmutassam: aligha. Hogy
kettőnket összemérjem, erőt, tudást, érdemeket latolva?
Hiszen savként égette belém az önismeret a vádat:
hozzád méltatlan vagyok. Nem tiltakoztam én soha.
Miért is akarnék, s épp most, bizonyítani? Mit akarok
tehát, miért kell, hogy megálljunk egymással szemben
egy magányra termett órán, alkonyatkor vagy hajnalban,
minek is kell történnie akkor? Megírom én neked,
és azt remélem, ha elolvasod, futsz hozzám, mint
anyjához a fiú. Megírom, mit látok, szememet lehunyva:
két test egymásba fonódik, a karcsú árnyékok birokra
kelnek, izmok feszülnek, karok és lábak kulcsolódnak,
törzsek hajolnak, egyetlen dallam a két zihálás.
Billen az egyensúly, tántorodva zuhannak a küzdők,
egyik a másikat rántja magával a piszkos gyalogútra,
hogy ott verekedjenek tovább. Térd nyomul gyomorba,
alkar gégét szorít fojtogatva, arcok vöröslenek, erek
duzzadnak, ujjak fület markolásznak, hajat tépnek,
tenyér arcot trancsíroz, ruha szakad, porcok reccsennek,
nyál fröccsenését kíséri fojtott hörgés. Nem látom
a vonásokat, azt sem vehetem ki, melyik árnyék
kerekedik felül, s a harc végét sem sejtem. Nem tudom,
megragadja-e hajánál fogva két oldalt egy ádáz
pillanatban egyik a másik koponyáját, hogy ütemesen
a kövezethez verje, vagy megelégszik azzal, hogy
fölé hajolva hosszan a szemébe nézzen. Egyet tudok:
vérnek kell fakadnia, forró, ragacsos vérnek kell
nyomot hagynia a szürke járdán, hogy érezzem:
nem álom, nem emlék, húsból való lény, él, lélegzik
a másik. Nem tudom, mi történik majd, miután
fölállunk és leporoljuk a ruhánkat; nem tudom,
találkozunk-e még, szólunk-e egymáshoz,
gondolok-e rád, de remélem, valami más lesz, kisimul az ég.