LEVÉL DUNAHARASZTIBÓL
1993 tavasz

A Soroksáron át Kalocsa felé tartó országút végigkanyarog Dunaharasztin. Ez az első település a főváros határán túl, amit – ilyen vagy olyan sanda megfontolásból — még nem csaptak hozzá a túlméretezett metropoliszhoz. A falu túlsó peremén híd szeli át a csatornát. A híd is, a nádlepte víz is szomorú nevezetességű.
Utóbbi mesterséges képződmény, emberi akarat hívta életre, s a Dunát a Tiszával lett volna hivatott összekötni. Nagy lendülettel és kincstári handabandázással fogtak hozzá a meder kiásásához, ahogy az a Rákosi-korban szokás volt. Ám ahogy múlt az idő s fogyott a pénz, a lendület is alábbhagyott. És ekkor az az őrült gondolata támadt valakinek, hogy – ha már a gigantomániás tervet megvalósítani nem lehet – vissza kell csinálni az egészet. Elkezdték a medret betemetni. Sokra persze nem jutottak, a sziszifuszi munka félbemaradt, s aki ma elnézi a békésen csordogáló vadvizet, aligha hinné, hogy emberi akarat vájta az alföld homokjába.
A kis híd arról nevezetes, hogy 1956 novemberében egy elszánt csapat próbálta megakadályozni a dél felől támadó szovjet csapatok bejutását a fővárosba. A harc kimenetele nem lehetett kétséges. Arról nincsenek információim, hányán estek el a híd védelmezői közül.
lövészárkok és bombatölcsérek
A csatorna déli partján – Haraszti és Taksony között – ligeterdő húzódik. Ez sem természetes képződmény. Amennyire tudom, a második világháború előtt itt kondalegelő volt, füves rét, meg egy-két gyümölcsös és néhány szőlőparcella. Ám az itt is, ott is fellelhető – mára cserjével benőtt – lövészárkok és bombatölcsérek nyomai jelzik, hogy a világháború végnapjaiban komoly harcok folytak errefelé, a főváros déli kapujában. Aztán – a hadak eltűntével – erdősítették a baljós emlékezetű területet. Mára tölgyesek, fenyvesek és akácosok lepik el a homokbuckákat, a természet magából megújuló erejét szimbolizálva.
Ez a liget a mi ligetünk, ahol – egy-egy nyári-őszi hétvégén – sátrat verünk. A főváros közelsége miatt könnyű megközelíteni. Tulajdonképpen ,,kölcsön-ligetnek” kellene mondanom, hisz baráti szívesség juttatott hozzá: T., Dunaharaszti szülötte találta meg és vert először sátrat itt az újonnan települt ligeterdőben, a hatvanas években, az sem érdektelen, milyen körülmények között.
T.-éknek volt egy kedvenc táborozóhelyük, szintén Haraszti határában, néhány kilométernyire a csatornaparti ligettől. Egy alkalommal késő éjszaka érkeztek meg a nevezetes helyre. Látni semmit nem láttak a sötétben. Jól-rosszul felverték a sátrukat, ahol szokták. Aztán reggel, amikor kikukkantottak a sátor nyílásán, döbbenten látták, hogy egy holdbéli sivatag kellős közepére csöppentek. Korábban egy kis tó kéklett itt, egyik oldalról virágzó rét, a másikról fenyveserdő övezte. Ezeknek nyoma sem volt. Köröskörül baljós földmarkológépek és teherautók álltak. A rétet durván összekaszabolták a lánctalpas járművek. A tavat betemették, a fenyves fáit földre döntötték. A valószínűtlen és hagymázos látomás hatására – ami persze nagyon is valóságos volt – T.-ék azonnal sátrat bontottak, felkerekedtek, s ekkor találtak rá az új ligetre a csatorna partján.
A varázslatos terület aligha lehet nagyobb egy négyzetkilométernél. Talán még akkora sincsen. Fenyvesei és tölgyesei közt barangolva az ember itt is, ott is talál egy-egy elvadult, de bőven termő szilva- és barackfát, néhány szőlővenyigét, a korábbi kertek emléknyomait. A természet illúziója viszont mára teljes: őzek, üregi nyulak és fácánok lakják a berket. A nappal ritkán mutatkozó, éjszakai életet élő üregi nyulak különös előszeretettel vonzódnak a háborúból maradt lövészárkokhoz és bombakráterekhez – ezeket továbbmélyítve vájják a földbe a maguk árnyékos labirintusait. A fákon egy-egy macskabagoly tanyázik. Ölyvek keringenek a magasban, s a buckák meredeken lejtő oldalában gyurgyalagok és partifecskék fészektelepei láthatók.
A náddal benőtt csatornán – aminek összeköttetése van a Dunával, ezért, a folyó vízállása szerint hol erre, hol arra csordogál a vize – eleven víziélet zajlik. Jégmadarak, szárcsák, törpegémek és zajos nádirigók fészkelnek a partok sűrű sás- és gyékényfonadékában. A hullámokba dőlt, rothadó fák kérgén mocsári teknősök napoznak. Tavasszal récék és vízityúkok vezetgetik a napsütötte nádas takarásában öklömnyi fiókáikat. Pézsmapockok lubickolnak a part alatt, s a vízre néző öreg fák odvábán egy nyestpár tanyázik…
Ha avatott és felkészült természetbúvár lennék, tanulmányt írnék arról, hogyan hódítja vissza a természet a maga jussát, egy-egy korábban tőle elvett és részben civilizált földterületet. Példaképpen ezt a ligeterdőt választanám. Ezt a másodlagos képződményt, civilizáció utáni vadont, melyet a négy égtáj felől zúdulva – némi emberi segédlettel – visszahódított magának a természet.
színpompás gyurgyalag
A szélrózsa minden irányából érkező növényi és állati élővilág itt összekeveredik. Tipikusan alföldi eleme az árvalányhaj meg a szalmavirág. Mediterrán tájak vonzásköréből jutottak idáig a színpompás gyurgyalagok. Az alföld buckás homokján némiképp idegen fenyvesek is megélnek, ha igazán látványos, terebélyes lombot nem is növesztenek. Ez a civilizáció utáni, sokféle égtájra utaló élővilág szervesen és látványosan keveredik a csatornaparti ligetben. Ám napjainkra, amikor már valóban „összeérett” ez a tarka, gyökeres-csápos-szárnyas-patás elevenség, újra szembe kell néznie a civilizáció támadásával.
Tavasszal és nyáron, amikor a lombok zöldje ráhabzik a tájra, nehezebben észlelhetőek azok a sebek, melyeket az emberi akarnokság ejtett a ligeterdőn. Itt is, ott is szeméthalmok tűnnek fel, kiselejtezett, egymásra hajigált kátrányos- és olajoshordók. Vaságyak és gumicsövek. Építési törmelék dombjai. Bűzlő állati kadáverek. Találtunk már félig elrothadt disznótetemet, fához kikötött, elpusztult kutyát. A csatorna nád- és gyékénylepte vizéből pedig, ha apadtan csordogálnak benne a hullámok, kiállnak a belehajigált motorbicikli-roncsok, kibelezett hűtőgépek, és egyéb, kétes rendeltetésű fémdarabok.
Vigasztalan ellentéte és némiképp apokaliptikus tükre mindez a fiatal ligetnek és a tövében csordogáló vadvizes kanálisnak. Az éjszakai tábortűz lángjainál darvadozva az ember kénytelen szembesülni a századvég és a magát elemésztő civilizáció gondjaival. Éreznie kell a maga kettősségét: a teremtés sejtjei mélyén lüktető, ősvilági elevenségét, s ennek görbe tükrében a mérgezett és pusztuló jelenidőt…
Ahogy ott kuporgok a tűz körül, gyerekeim és barátaim társaságában, ma is fel tudom idézni azt az elemi erejű szorongást, amit valaha – a Doré-illusztrálta Bibliát lapozgatva éreztem. Reszkető, rongyokba bugyolált lények bóklásztak a rajzokon, kiszolgáltatva ordas vadaknak és végtelen dzsungeleknek, árvizeknek és sivatagoknak: az őselemek szorongató hatalmának. Az ember, a szánnivaló, csupasz béka, tanácstalanul és a puszta létéért viaskodva tengődött a nálánál erősebb hatalom baljós igézetében.
Olykor ma is felidéződik bennem az a metafizikai szorongás. Ám ha a tartalma némiképp hasonló is, a jellege mégsem ugyanaz. Ma már nem én, az emberi nem képviselője vagyok az a megsebzett, csupasz béka, aki a zöld tenyészet szeszélyeit megszenvedi. Nem én vacogok többé a vadon erejétől és sorsommal játszó hatalmától, hanem megfordítva: szűkölve menekülnek előlem a lombok és vizek, a didergő vadak. Bújnának fogyatkozó faodúkba, vizek mélyére, cserjék és barlangok árnyékába.
És itt következik a legfurcsább lépés. Elkezdem „védeni” és babusgatni a zöld tenyészetet. A gyilkos védi magától az áldozatot. Rezervátumokat teremt. Elzárja magamagától az édenkert utolsó maradékait. Vajon nem a hóhér szemforgatása-e ez a kóklermutatvány? Ahelyett, hogy feladnám különállásomat, tudatosan kilépek a teremtésből. Van a magam világa, a civilizációé, és van – ezzel szemben és kulcsra zárva – az őselemeké, ahová ezentúl csak álarcban léphetek be. Álarcban és lábujjhegyen, mert valódi tekintetemből metsző hideg árad. Hitelüket veszített szavaimból pedig metafizikus nyomorúság.
gyermeteg mókák
Az erősebb hatalom jelenlétét – ami olykor ma is átvérzi a teremtés szövetét, földrengések és árvizek, pusztító kórok formájában – kulisszákkal kívülrekesztettem látókörömön: bölcselettel, ami szánalmas makogás é talmi prófétálás a történelmi szükségszerűségről és egyéb (hasonló nívójú) gyermeteg mókákról. A hasznosságot zászlajára tűző végképp haszontalan és torz gondolatfutamokkal.
A szavak és sanda eszmék egyre jobban didergetnek és megaláznak. Olykor, egy-egy pillanatra tán még vissza tudok kapcsolni az őselemek világába, ha végigsimítok egy-egy mohos fakérget, vizek görgette kavicsot vagy tarka madártollat, de kiszakadásom, magamra maradásom immár végérvényes. Az észlény, akinek hittem magam, elveszítette becsületét. Eszméi és elleneszméi üreseknek és pusztítóaknak bizonyultak. Nincsen többé közük a teremtéshez, csak a túlélés kísérletei. És – nem kell hozzá különös jóstehetség –, hogy mint ilyenek, egészen kilátástalanok.
Nem tudom, mi a teendő. A szentek és a próféták kora lejárt. Bárki vagyok is személyem szerint, azt a pökhendi ragadozót képviselem, ha tetszik, ha nem, akivé mára az a hajdanvolt, csupasz béka változott.
Csuang-ce, a kínai bölcs írja: a Sárga Fejedelem egykor megkérdezte az Őshomályt, mi lesz a Természettel, mire a következő választ kapta: ,,Ti mindig azt gondoljátok, hogy a Természet a végét járja, holott csak most kezdődik; mindig azt gondoljátok, hogy a Természet ismeri célját, holott a cél egyre távolodik; mindig azt gondoljátok, hogy a Természet már mindent megadott, holott még sokkal több a tartaléka, mint hinnétek.”