Szepesi Attila

LEVÉL CSÓKAKŐRŐL

1994 április

LEVÉL CSÓKAKŐRŐL

A Vértes déli lábánál található a szép nevű település. Különösebb jelentősége nincsen. Apró falu, néhány álmos, girbegurba utcával, öreg templommal, a hegy­oldalban veres kövekkel árválkodó valahai kőbányával, amit ma már nem művelnek — magában málladozik hőtől és hótól. Olykor egy-egy megereszkedett sziklatömb leválik róla, nagy robajjal aládöndül, de kárt senkiben sem tesz: a szélső házak odébb kezdődnek, gazdáik helyet hagytak az aláhulló sziklaköveknek, melyek or­mótlanul hevernek szanaszét.

Hirtelen s némiképp hebehurgya módon hagyhattak fel a kőbányászattal, mert néhány — mára igencsak rozsdaette — gépet itt felejtettek. Lassan rájuk habzik cserje és bokor, a föld sebeit eltakaró növényi tenyészet. Fönn, a hajdani bánya meredek falain a füvek és cserjék legelszántabb pionírjai próbálnak megkapasz­kodni, gyökerüket megvetve egy-egy repedésben.

A falu a közeli Csóka-hegytől kapta a nevét. Sokfelé található hasonló település az országban, ami egy-egy oromról, kőszirtről, a rajtuk esetleg fel-feltűnő állatról- madárról vagy épp képzeletet megmozgató színéről-hangulatáról kapott nevet: Sas­kő, Kékkő, Szarvaskő, Hollókő, Írottkő, Vereskő.

A környék nem tartozik a felkapottak közé. Nevezetességei kevéssé ismertek. Egy-egy Pest környéki sivár kubikgödröt vagy újonnan épült, vigasztalan „zöldö­vezeti” falut alighanem többen látogatnak, mint ezt a fővárosközeli, nevezetességeit mégis elrejtő vidéket.

Ha az ember nem tudná, milyen látványossága van a hegy alatt megbúvó telepü­lésnek, akár tovább is autózhatna, csupán egy pillantást vetve a falucskára meg a felette magasodó sziklabércre. Ám ha ismeri a környék históriáját — legalább egy turista-bédekker erejéig — érdemes itt alaposan körülnéznie.

Kell némi figyelem ahhoz, hogy észrevegyük a falucska felett meredező szikla­ormon — szemközt a kőbányát rejtő hegyoldallal — a romantikus hangulatú várat. Pontosabban szólva: ami megmaradt belőle. Mert szükséges egy kis képzelőerő is hozzá, hogy a hajdan többemeletes középkori sasfészket a maradékaiból odalás­suk a szirtekre. Néhány — jól-rosszul konzervált — romfal az egész, meg az öreg­torony csonkja és a várkút, ami megmaradt emlékeztetőül. Ezek messziről nézve úgy belemosódnak a sziklafalakba, hogy természeti képződménynek hiheti őket a gyanútlan bámészkodó. És valóban akadnak olyan kövei, melyekről nehéz eldön­teni, ember csiszolta-fabrikálta-e őket vagy a szeszélyes időjárás.

Régi korok tanúja ez a szirtfalak ormán meredező építmény. A baljós-emlékezetű Csák-család építtette a XII. században. A felvidéki illetékességű Csákok lettek idővel a környék urai — néhány szomszédos település: Csákberény, Csákvár őrzi az egykor nagy hatalmú, a királyokkal is packázó família nevét.

Főképp az elhíresült Csák Máté húzott ujjat gyakorta az uralkodóval, nevezetesen Károly Róberttel. Virág Benedek, a szelíd poéta és nagy tudású történész így ecse­teli kettejük csatáját: „Károly Trencsini (érts: Csák) Máté ellen indult. Máté, úgy­mond a hazai krónika, zenebonáskodott: minden helyeket a Vág vizének két part­ján elfoglalt, a nyitrai püspökségre leginkább haragudott, Szent Zoeárd koporsóját feltörte, a nyitrai vár falait földig lerontotta, az esztergomi érsek faluit égette, a lakosokat részént levágta, részént tömlöcökre hányta, Berzencze várát ledöntötte… Károly, a joannitáktól segíttetvén, a rozgoní mezőn június 15-én szállott szembe vele, minekutána ő és népe töredelmes szívvel magához vette a szentséget. E vere­kedésnél dühösebb és hazánkra nézve szomorúbb a tatárokkal esett ütközettül fogva nem volt. A király, noha több jeles vitézeket vesztett, mint Máté, dücsőségesen győzött, azonban többé nem mert szerencsét próbálni, hanem elvárta Máténak ha­lálát.” Amiből kiderül, hogy a ,,dücsőség” aligha lehetett nagy, hisz a győztes ritkán szorul rá, hogy „elvárja” a vesztes békés elhunytát.
húzd-meg-ereszd-meg taktika
Az is ismeretes, hogy a királyi családra kardot rántó Zách Felicián is „Trencsini” Máté környezetéből került ki. Miképp azt is tudni, vagy legalább sejteni véli a történetírás, hogy az Anjou uralkodó — a húzd-meg-ereszd-meg taktika jegyé­ben — még azzal a gondolattal is kacérkodott, hogy húgát, a krónikások által „ma­gyarországinak” mondott Klemenciát, feleségül adja az orra alá borsot törő nagy­úrhoz. A frigyből, nem tudni, mi okból, semmi sem lett, s a hangzatos nevű Anjou- lány sosem jutott el országunkba, főképp nem Csák Máté ágyába.

A Csákokból aztán a történetírás és a poézis hol szörnyeteget, hol pedig — pél­dául egyes szlovák historikusok — szabadsághőst csinált. Nem tudom, milyen úton-módon vetette meg a lábát a baljós-emlékű família itt a Vértesben, de ebben a „hely szelleme” is közrejátszhatott.

Sasfészket — netán rablótanyát — formálnak a falu feletti ormok, szinte kínál­koznak egy vár befogadására. Meredek falaik, melyeket könnyű a romok fölé kép­zelni, folytatódhattak a bércekben.

kirandulastervezo.hu

kirandulastervezo.hu

A régészek megtalálták az egykori várkápolna maradványait is, ám ez cseppet sem mond ellent annak, hogy milyen hatalmasságok éltek itt valaha. Lehetséges, bár nem valószínű, hogy a família egy szelídebb ága tanyázott itt. Akárhogyan volt: jól összefért akkoriban, összefér olykor ma is a hit áhítata meg a kardok csengése.

Két út vezet fel az erődítmény romjaihoz. Vagy nagyot kerül az ember, s előbb egy szurdokon át, majd a szinte szabályos félkört leíró hegyélen caplat fel, vagy — ha van benne némi kurázsi és vállalja a nyaktörés kockázatát — toronyiránt vág neki a sziklafalaknak.

A nevezetes vár egyébként — a Csákok levitézlése után — a Nádasdyak birtokába kerül. Később — háromszor is — ádáz török—magyar viadal színhelye, és gyakran cserél gazdát. Ha hinni lehet a híradásoknak, emeletes falai megérik még a XVIII. századot is, amikor aztán — gazdájukat és jelentőségüket veszítve — maguktól leomlanak.
mediterrán ra­gyogás
Ha az ember a sziklafalakon való felcsimpaszkodás lehetőségét választja — vall­juk be, ez az igazi, lovagvárhoz illő —, kőről kőre magasodva időnként megpihen. Lábát egy kiálló gyökérnek veti, könyökével nekitámaszkodik egy sziklának, és elnézi a táj egyre jobban kinyíló panorámáját. A távoli hegyek kéklő vonulata tövé­ben falvak gyufaszál méretű tornyait, a szántóföldek sakktábla-rendszerét, a hajda­ni csermelyek és lassan vizüket veszítő patakok partján zöldülő ligetek maradékait. A környék — az északi hangulatú sziklabérctől eltekintve — szinte mediterrán ra­gyogásé. A fölötte vibráló napsugár csak a hegy vonzáskörében fakul kissé boron- gósra. Mintha nemcsak a távoli égitest szabná meg a környék jellegét, de annak visszfénye is visszahat a tájra, a belőle áradó hangulat is átszínezi a levegőt, a növényeket. Egy-egy idegen mikroklíma tűnik fel a hegyoldalban, mohos szikla a virágzó lankák közt. Szinte két égtáj csap össze: egyszerre érzékelhető a levegő­ben a perzselő napsugár meg a borús leheletű szél. Az árnyékos oldalakon sötét tűlevelű fenyves húzódik, míg a derűsebb fénytörésű lejtőkön délies színekben pompázó cserjék és virágok sokasága.

Mindez annak ellenére is jól érzékelhető, hogy a Csóka-hegy igazán nem magas, még az ötszáz métert sem éri el, így aztán, ha rigorózusak vagyunk, várastól-fenyvesestől inkább csak dombocskának, mint igazi hegynek illene mondani. Még­is — valamiképp „sűrített módon” — megfigyelhető itt a hegyeknek az a tulajdon­sága, hogy északi és déli lejtőiken más és más időt mutat a természet órája. A mély szurdokban még tartja magát a hó néhány lucskos foltja, a nyirkos avar alól még a hóvirág kandikál ki, amikor a napsütötte lejtőkön már az ibolya meg a fürtös gyöngyike tenyészik. A virágok órája, a rügyek és a kipendülő lombok órája, sőt — fészkelésük helyének függvényében — a nászt ülő madarak énekének órája is más-más időt mutat az árnyék-ülte, északi horhosban, meg a fényben ázó déli lan­kán. És az alig észlelhető, ám jelenvaló két mikroklíma időeltolódása örökké meg­marad, végigvonul az esztendőn. A mohalepte mélyedések és árnyékos szirtfalak imaginárius óramutatója több hetes késéssel mozdul a déli lankák fürgébb járású óramutatója után.

És hogy a dolog még komplikáltabb legyen, ugyanez a jelenség nemcsak az égtájak szerint figyelhető meg a hegyeken, hanem a magasság szerint is. Ahogy az ember egyre feljebb és feljebb kapaszkodik, a lankákat és sziklalépcsőket más és más virágok lepik. Mintha — fölfelé csimpaszkodóban — egy fordított idő­utazás részesei lennénk: átlépünk a májusi tenyészetből az áprilisiba, aztán — ha a hegy elég magas hozzá, hogy ezzel az időjátékkal megörvendeztessen bennünket, felérve a magasba átlépünk a március szelébe és virágörvényeibe.

sur.hu

sur.hu

Itt sincsen ez másképp, a csókakői hegyormon. És mikor az ember átéli mindezt és megpihenne, hirtelen éles, fájdalmas hangra lesz figyelmes. Előbb az északi szurdok felől hangzik fel a korrogás, aztán egyre magasodik, végül előtűnik a két holló. Egyre feljebb száll, odafent összecsap, alábukik, majd vitorlázva, kiterített szárnnyal ír a levegőre kört kör után.

Talán stílusosabb volna — a hegy meg a falu nevét értelmezendő —, ha csókák szálldosnának a magasban. Ám e két, némiképp stílusidegen madár jelenléte sem hangulattalan. Mintha borúsabb északi tájakról tévedtek volna ide: kiterjesztett szárnyon suhog a várrom feletti verőfényben a két dögre-leskelő, mára természeti ritkasággá fogyott madár, felidézve a középkor egyszerre baljós és romantikus em­lékezetét, amikor — Hermán Ottóval szólva: „Itt tatár-török dúlt, és temetetlenül maradt halott ember, esett állat, és mikor a magyar helységek fölött még az akasz­tófa őrködött, s több volt a holló, mint ma — szelídebb erkölcsök idejében.”

felső kép | images.summitpost.org